A 34. határvadász-zászlóalj katonái gyakorlaton valahol Udvarhely vidékén

A képeket Nagy József bocsátotta rendelkezésünkre.

Nemrégiben 49 darab éles kézigránátra bukkantak Szentegyháza területén. A robbanószerkezeteket azóta elszállították, már csak a gondolat lóg a levegőben, hogy hogyan kerülhettek oda. Felkerestük Nagy József történészt, a második világháború korának kutatóját, hogy megtudhassuk, mi lehet a fegyverek története.

Már beszélgetésünk első mondataiban meglepő dologra derült fény: a sajtóban megjelentekkel ellentétben a 49 darab kézigránát nem első világháborús. Magyar gyártmányú, 1936. mintájú Vécsey gyalogsági kézigránátokról van szó ugyanis, amelyeket csak a második világháború idején kezdtek el gyártani és használni. Ettől az információtól teljesen más lett, hogy úgy mondjam „a leányzó fekvése”. Így sem teljesen biztos, hogy pontosan mi volt az útjuk – lehet, hogy egy filmbe illően kalandos és fordulatos történet részesei voltak – de az a legvalószínűbb, hogy a visszavonuló magyar honvéd katonák hagyták maguk mögött őket.

De nagyon a történet végére ugrottam, kezdjük az „elején”.

Ezer székely legény

Az 1940. augusztus 30-án elfogadott második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély újra Magyarország részévé válik, ezzel együtt megérkezik Székelyföldre a Magyar Királyi Honvédség, a székelyeket is behívják katonának.

A korabeli szentegyházi legények jelentős része 1940 őszétől a székelyudvarhelyi 34. határvadász-zászlóaljba, vagy 1942-től a szintén székelyudvarhelyi 14. székely határőr-zászlóaljba kerül (az alakulatok rendszeresen tartottak gyakorlatokat a Hargitán, vagy a Hargita melletti falvakban, ilyen alkalmak során is maradhatott hátra elhullott lőszer, kézigránát, bármi más) – látott hozzá a történethez Nagy József.

A Székely Határőrséghez tartozott a szentegyházi Székely Határőr Gyalogság Kiképzőtábor is. A létesítmény Szentkeresztbányán kapott helyet. A fából épített barakkokban, 18-19 éves fiúkat képeztek ki 1943 őszétől 1944 tavaszáig. Innen a fiatal székely határőröket a székely határőr-zászlóaljakba osztották be, 40-60 éves, idős tartalékos honvédek mellé. Összesen tizenegy darab ilyen tábor volt Erdélyben, melyekben közel 10.000 székely fiatalt képeztek ki, ebből Szentkeresztbányán körülbelül 1.000-et.

Ma is látható védelmi vonal

Nem csak a kiképzőtábor kapott helyet a második világháborús Szentegyháza térképén, hanem a Szentegyházi Önálló Harckocsiakadály is. A magyar hadvezetés 1944-re egy összefüggő erődrendszert épített ki az ország keleti határán – így Székelyföldön is – a főbb szorosok szűkületeibe, ezt nevezték Árpád-vonalnak.

Török Ignác, 34. határvadász-zászlóalj, Lövéte, Gedő Sándor, 34. határvadász-zászlólj, Kápolnásfalu.

A védelem mélységi kiépítése érdekében, hátsó, kisebb védelmi támpontokat is kiépítettek. Egy ilyen védelmi vonal helyezkedett el a város határában is. A létesítmény részét képező betonbunkerekből ma is látható néhány a termálfürdők mögött, a Hargita irányában, melyeket a város turisztikai irodája térképezett fel.

Azonban a jó öreg Hargitánk nem csak a harckocsiakadálynak adott helyet, máig felelhetőek lövészárkok, óvóhelyek is. Az előbbiek környékén valószínűleg még lehetne találni kézigránátok, fegyverek és felszerelési tárgyak maradványait. Felmerülhet a kérdés, hogy

akkor nem veszélyes odamenni? 

Nagy József eloszlatta borús gondolataimat és elmagyarázta, hogy ha nem bolygatjuk az anyatermészet által jól betemetett helyeket, nem kell félni.

Azonban elmondta abbéli aggodalmát, hogy bár illegális, egyesek feltúrják az ilyen területeket, a hátrahagyott háborús maradványok után kutatva, amivel lehetséges régészeti lelőhelyeket tesznek tönkre, pedig mindkét világháborúból (az első világháborúban kétszer is átvonult Szentegyháza területén a front) maradhattak fent a múlt felbecsülhetetlen darabkái.

Apokaliptikus sáskajárás – a vérengzés ideje

Visszatérve a szóban forgó 49 darab Vécsey kézigránátra, megtörténhetett, hogy az 1944. szeptember 12-ei frontátvonuláskor maradtak hátra. 

