Fotó: Ilyés Zalán (archív)
A székely disznóvágás jóval több, mint aminek elsőre látszik – állapították meg a székelyföldi expedícióra küldött brit tudósok az elmúlt télen végzett kutatásuk eredményeként. A külföldi tudósokat az hozta lázba, hogy a 21. századi Európa területén még mindig dívik ez az ősi módja az élelemszerzésnek olyan körülmények között, hogy a disznóhús könnyen és megfizethető áron elérhető már a piacon, és a vágásra szánt példány – és annak esetleges hízlalása – sem elenyésző összegbe kerül a székely gazdák számára.
A kutatók elsőre falba ütköztek:
a megkérdezettek java nem tudta megfogalmazni, hogy miért is vág bele évről évre a nagyszabású akcióba, a székelyekre jellemző szűkszavúsággal csak annyit mondott: nálunk így szokás és kész. A tudósok szerint ez a reakció teljesen érthető, hisz a szokás szociokulturális esszenciája éppen abban áll, hogy nem tudják, miért csinálják, csak csinálják, mert ezt látták, tanulták az őseiktől, akikre kétely nélkül tekintenek. A szokást akkor is tartják, ha a külső körülmények – húspiac elérhetősége, az elfogyasztott húsmennyiség csökkenése – felülírják annak indokoltságát, és még a technikán se nagyon csiszolnak a konzervatív székely társadalomban. A szokásra való hivatkozással felszámolják a gondolkodás terhét, és akadálymentesítik a társadalmi működést. Saját szavaikkal: ne variáljunk, jól van az úgy.
A disznóvágás menete tehát lényegében változatlan és több tekintetben értelmetlennek tűnhet, de szerencsére a brit tudósoknak mindenre van válaszuk. Megfigyelték például, hogy a rituálé rendszerint hajnali órában kezdődik, lehetőleg a legnagyobb fagyban, azzal az indoklással, hogy ne húzódjon el, ám a résztvevők valahogy mégis együtt vannak még késő este is a pincében/garázsban/alsóházban, sőt, vannak házak, ahol másnap is folytatják. A kutatásba bevont pszichológusok ezt alibi-szindrómaként tudták beazonosítani.
Vagyis a disznóvágás tulajdonképpen ürügy
a szociális – elsősorban családi, baráti – háló megerősítésére, illetve a férfiak töméntelen alkoholfogyasztására. Az esemény elmaradhatatlan kelléke ugyanis a pálinka – szigorúan szilvából! –, amelyből sosem elég, a kispohár pedig sosem lehet üres és mindig fenékig kell húzni, hogy kiváltsa a kívánt hatást. Bár a népi bölcsesség szerint a pálinka arra jó, hogy melegen tartsa a testet, a tudósok szerint egyáltalán nem mellékes a pszichológiai hatása. Mint a támadásra készülő katonáknál, az alkohol szemmel láthatóan feloldja az erkölcsi aggályokat a kegyetlen halállal szemben. A mámorban úszó székely férfi jellemzően disznó viccekkel próbálja oldani a feszültséget, majd a trófeával – a legyőzött fejével, fülével, farkával – diadalittasan pózol a közösségi hálókon, hogy ezzel is elfojtsa/leplezze együttérzését a leölt állattal szemben.
A disznótor egyben a társadalmi rend fenntartója:
maga az ölés a férfias erő és bátorság, a hús feldolgozása pedig az asszonyi türelem és kitartás próbája. A két terület közötti átjárás pedig szigorúan tilos, ha mégis előfordul, az csakis a “brüsszeli genderpropaganda” műve lehet. A székely család fiatalabb tagjainál ez tehát a beavatás rituáléja, az igazi maturandusz. Aki ellenállna a természet hívó szavának és a szociális rendnek, az a székely fogalomtár szerint csakis tápos (kényelmes), nyeszlett (életképtelen), mélyzöld (állatvédő, vegán), migráns (muzulmán) vagy buzi (homoszexuális) lehet.