Ozsváth Zsuzsa munkái, legyen szó versről, értekező írásról, vagy képzőművészeti alkotásról, mindig odavonzzák a tekintetemet: kíváncsi vagyok, hogy hol van bennük a csavar, mire megy ki a játék, és milyen formában akarják meglepni és összezavarni az agyam a megszokottból való kibillentés által. Alkotóként Zsuzsit őszintén érdekli az anyag, amivel dolgozik, legyen az nyelv, filozófiai- vagy hitrendszer, vagy a legkézzelfoghatóbb tárgyak, festészeti matériák. Ozsváth Zsuzsit nem érdeklik a dolgok úgy, ahogy vannak, sokkal inkább az, hogy milyenek lehetnének, milyennek látszanak, vagy milyen a színeváltozásuk dinamikája.

A versekben és a képeken sok a bolondozás, vagy ahogy Polonius mondja Hamletről: „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Ozsváth Zsuzsi alkotói világa a kaotikus jó hangulatát és alapelveit hozza: felborítja a fennálló rendszert, de csak azért, hogy a dolgok leülepedésével egy hangyányival jobb legyen azután a világ. Szent Iván éjszakájához közeledve igencsak ajánlott megmártózni ebben az életfilozófiában, ahol a nehézségek lehetőséggé válnak, a megpróbáltatások a hőisesség kapuira nyitnak, és ahol a modern világ groteszk fogcsikorgatása helyett a csörgő sapka csinnadrattája hallatszik.

A hónap szerzőjének munkáit érdemesebb olvasni, mint beszélni róluk: úgy érzem, a magyarázás kioltaná a varázst. Alkotóként Zsuzsi maga is – színes egyénisége és sokirányú érdeklődése ellenére – viszonylag nehéz interjúalany: szereti megtartani magának magát, inkább csak irányokat ad személyéhez és munkásságához. Beszélgetésünk során kíváncsian figyeltem, hogy hogyan születnek szavak a fejében megfogalmazódó képekből – éljen a képzavar!

Hogyan hathat a természet a nosztalgián és a metaforákon túl? Milyen irányelvek vezérlik második kötetét, jelenlegi életszakaszát? Milyen alkotók inspirálják és hogyan látja saját helyét a hazai művészeti színtéren? A hónap szerzője, Ozsváth Zsuzsa válaszol, a cikkben saját alkotásai láthatók.

Ozsváth Zsuzsa és Ciceró. A képek forrása: Ozsváth Zsuzsa személyes archívuma.

Készülőben van a második köteted, az első 2020-ban jelent meg. Változott-e az íráshoz való viszonyod azóta, és ha igen, miben?

Volt bennem egyfajta kényszerűség, hogy összehasonlítsam a négy évvel ezelőtt született könyv anyagát a mostanival. Ennek a könyvnek a nyitóversei már akkor készen voltak, amikor kijött az első könyv, mondhatni, négy és fél év versanyaga ez a második könyv. Az első könyvemnél, az Előző részeknél többen is megjegyezték, hogy nagyon vizuálisak a verseim, amit elfogadtam, mert alkotóként képekkel is foglalkozom. A mostani kötet sokkal elméletibb dolgokat érint, több benne a morális kérdésekkel való foglalkozás. Sokat keresgélem azt, hogy milyen utakon, módokon lehet szeretni, a szeretés szó meg is jelenik az egyik versben.

Egy évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy ez a könyv leginkább a szeretésről, annak mindenféle pluszjával és mínuszával fog foglalkozni. De aztán kiderült, hogy nemcsak a szeretéssel foglalkozok, hanem például indulatokkal, haraggal. Több ebben a könyvben a szarkazmus. Lehet, hogy egy kicsit cinikusabb is, de mégsem, mert próbálja nem elfelejteni azt, hogy milyen a remény vagy a naivitás.

Az új könyv is egy utat jár be. Négy ciklusa lesz, és mindegyik egy-egy turistajelzésről van elnevezve, mint például kör, sáv, háromszög, és ezeknek a turistajelzéseknek mind megvan a saját jelentésük. Amit én természetesen egy kicsit átvitt értelemben is használok, mert nem csak a kirándulás felől fogom meg. Az egész egy belső kirándulás, egy másfajta útkeresés, ami már az Előző részekben is megfigyelhető volt: elindul valahonnan a beszélő, különböző utakon történnek vele dolgok, és aztán azt gondolja a kötet végén, hogy megérkezett egyfajta biztonságba, puhaságba, ami a szerelem.