A háború vérengzése 1944. augusztus 26-án érte el Székelyföld területét. A harcok 26-án reggel kezdődtek meg az Úz-völgyében, majd folytatódtak a Gyimesekben, az Ojtoz-, Tölgyes- és Békás-szorosokban. A szovjet hadseregek fokozatosan zárkóztak fel a Kárpátok vonalára. Bő egyhetes harc után a Keleti-Kárpátok székelyföldi szorosait a magyar-német csapatok kiürítették, visszavonultak. Lényegében egy bő hónapig tartottak Székelyföld területén ezek a harcok. A székelyek több mint 40 ezer fős erővel vettek részt.

Mi a baj a háborúval?

„Az a probléma, hogy a két világháborúhoz való hozzáállás nagyon ambivalens, sokszor az emberek nem tudják, mit kezdjenek az emlékükkel, hogyan tekintsenek a múltbeli háborús eseményekre, azok erőszakossága és terheltsége miatt. Nem beszélve a családi veszteségekről. 

Nyilvánvalóan minden értelmes európai pacifista ember a háború jelenségét elutasítja. Nehéz azt feldolgozni, hogy mégis rengetegszer volt a történelemben és rengetegszer nem tudták megakadályozni (önvédelmi háború). 

Szintén morális probléma a háború emlékhelyeihez való hozzáállás is, a megoldás az lenne valószínűleg, hogy a hadszíntéren fentmaradt örökséget, például a lövészárkokat, erődrendszerek maradványait turisztikailag hasznosítsák. Emléktúrákat, megemlékezéseket szervezzenek a multikulturalizmus elvét betartva, megemlékezve minden nemzetről, akiknek őseik a környéken haltak hősi halált. Ebbe mindig be kell illeszteni a pacifista gondolatot és el kell magyarázni, hogy a „háború az nem játék”, az egy szörnyű élménye volt a társadalomnak és úgy kell élni, hogy mindig arra törekedjünk, hogy lehetőleg soha többé ne legyen.”

Nagy József

A szovjet Vörös Hadsereg csapatai a magyar-német csapatok nyomában 1944. szeptember 12-dikén érték el Szentegyházát, „ezt úgy kell elképzelni, mint egy apokaliptikus sáskajárást” – magyarázta a történész. Feltehetőleg ez lehetett a nap, amikor a menekülő, helyi magyar katonák maguk mögött hagyták hadfelszerelésüket, így akár azokat a kézigránátokat is, amelyek most 77 év után előbukkantak. 

Nagyobb összecsapás nem volt Szentegyháza területén, csupán frontátvonulás. A civil lakosság már napokkal előtte hallotta a közelgő veszélyt, a puskaropogást, az ágyú dörrenést, látta a repülők cikázását a levegőben. A legfontosabbakkal felszerelkezve elbújtak – valószínűleg a Hargita sűrű erdeibe –, hogy ott várják ki, míg elcsendesedik a világ.

Egyéb értéktárgyaik mellett főleg az állatokat vitték magukkal, hogy mentsék a fosztogató szovjet, de olykor magyar vagy német katonák, nem utolsó sorban pedig egyes helyi emberek elől. Így is előfordult azonban, hogy menet közben vették el a szovjet katonák például a lovakat hadianyag szállítás céljából, hogy lecseréljék a kifáradt állataikat.

Volt olyanra is példa, hogy elvitték a gazdát szekerestől, ökröstől ellátmányt, lőszert, fegyvert szállítani, egészen addig, míg hasznavehetetlenné nem váltak az ökrök, akkor áttették egy másik járműre a szállítmányt, s a székely embert elengedték haza. Akit pedig nem „szekerezni” vittek, azt utat építeni. „Ez nem volt feltétlenül életveszélyes, csak ha szembe szegültek a »munkaadóval«, persze sokban függött minden attól, hogy milyen emberek voltak a helyszínen tartózkodó szovjet katonák.”

Leléptek a fegyverekkel

A visszavonulás során a Székely Határvédelmi Erők honvédjeinek több mint 70 százaléka hazaszökött, amikor szülőhelyét ürítették ki. Gyakran felsőbb utasításra sem vonultak vissza a frontra, hanem testületileg „leléptek”, szekerekkel, lovakkal, fegyverekkel együtt, amiket szétosztottak egymás közt.

Majd elégették az egyenruhát, elbújtak és reménykedtek, hogy a portájuk előtt megjelenő „szovjet katonák nem jönnek rá, hogy két órával ezelőtt még a fronton voltak”. Ilyenformán is itt maradhattak az eldobott vagy elrejtett kézigránátok.