Éppen csak kilépett a kolozsvári agrármérnöki és állatorvosi egyetem kapuján a négyéves élelmiszermérnöki képzés után, Sánta Hubát máris hazavezette útja. A Keresztúri tejfeldolgozó legújabb felfedezettje, egyben termelésvezetője mindig is szerette a kémiát, orvosnak készült, így közel áll hozzá az élelmiszeripar is.

Az alapképzésen főleg az élelmiszerbiztonságra és az élelmiszer-előállítás technológiai folyamataira fektetett hangsúlyt, most a mesterképzésen a dietetika és gasztronómia került előtérbe.

fotók: SZÁSZ ZSUZSI

Hogy milyen az igazi tej íze, már kisgyermekként is tudta. „Amikor kicsi voltam, és hazamentünk falura, Bétába, a nagyszülőkhöz, mindig futottam be tatámhoz az istállóba, vagy 8-9 tehene is volt – hordták a csarnokba a tejet – és anyukámék már fogták a fejüket, hogy megint istállószagú leszek, de mentem be az állatokhoz és a frissen fejt tejet is megittam.”

A termelésvezető a híd

Sánta Huba kora reggel kezdi a munkát, hiszen termelésvezetőként az ő feladata beosztani az aznapi tennivalókat. Előző nap délután a raktárból már megérkezik a megrendelő, vagyis tudni lehet, hogy mi az, amit az üzletek kérnek. Ez alapján kapják meg a részlegek a recepteket, és állítják össze az egész napot – „azaz, hogy aznap miket készítünk, ki mivel fog foglalkozni, majd szétosztjuk az embereket, szekciókat, és ott külön a részlegvezetőkkel megbeszéljük a feladatokat, aztán a nap végéig folyamatosan követem a munkát”.

A termelésvezető egyfajta híd az igazgatóság, a felsővezetők, a marketing és a gyári dolgozók között. „Amikor idekerültem, az volt az első, hogy vettem a folyamatokat, és végigmentem rajtuk. Hiszen csak olyat kérhetek, amit én magam is meg tudok csinálni.”

A tejiparban dolgozni talán a legnagyobb kihívás, véli Huba, már csak abból a szempontból is, hogy legyen szó ünnepekről, vírushelyzetről vagy bármiről, a gazdáknak a teheneiket meg kell fejniük, a tej érkezik, és már nyersanyagként is különösen romlékony, „nincs meg az a lehetőség, mint a húsnál, hogy ha éppen most valami miatt nem tudjuk feldolgozni, bekerül a fagyasztóba. Nekünk a bejövő nyersanyagot azonnal fel kell dolgoznunk, a lehető legrövidebb úton.” De nem elfogult, úgy gondolja, hogy sehol sem könnyű. „Én beszélek a csoporttársaimmal, és mindenhol teli van az élet kihívással.”

A Keresztúrinál a legtöbb fejtörést az okozza, hogy eredetileg vajgyárnak épült – még a rendszerváltás előtt – a jelenlegi tulajdonosok 2012-ben vásárolták meg, majd egy évre rá indult a gyártás. Az épület adott volt, számos, a tejfeldolgozáshoz használt gép is már megvolt, és azzal kell dolgozni ma is. Ez a géppark már elavult, és az a közhellyé vált aranyszabály, hogy „ami el tud romlani, az el is romlik”, itt is érvényes. „Ezért mondom mindig, hogy itt minden napnak megvan a maga varázsa.”

„Ne úgy képzeld el, hogy reggel bejövök, veszem a checklistemet, és minden nap végigmegyek a gyáron, minden nap ugyanaz a rutin. Elkezdünk dolgozni, és jönnek a problémák, amik napról napra változnak.

Igazából ez a feladat, hogy minél kevesebb probléma legyen,

és azokat pedig minél egyszerűbben tudjuk megoldani.”

Amikor arról kérdezem, hogy mi az, amit leginkább szeret a munkájában, elmosolyodik: „Itt minden egyes részét kell szeretni. Ami az elején nehéz volt, de most nagyon megszerettem, az emberekkel együtt dolgozni. Ahány ember, annyiféle, és nehéz volt nekem a közös hangot megtalálni.”

Fiatalon, 23 évesen érkezett a gyárba, és olyan embereknek kellett utasításokat adnia, akik már 6-7 éve ott vannak, és „nagyon jól tudják a dolgukat”. Nem volt könnyű elfogadtatni ezt a helyzetet. Amikor arra kérdezünk rá, hogy a fiatalkora, a tapasztalatlansága mennyire akadály, azt feleli, az idősebb kollégák is elmondják: ahány gyár, annyiféle, itt mifelénk teljesen más szabályokkal, gépparkkal – a betanulást nem lehet megspórolni.

És nemcsak a gyáron belül kell megfelelni, hiszen a piac is állandóan újul, ügyesek a versenytársak is, így mindig újításokon kell gondolkozni. Most is tervben van néhány új termék, éppen fejlesztenek. Amikor másfél éve idekerült, a gyár elküldte Hollandiába, egy sajtgyárba tanulni, az ott tapasztaltakat igyekszik adaptálni.