A második könyvemnek azt a címet szánom, hogy A kötelező letérőnél forduljon. Ez már előrevetíti, hogy onnan indulunk, ahol az Előző részek véget ért. Az a puhaság, a biztonságérzet immár a bizonytalanságból indult, ennek az átmenetéből halad tovább, és különféle elágazásokon, úttalan utakon térül-fordul, és találkozik az élet különböző arcaival, amelyek vagy kedvezőek, vagy nem, de eljuttatják egy újabb helyre, ami ennek a könyvnek a végén nem a biztonság és nem a puhaság lesz, hanem még több kérdés.

A kötelező letérőnél forduljon. Vegyes technika.

A verseidben, ha csak érintőlegesen is olykor, de megjelennek a saját kirándulásélményeid, a természet pedig nem metafora, az ember benne nem elidegenült lény. Hogyan hat rád konkrétan a természet? 

A kirándulás és a természet alapszükséglet, a hegyeket szeretem a legjobban. Mindig mondom is, hogy nekem az erdő a fenyves. A lombhullató is szép, de mégiscsak a fenyves az erdő. Én már egyéves koromban anyám nyakában voltam a Nagy-Bihar csúcson, mindig, amikor lehetőség volt, a szüleimmel jártam a természetet, és ez azóta is megvan. Néha annyira elegem van a civil életemből, hogy legszívesebben felköltöznék a hegyre, vagy egy erdő szélére. Nekem a természet: megnyugvás. Ott mindig megnyugszom, és olyankor nem gondolok semmire. Nem az van, hogy kimegyek, és átgondolom az életemet, hanem egyszerűen csak nem gondolok semmire. Ugyanilyen élmény a vonatozás.

Van-e titok a természetben, ami megfejtésre vár? A verseidben alapélmény a kimondatlanság, a titok.

A természet számomra nem olyan elvont, nem titok-lelőhely, és nem is egy titok-megfejtő hely, hanem a még több kérdésben való elmerülés közege. A verseimben a titok egy olyan betöltetlen lyuk, amit az olvasó, vagy akár maga a szerző is a saját képzeletével és válaszaival tölt be. Nem is szabad nyíltan betapasztani, az mindig személyes, hogy mit rejtek oda, mert az én megfejtésem lehet, hogy másvalakinek nem valid. Mindenki a saját megfejtésével járul hozzá a titok megfejtéséhez.

Ozsváth Zsuzsa (1992, Nagyvárad) Költő, képzőművész. Első diplomája szerint képzőművész/grafikus, melyet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen szerzett; később a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végezte el a teatrológia szakot. Részt vett az Élő Várad Mozgalom irodalmi-színházi projektjeiben; a Fiatal Írók Szövetségének tagja. A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának volt munkatársa. Jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára. Verseit, prózáit határon innen és túl számos online és offline felület publikálja; emellett időszakosan színházi írásokat is publikál. Első kötete: Előző részek (Fiatal Írók Szövetsége, 2020). Második kötete már úton van a megjelenés felé. Amikor teheti, erdőkben, hegyekben kóricál.

Kevéssé szeretem fejtegetni a szövegeimet. Ha festek egy képet, általában soha nem tudom, hogy mi lesz a vége. Elindul egy érzésből, színből, vagy formából, és már maga az a titok, hogy hová fejlődik. Nekem, ha mondhatom, a titok maga a folyamat, az alkotási folyamat. A természet pedig segít lenyugtatni az agyamat annyira, hogy befogadó legyen ennek a titoknak az útjára, hogy elinduljak rajta.

Több médiumban alkotsz, miközben civilben színházban dolgozol. Emberileg hogy tudod ezt a sokirányú érdeklődést lemenedzselni?

Ez egy egyszerűen megfejthető dolog, és erre különböző munkahelyi közegek vagy elfoglaltságok során jöttem rá. Ahhoz, hogy alkotni tudjak, hogy bármilyen médiumhoz nyúlhassak, vagy egyáltalán legyen honnan merítkezzek, nekem nyugalom kell. Az, hogy ne kelljen hatszáz dologgal foglalkoznom, ami például munkaügyekkel függ össze. Ha nem jut idő arra, hogy elengedjem az agyam, akkor nem tudok kreatív lenni, és ennek az az egyetlen prózai oka, hogy nincs rá fizikai időm.

