Miután lejárt Reisz Gábor új filmjének vetítése a marosvásárhelyi Kultúrpalotában az Alter-Native filmfesztivál szombati napján, arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem Magyarországon élek. De persze magyar vagyok, szóval a helyzet ennél bonyolultabb.
A Magyarázat mindenre arra biztos nem ad magyarázatot, hogy mit jelent magyarnak, és főleg jó, hazaszerető, az országot (innen nézve: melyik országot?) fellendítő magyarnak lenni. Ahogy arra sem, hogy ki magyar és ki hazaáruló. Ezek nagyon érzékeny terminusok, főleg most, 2023-ban, amikor akadálymentesen kimondani olyan szavakat, mint „nemzet” vagy „haza”, ahogy arra a filmbéli Vári doktor (Tarján Péter) is utal, szinte lehetetlen.
A közhangulat elmérgesedett, sőt mérgező, de álljunk meg: hol? Milyen közhangulat?
Reisz filmje alapvetően Magyarországról szól, pontosabban a fővárosi, azon belül is budai értelmiség/felső középosztály intellektuális, morális, egzisztenciális és magánéleti kihívásairól, felelősségéről, csődjéről. És mégis, erdélyiként, azaz külhoni magyarként nem tudok nem arra eszmélni, hogy sok minden nálunk is (ismét, hol nálunk? Erdélyben, Székelyföldön, Romániában?) így van.
Reisz szereplőinek konfliktusai azoknak a (magyar) nézőknek a konfliktusai, kérdései, aggályai, akik határoktól függetlenül ugyanabban a szellemi közösségben élnek.
De miről is szól a film?
A végzős Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) véletlenül-váratlanul belezúg legjobb barátnőjébe, a koraérett, kissé apatikus Jankába (Kizlinger Lilla), aki azonban kettejük töritanárjába, Jakabba (Rusznák András) szerelmes. Az érettségi napján a szédelgő, céltalan Ábel az ünneplő zakóján ottfelejtett kokárdával lép a bizottság elé, s mivel az ötösre felelő, sírva fakadó, szenvedő-szerelmes Jankát leste felkészülés helyett, az ipari forradalom tételét húzva lefagy a vizsgáztató bizottság előtt. Új tételt húz, kisebb jegyért ugyan, de jöhetne Julius Caesar, Ábel azonban képtelen megszólalni, elvágják. Dühében és csalódottságában a tini azt hazudja otthon, hogy a liberális meggyőződésű Jakab azért vágta el, mert ott volt a kokárda a zakón, ami március 15-éről maradt ott. Apja, a Fidesz-szimpatizáns György (Znamenák István), akcióba lép, és indul a politikai-érdekképviseleti-pártoskodó banzáj. Az ügy országossá válik, amikor a fiatal, feltörekvő, kolozsvári származású, biztos munkahelyre pályázó újságírónő, Erika (Hatházi Rebeka) felkapja a sztorit, és megírja a kormánypárti Magyar Napokba.
A Magyarázat mindenre mélyen ágyazódik a mai magyarországi valóságba, legalábbis abba, ami innen, a határon túlról is egy bizonyos fokig látszik. A pedagógustünetések, a politikai összeférhetetlenségek miatt eltávolított intézményvezetők és alkalmazottak, a nagyszámú elvándorlás, a kétbites kommunikációs sémák (pro vagy kontra Orbán Viktor), a pártpreferenciák miatt való egymásnak feszülés és emberi ellehetetlenülés: mind társadalmi kontextusát képezik annak, amiben az érettségiző Ábel esete felszínre tör. Az elbocsátásoktól és megróvásoktól félő iskolaigazgató (Kocsis Gergely) neurózisa akkor érthető mélyebben, ha a néző képben van, hogy az utóbbi években milyen okok és kifogások miatt küldtek el iskolákból tanárokat, intézmények éléről igazgatókat, és a Dániába disszidálni akaró fiatal építészmérnök (Király Dániel) érvrendszere is azok számára a leghitelesebb, akik maguk is a szakmai, anyagi és emberi végkimerülés országának látják Magyarországot. (A szerző itt ugyanakkor bajban van, mert ahogy romániai adófizetőként a magyarországi választásoktól is távol marad, az objektivitás oltárán a magyarországi közállapotok summázásától is jobb tartózkodnia. Maradjunk tehát a filmnél.)
Reisz filmje sok amatőrrel és válogatott, hivatásos színészekkel dolgozik, ez a választás pedig hol egységes, hol széttartó világot teremt meg a vásznon. Becsey Kristóf operatőr dinamikusan, szinte a telefonos vagy házi videózás stílusában követi a szereplőket, akik épp annyira bele vannak merülve saját életükbe, amennyire azt a közelképek mutatják. Talán emiatt is támadhat az az érzésünk, hogy azért nincs érdembeli, nyitott és megoldásokat kereső kommunikáció a filmszereplők között, mert
a köldöknézegetés lehetetlenné teszi a másikkal való szembenézést,
a tükörneuronok aktiválódását, az együttérzés megszületését. Nincs és nem is lehet empátia, kíváncsiság és kompromisszum abban a családban, közösségben és persze országban, ahol az emberek nem látják meg egymás szemében saját magukat.
Ebből a szempontból Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje a magánéleti vívódásokat országos szintre vetíti ki, és emiatt foucault-i dialektusba állítja a hatalom és a szubjektum viszonyát. Ebben a filmben a túlmediatizált politika már ténylegesen a hálószobában van, vagy inkább a nappaliban, mert a három pár (Janka-Ábel, Jakab és felesége, Dorka, illetve a szülők György és Judit) egyike sem jut el, még szimbolikusan sem, a hálószobáig.