Amire az iskola nem készít fel

„Amiben biztos vagyok, az az, amit a saját bőrömön megtapasztaltam” – ezt a következtetést elég rövid idő után leszűrte Huba. Az egyetemi tananyagban fekete-fehéren, lépésről lépésre le vannak írva a termékelőállítási folyamatok, de hamar kiderült, hogy a tananyag és hozzá tartozó gyakorlati műhelyek is ideális feltételek mellett készítik fel az embert ideális termékek gyártására, ehhez képest a való életben nem éppen erről van szó.

„Ez nem egy nagy gyár, hanem pici, leginkább egy manufaktúra, sok minden kézzel készül. A gyár felépítése is labirintusszerű, hiszen nem kimondottan erre a célra épült, a folyamatokat mi alakítottuk ki. Az egyetemen megtanultuk a technológiai folyamatokat, az élelmiszerbiztonságot, mindenféle szabályokat, de annak a fortélyait, hogy reggel beérkezel egy gyárba, és 10-20 emberrel folyamatosan hogyan kell együtt dolgozni, – ami Huba szerint egy külön szakma –, már nem tanították meg.”

Vannak nehezebb napok, de nem az a feladós típus, ahogy mondja: „másnapra kialussza magát az ember, és kezdjük újra. Ami nagyon fontos, hogy miután minden tanácsot begyűjtöttünk, gondolkodjunk a saját fejünkkel.”

Miben más a Keresztúri?

A környéken lévő minden más tejfeldolgozó nagyobb. „Itt, ami sokat jelent, hogy tényleg helyi tejből van, innen a környékről. Nem mindegy, hogy hol legelt az a tehén, milyen az a nyersanyag, amit feldolgozunk. Ez tényleg manufaktúra, mi százszázalékosan azt a tejet dolgozzuk fel, amit a gazdáktól begyűjtünk, nem teszünk hozzá tejpótló adalékanyagokat.

Most napi 10.000 liter tejet dolgozunk fel, ennyit is gyűjtünk be, ahol napi 100.000 liter vagy több tej kerül feldolgozásra, azt lehetetlenség, hogy innen gyűjtsék be. Nincs ennyi tej a környéken, nincs ekkora állatállomány, főleg, ha a minőséget is figyelembe veszik. Nálunk kicsi a mennyiség, így megvan az a luxus, hogy a minőségre figyeljünk.”

Ezt lenne jó idejében tudni

Ahogy sétálunk a gyár falai között, “űrhajós” ruhában, megnézzük, hogy a hatalmas, ezüstösen csillogó tejesautóból hogyan kerül a tej körforgásba, megnézzük az éppen megszilárdult, meleg sajtokat – amit ők baschiunak hívnak –, látjuk, hogyan fonják kézzel a sajtokat, és mit keresnek ping-pong labdák a csomagolórészlegen (ha érdekel benneteket is, mindenképp látogassatok el a gyárba). Közben Huba mesél.

Ha valamit betenne az egyetemi oktatásba, az határozottan a problémák kezelése lenne. Hogy tudják a diákok visszakövetni azt, hogy mi mit okozhat. „Amikor ide jöttem, akkor a kezembe adtak néhány rossz terméket, és megkérdezték, hogy adott termék esetén mi lehetett a gond. Álltam és gondolkodtam, mert ilyet nem tanultunk, ezt itt tanultam meg. Én ezt tanítanám, és amit már mondtam, a munka összehangolását az emberekkel.”

Persze, egyetem alatt is sokat gyakoroltak, hiszen az épület mellé mini gyárak vannak építve: szeszesital gyár, húsfeldolgozó, tejfeldolgozó, édességgyár, farm is van. De ott minden tökéletes.

Kóstolni kötelező

Megtudom, hogy egy édesszájú termelésvezetővel van dolgunk, akinek állítólag az otthoni hűtőjében is csak Keresztúri tejtermékek sorakoznak. A gyümölcsjoghurtok és a puding a kedvenc: „kacagnak is, hogy mindig megkérdezem, nincs-e valami kóstolnivaló finomság tízóraira. De az igazság az, hogy szinte minden terméket naponta fogyasztok, hiszen minőségileg át kell venni, így meg kell kóstolni őket.”

A munkafolyamatok közül pedig a sajtkészítés áll a legközelebb hozzá. „Szeretek kísérletezni, erről tanultam többet is. Megvan a folyamat, amit be kell tartani, de az benne a vagány, hogy amit csak el tudsz képzelni, bármilyen ízesítést ki lehet vitelezni.” Nagyon várja, hogy a most kikísérletezett termékek már a polcokon legyenek. Reményei szerint prémium termékek lesznek és rendkívül finomak.

Amikor a jövőbeli tervekről faggatom, elárulja, hogy a gyári munka és a saját fejlesztésű termékek mellett szeretne egy éttermet vagy egy food truckot.

„Nagyon szeretek főzni és enni is. Az étel és a tálalás művészete, ez érdekel.”