A személyiségemnek van egy extrovertált része, amely szereti meg is mutatni a munkáimat, tehát nem elégszem meg azzal, hogy megírom, megfestem, és akkor az szépen csücsül otthon. Úgy érzem – bár lehet, ez talán nem olyan feltűnő kívülről –, nem mindig kommunikálok annyira könnyedén emberekkel, és az alkotás egyfajta segítség, hogy átbillenjek ezen a szorongáson vagy félelmen. Az lehet egy fájdalom, ha nem valósul meg az alkotásban ez a kommunikáció.

A verseid, de még a gyerekverseid is bevonják az olvasó figyelmét, értelemszerűen másféle odafordulást igényelnek, mint a közösségi médiában megjelenő, könnyen és gyorsan fogyasztható szövegek. Kovács András Ferenc azt írta az első köteted fülszövegében, hogy verseid mögött ott van „a látszólag spontán beszéd kíméletlen fonákja”. Mik az inspirációid? Kik azok az alkotók, akik képesek úgy jelen lenni az alkotásaikkal, hogy közben nem adják ki magukat, legfájdalmasabb pillanataikat?

Nekem is volt egy „instant kiírom magamból a szenvedéseimet” korszakom, de az kb. 18 éves koromban véget ért. Soha nem is szimpatizáltam azzal, hogy traumairodalom. Nem is igazán írtam naplót. Lehet, hogy kellett volna, ki tudja. Én jobban szeretem a sűrítést egy versben, és lehet, hogy emiatt is hívom arra az olvasót, hogy egy kicsit többet időzzön a szövegeimnél.

Nagy David Lynch-rajongó vagyok, a Twin Peaks sorozattal például madarat lehet velem fogatni. Szeretem a szürrealista festőket, Magritte például mi, ha nem sűrített levegő? Nála egy képen belül annyi megfejtés van, annyi kérdés merül fel! Nem szeretem, ha valami túl van magyarázva. Szövegíráshoz nincs szükségem zenére, viszont ha festek, akkor általában mindig hallgatok mellé valami zenét. Ha írok, inkább a látvány inspirál. A szürrealisták, meg az abszurd áll hozzám a legközelebb. Az első egyetemem diplomamunkájában is az abszurdot vizsgáltam. Szeretem a játékosságát, a szabadságát és azokat az asszociációkat, amelyek kicsavarják egy kicsit a világot.

Itt visszakapcsolnék KAF fülszövegéhez, amit idéztél. Én ezt a fonák világlátásmódot szeretném valahogy képviselni, arra tenni kísérletet, hogy a magam nyelvén szóljon ez a kifordítás. Ez már eleve visszavesz abból az alkotói egóból, hogy kitegyem a szívem összes darabját, és ebben fürdőzzek, és ezt próbáljam lenyomni mások torkán is. Az egyszerűen engem sem érdekel. Ne könnyítse meg senki a dolgomat, én sem szeretném megkönnyíteni az olvasóét. Mert lehet, hogy a kitárulkozás, ha nem figyel oda az alkotó, egy idő után olcsó lesz, vagy giccses.

A munkáidon érzek egy popkulturális hatást.

Igen, a verseimben tényleg megjelennek popkulturális utalások, viszont ezeket sosem jelölöm direkt módon. Sose írtam még oda szerintem, hogy idézet egy zenekartól, mert általában nem is konkrét idézetekről van szó; én ezeket mindig szeretem elbújtatni. Aki rájön, az örvend, hogy jaj, de jó, van itt egy kikacsintás, aki meg nem jön rá, annak majd kialakul valami más asszociáció a fejében. 

Zoomoljunk ki egy kicsit. Milyennek érzékeled az itthoni irodalmi szcénát? Te partiumi vagy, számomra ez egy kicsit mindig megfoghatatlan. Létezik-e egyáltalán ilyen, hogy romániai magyar irodalmi tér?

A nagyváradi költőkre sokszor úgy tekintenek, mint Adyék, a Holnaposok eszmei leszármazottaira, az ő szellemiségüknek a továbbvivőire, vagy valamilyen távoli marslakókra, akiket nem nagyon lehet megközelíteni, sőt, akár azt is gondolják róluk, hogy egy kissé sznobok is. Én nem vagyok sznob, meg marslakó sem, de azt se lehet rólam elmondani, hogy én aztán nagyon erdélyi költő vagyok. Igazából csak azt mondanám, hogy verseket írok, de nem érzem magam betagolva se az erdélyi kortárs irodalmi szcénába, se a magyarországiba. Amikor Magyarországon éltem, akkor sem éreztem magam címzetes erdélyi költőnek, és itt, Erdélyben sem.

