Mit jelent a színház, ezt hogyan magyaráznák el egy olyan űrlénynek, aki még soha nem látott semmilyen előadást?

Ebben a sorozatunkban az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának egy pár színésztagját kérdeztem.

Esti Norbert, Bekő Fóri Zenkő, Pál-Varga Márta, Szűcs Olcsváry Gellért, Nagy Xénia Abigél és Tóth Árpád válaszoltak, és megosztották velem a színházcsinálás örömteli és sötét oldalait is. 

Terméketlen szépség 2018/2019-es évad, fotó: Erdély Bálint Előd

Esti Norbert: mindig zsákbamacska

Közös megegyezésen alapuló esemény, ahol egy csoport ember elfogadja azt, hogy vannak emberek, akiket most nézni fognak, s vannak emberek, akik néznek. S azok lesznek az aktívabbak, akiket nézni fognak, és azok lesznek a passzívabbak – úgymond –, akik néznek. És aztán, hogy ott mi fog történni, mi fog kialakulni, azt nem lehet soha előre tudni, az mindig zsákbamacska. De talán ez a legizgalmasabb benne, hogy az ember soha nem tudhatja előre, hogy pontosan mit fog látni, illetve vele mi fog történni. Az együtt létezés, együttérzés, a közös jelenlét – ez most talán mind a két oldalra igaz –, s azon túl az önreflexió, főleg a néző oldaláról.

A mi kis városunk 2018/2019-es évad, fotó: Balázs Attila

Nagy Xénia Abigél: készüljön fel, hogy szeretni fogja

Képeket mutatnék, zenéket, megtanítanám táncolni, és úgy magyaráznám el, hogy ezeknek az összessége. Arra készüljön fel, hogy szeretni fogja (kacag). A színház hatások összessége, amik az embert érik, és ezeket a hatásokat, ha beengedi, akkor szeretni fogja, viszont, ha elzárja, akkor semleges lesz. Ha volt egy rossz élménye, akkor nem kéne még egyszer elmennie színházba. Ha ő úgy gondolja, hogy ez a rossz élmény véletlen volt, éppen pont olyan passzban volt, akkor talán nézzen meg egy másikat is. De ha nem érdekli különösebben, akkor nem kell erőltetni – mert abból lesznek azok a nézők, akik bejönnek, és …(tapsol).

A főfőnök 2017/2018-as évad, fotó: Balázs Attila

Bekő-Fóri Zenkő: azt játsszuk, hogy azok vagyunk, akik lehetnénk

Igen. Jó. Egy olyan játék, amiben azt játsszuk, hogy nem azok vagyunk, akik, hanem azok, akik lehetnénk. Ülnek körben sok emberek, és néznek más embereket (kacag), és azért jó, mert olyan belső feszültségek oldódnak fel bennük, amikről nem tudták, hogy bennük vannak, de azáltal, hogy megnézik azokat az embereket, akik hasonlítanak rájuk, magukra ismernek – vagy nem –, és formálódik egy közösségi élmény. Valami ilyesmi, igen. És utána mindenki örül, mert tapsolnak. (kacag) Minden színházi előadás más, és lehet, hogy talál valamilyen kapcsolódási pontot egy másik előadásban, ami inkább fogalmazza meg az ő gondolatait.

Szűcs-Olcsváry Gellért: játék felnőtteknek

Egy olyan hely, ahol játszhatsz úgy felnőttként, hogy közben gyerek vagy. Az a helyzet, hogy egy másik embernek, egy másik kultúrából is nehéz elmagyarázni, mert minden kultúrából más-más dolgok hatják meg az embert, más-más dolgokon szocializálódnak, más dolgokat értenek abból, amit mutatsz nekik. Azt mondom piros, neked egyet jelent, nekem mást jelent, pedig te is tudod, mi a piros, én is tudom, mi a piros.

Mirandolina 2016/2017-es évad, fotó: Balázs Attila

Egy rendező mondta nekem egyszer: ha egy kicsi gyerek játszik a játszótéren, akkor tud igazán önfeledten játszani, ha a szülője ott van valahol a közelben. A szülő nem kell ott üljön a homokozóban. Ha a gyerek tudja, hogy a szülő ott van, és biztonságban van, akkor játszhat önfeledten. Ugyanígy van a színházban is. Ha a kolléganőmmel próbálnám a Rómeó és Júlia csókjelenetet, és ránk nyitna valaki, nem tudnám neki megmagyarázni, hogy itt tulajdonképpen próba zajlik. Az egyetlen magyarázat, ami egyértelmű lenne, hogy ott ül a rendező.

Ott van két ember, akik valamit csinálnak, s ott egy harmadik nézi – akkor lehet igazából önfeledten játszani, amikor tudod, hogy van ez a külső kontroll. Valami olyasmit csinálunk, ami a lélekhez szól, tulajdonképpen az elméd és a lelked szükségeltetik hozzá.

Pál-Varga Márta: egy ilyen tükörkép

A mindennapi életnek a leképeződése – ez kellene legyen igazából. Azt, amit otthon látsz és érzel, lásd és érezd vissza a színházban. S akkor egy ilyen tükörkép. Tehát semmi ilyen nagy… valami… , ami furcsa. Nekem az a lényeg, hogy ugyanazokat az érzelmeket produkálja, mint az életben egy haláleset vagy egy gyerek születése – emberi dolgokat.

Nem lesz reggel, Fred! 2017/2018-as évad, fotó: Balázs Attila

Annyira megosztó ez a színház. Ha az egyik előadás nem tetszett, lehet hogy a következő teljesen feltölti. Mindig azt hiszem, hogy egy esélyt kell adni. Lehet, hogy ha valakinek valamilyen fajta előadás nem tetszett, a következő az teljesen más megfogalmazás, forma, és az lehet, hogy már tetszeni fog. Sőt, még olyan is van, hogy egy előadást többször megnézel, és hoppá: az első nem tetszett, mert lehet, hogy a színésznek rossz napja volt, vagy lehet neked volt olyan hangulatod. És másodszorra megnézed, és működik.

Brahms és a macskák 2015/2016-os évad, fotó: Balázs Attila

Tóth Árpi: találkozóhely magaddal

A színház egy találkozóhely, ahol emberek találkoznak – elsősorban – saját magukkal. Olyan problémákkal, kérdéskörökkel, helyzetekkel, amik teljesen életszagúak, de mégis többek, amin lehet, hogy az életben rohanás közben nem lesz ideje elgondolkodni. A színház egy nagyon jó lehetőség, hogy találkozzunk önmagunkkal – mind alkotóként, mind nézőként. Valahogy az képzelem a színházról, hogy olyan, mint egy pizza, aminek három szelete van. Az egyik háromszög belőle a befogadó, a néző, a másik háromszög az az ember, aki játszik, aki az előadás, aki a színész, és a harmadik szelet pizza az az ember, aki a gondolat, az üzenet. Nagyon emberi történet a színház.