Dedikálás a korona idején.

Néha magányosnak érzem magam, még ebben a nem túl tágas írói közegben is. Egy kicsit mindig itt is vagyok, ott is vagyok, de közben leginkább a magam útját járom. Mint a magányos farkas, de mostanra már ezt nem bánom. Ez egy Ozsváth Zsuzsi-út, ami egyszer lehet, hogy megtalálja azt a falkát, amiben otthonosan tud mozogni.

A nemrég elhunyt KAF lett volna a második kötet szerkesztője. Milyen munkaviszonyotok volt, a versek kapcsán miről beszélgettetek?

2023. november közepén beszéltük meg, hogy ő lesz a második könyvem szerkesztője, elküldtem neki a kéziratom anyagát december elején, és aztán megbeszéltük, hogy amikor kicsit nyugodtabb lesz az élet, karácsony után, válaszol rá, de hát sajnos közbeszólt az élet, és ez a munkafolyamat megszakadt.

KAF volt az az ember és az a költő is, akinek nem kellett magyarázni semmit arról, hogy mit hogy írok, vagy mi mit jelent. Olyan szeme volt meg olyan lelke, hogy ezekben tényleg nem lehetett átverni. Bárkivel le tudott ülni és úgy beszélgetni, mint egy egyenlő féllel. Ilyen szempontból nagyon ritka és nemes lelkű ember az, akiben nincs meg az az ego, hogy jaj, Istenem, én vagyok a nagy költő, az értelmiség, és nekem meg kelljen felelni. 

Ő a verseken keresztül nagyon jól látta a szerzőt is, a szerzői szándékot és indítékot, és átlátta a szerző alkotási rendszerét is. Ezért is, amikor elolvastam először az Előző részek fülszövegét, amit ő írt, számomra döbbenet volt, mert szerintem ő értette a leginkább azt, hogy mit akarok írni, mit akarok a verseimmel közölni. Olyan mentsvár volt és biztonság KAF, amit mostanában nem nagyon érzek. Nem tudom, hogy kitől tudnám megszerezni ezt a biztonságot, és ha valamit tanulhattam tőle, az az, hogy ezt a bizonyosságot magamban találjam meg, mert nagyon kevés olyan ember van, akinek a morális iránytűjét, mint amilyen KAF-nak is volt, el tudjam fogadni, a költészetben és emberileg egyaránt. A második könyvemben van egy vers, amit neki ajánlok, de még nem spoilerezem el. De szó lesz benne a nagyságról.

Kovács András Ferenccel a Látó-díjak átadásán.

A költészet, a vers mindig is életfunkció volt az emberi lélek történelme során. A te életedben milyen funkciót tölt be a líra?

Az mindig egy gyönyörűség, ha egy olyan verset olvasol, amit meg tudsz rágni, újra és újra tudsz forgatni a szádban. Azt mondják, hogy harmincszor kell megrágni egy falat ételt ahhoz, hogy egészségesen meg lehessen emészteni, és szerintem sokkal teljesebb az élet is akkor, ha vannak olyan művészeti alkotások, amelyek belénk épülnek, pont a rágás által, amelyeknél nem az van, hogy bekapod, lenyeled, és már meg is szabadultál tőle, hanem annyi tápanyagot tartalmaz, olyan képeket, villanásokat, amelyeket soha nem felejtesz el.

Ezért szokták általában megkérdezni azt, hogy mi a kedvenc versed, és ez szerintem soha nem csak egy vers, mert pont az ilyen villanások miatt van olyan szöveg, amit egyszerűen nem tudsz elfelejteni, anélkül nem tudnád leképezni magad körül a világot. A versek azért is kellenek, hogy megértsd, vagy egyszerűen felfogd azt, hogy milyen világban élünk, hogy mi történik egy emberrel az élete során, mert minden élethelyzetre legyen az személyes, globális, vagy univerzális, van vers, ami segít.

A versírás nekem a megértést is jelenti, és jövendölést is. Volt úgy, hogy írtam a szerelemről, és azt gondoltam, hogy a szerelem szépségéről írok, és aztán különféle magánéleti dolgok következtében néhány hónapon belül kiderült, hogy én nem vettem észre szerzőként, hogy az a nyelvhasználat, az a metafora, amit éppen oda leírtam, azon kívül, hogy koherens volt és jó vers született belőle, tulajdonképpen nem a szépségről szólt, nem azt vetítette előre, hanem egy bilincset, egy szorító helyzetet, amiről én azt gondoltam, hogy nem az. Érdekes az, amikor az ember ír valamit, ami tulajdonképpen figyelmeztetés. 

OZSVÁTH ZSUZSA: HŐS

Jó az, amikor olyat is tud az ember alkotni, ami visszamenőleg meglepi. De hát így működik az emlékezet is, meg ahogyan tapasztalunk dolgokat időről időre. Amit most valahogyan érzek, vagy ahogyan érzem magam, lehet, hogy egy év múlva már teljesen más megvilágításba kerül. Érdekes azzal találkozni, amikor a versek is tudnak üzenni, és nemcsak a múltból, hanem úgy, hogy megkeverednek az idősíkok abban, ahogy átszűrődik az üzenet. Mondhatnám, hogy a vers térkép is lehet.

A vers mintha a transzcendensnek a létezését is igazolná, vagy annak egy lenyomata lenne. A te verseidben is az ember – a beszélő – nem a világ teremtőjeként van jelen, hanem a világ elszenvedőjeként vagy megtapasztalójaként. Meg tud nyugtatni ez a perspektíva, hogy emberként nem én vagyok a teremtés csúcsa.

Most visszacsatolnék arra, hogy miben különbözik a második kötetem az elsőtől. Az első könyvem tele volt mindenféle istennel – kisbetűvel –, azok kontextusba helyezésével. Ebben a másodikban szerintem egyszer sem írom le, hogy isten, és az Istennel való viszony, az Isten keresése is kicsit átalakul, és inkább a sziszüphoszi állapot lesz az, ami eluralkodik. A világba vetett ember jelenik meg, aki próbálja magát felküzdeni a hegyre különböző ösvényeken, de még az Isten ezekben a versekben is jelen van, csak nem mutatja meg magát. 

KÖZEL 2. Vegyes technika.

A költészetben mindig izgalmas dolog az Isten képét vagy az Isten metaforáját, illúzióját használni és szétcincálni és újra összerakni, átértelmezni, de én ezt soha nem akarom rossz szájízzel, vagy haragból, kiábrándultságból tenni, hanem kíváncsiságból inkább. Mi minden lehet Isten? Mi az az isten? Szerintem valami olyasmi, amit nem értünk, de szükséges a jelenléte, amibe lehet kapaszkodni.

A költészetemben az isten szinte soha nem vallási vagy biblikus módon jelenik meg, hanem úgy, mintha itt lenne a közvetlen közelünkben valami, ami maga az Isten, vagy aminek nem tudsz más nevet adni, csak versbe tudod átültetni, mert máskülönben elveszítené a varázsát. Valami, amit nem szentségtelenítesz meg, viszont nem is félsz attól, hogy ne szentségként kezeld. Az istennel lehet játszani.

A készülő kötet dramaturgiáját követve, számodra most mi az útmutató? Akár az életben, akár a művészetedben?

A tiszta szív. Van egy versem, amelyben meg is jelenik ez a szókapcsolat – most csak szókapcsolatnak nevezem –, hogy tiszta szív. Szerintem ez a legfontosabb, hogy az ember ne jusson el odáig, hogy olyan szinten korrumpálja magát, a saját lelkét, vagy a saját művészetét, hogy abból eltűnjön a tisztaság. Az ott már csalás. A legfontosabb irányadó az, hogy az ember lelke megmaradjon, és ne hagyja, hogy betagolódjon és szétforgácsolódjon, vagy hogy annyira kiábránduljon, hogy ne tudjon továbbmenni. A cinizmus mindig egy statikus állapot. És lehetnek időszakok, amikor Doctor House-osat játszunk, de azon is túl kell lépni, az sem egy boldog élet, amivel dicsekedni lehessen. Azt hiszem, hogy ez a tiszta szív címke lehet irányadó, ha erről a második könyvről beszéltünk. Igyekszem ezt úgy mondani, hogy ne legyen fennhéjázó, vállveregető, hanem csak a szónak a tiszta értelme legyen.