Tankok és emberek vesznek körbe, élők és holtak, elnyomók és elnyomottak, harcosok és menekültek. Budapesten vagyunk, 1956-ban Szász Hunor történésszel, muzeológussal. 

Az ukrán zászlóra emlékeztető színkombináció puszta véletlen, ám nem is lehetne aktuálisabb. Fotók: Ambrus Bernadett, Szilágyi István

Oroszok, haza! – üdvözöl az elbarikádolt Márton Áron téren a tábla, mögötte valóságos utcai temető, az egyik test mintha füstölne, pedig csak a felkelő nap párologtatja a nedves ruhát. A kör közepén a lyukas magyar zászlón át egy akasztott ávós „biccent” felénk. A háttérben gyászos zene szól.

Ahogy bennebb lépkedünk,

egyre jobban beszippant az időgép, a zárt térből csak a Vasszékely és a református templom tornya ránt vissza az udvarhelyi jelenbe. Körülöttünk vonulnak a tankok, de amíg nem kapnak parancsot a lövésre, addig az orosz katonákkal is lehet barátkozni. A következő pillanatban már az ávósok belelőnek a tömegbe a Kossuth téren, és azzal megkezdődnek a harci események: barikádépítés, útlezárások, tankok becsalása, felgyújtása – szinte karnyújtásnyira a Molotov-koktél –, halottak az utcán, a macskakövön.

A montázshoz a Fortepan online archívum felvételeit használták fel.

A felkelők is szereznek fegyvert, tankokat, és október utolsó napjaira kiűzik a szovjeteket Budapestről, de azok nem mennek messzire, a győzelem nem tart sokáig. A szuezi válsággal elfoglalt Kreml végül november elején kiadja a parancsot a bevonulásra, és napokon belül eltiporják az “ellenforradalmat”. Mire körbeérsz, kisgyerekes család menekül veled szemben a szögesdrótok között.

– Tudtuk, hogy durva lesz, 

– ki is tettük a 16-os táblát, a súlyos valóságot akartuk éreztetni, mondja a történész, aki Baróti Hunor látványtervezővel közösen álmodta meg a 2022. október 23-ai megemlékezés fő attrakcióját: a barikádot, amely igyekszik magába sűríteni a magyar kommunistaellenes forradalom látványát, hangulatát.

Ezt nem lehet szépíteni, brutális események voltak, mindkét oldalon volt erőszak. Meglincselték az ávósokat, a népharag utolérte azokat, akik egy évtizeden át terrorizálták, kínozták, ölték, verték a “nép ellenségeit”, csak azért, mert mást mertek gondolni, mondani, mint a pártvezetés – avat be Szász Hunor a kiállítás hátterébe.

Annak tudatában rendezték be „halottakkal”, „sebesültekkel” a helyszínt, hogy a fiatalabbak generációknál egyre magasabb az ingerküszöb, és egy fotó nem biztos, hogy megteszi a kívánt hatást. „Ez volt: az emberek meghaltak, megsérültek a barikádokon. Ez vérrel járt, nem túlzás a látvány. A valóság azonban ennél is brutálisabb volt”.

Az akasztott ávós is egy diszkrétebb megjelenítése annak, ami történt: sokukat fejjel lefelé akasztották fel élve a lámpavasra, és addig ütötték-rúgták, amíg belehaltak, arcukat a felismerhetetlenségig roncsolták. Az orosz holttesteket meggyalázták, mésszel leöntötték, hogy ne rohadjanak annyira, de sokáig ott hagyták őket a Körúton. Kommunista könyveket, portrékat, a zászlókat széttépve dobták rájuk – teszi hozzá a történész.

– Nem foglalunk állást, hogy ez helyes volt vagy sem, hanem ez volt, ha tetszik, ha nem. Mi ezt akartuk bemutatni. Az a gyűlölet, erőszak, ami felszabadult Pesten, bizonyos szempontból érthető. Ha a szüleidet, gyermekeidet elviszik, megverik, megölik, semmibe veszik emberi mivoltukat, tíz éven keresztül terrorizálnak egy társadalmat, éheztetik, nyomorban tartják… Durvának tűnhet, de az emberi lélekben így működik a bosszú, az igazságtétel, nyilván nem a krisztusi, hanem inkább az ószövetségi értelemben: fogat fogért, szemet szemért.

A körinstalláció ötlete adta magát: az 1849-es nagyszebeni csatatér körképének tartószerkezetét használták fel. Kívül inkább a tömegtüntetésekre, a Bem szobornál gyülekezésre, az első barikádépítésekre fektették a hangsúlyt, a kör belső ívén a harcokat és a megtorlást mutatják be az egymáshoz illesztett fényképeken.

A képek végül nem pontos kronológiai sorrendben kerültek fel a falakra, a montázs miatt picit összekeveredtek, de „nem is baj”, mert egy összképet, egy hangulatot szerettek volna átadni: – Nem az volt a célunk, hogy megtanítsuk a gyerekeket az eseményekre, arra ott az iskola vagy a szakirodalom, hanem egy benyomás akar lenni, egy visszapillantás a múltba, annak az áldozatnak a mementója, amit az 56-osok hoztak. Ezért nincsenek feliratok sem.

November első hetében is látható lesz még.

A Patkó burkolata is a pesti környezetet idézi, a barikád fő alapanyaga is a kockakő. A köralak sem csupán az installáció formáját követi, hanem rezonál azzal is, hogy a Móricz Zsigmond körtéren vagy a Corvin köznél is körszerű védelmi rendszer volt, a Nagykörúton is volt olyan, hogy kockakőből állt az egész barikád – tudjuk meg Szász Hunortól.

Faelemek, helyenként megüszkösödve, téglák, és még egy egész hirdetőhenger is kiemelkedik a kövek közül. Ami hiányzik, az a vasúti sín, ugyanis a Nyugatinál például vasúti kocsikat, vagy a körút villamosait is felhasználták. Korabeli újságok, kiáltványok hevernek még a köveken, mintha csak elhagyták volna őket, vagy röpcédulaként dobálták volna szét. Visszaszerezték a sajtót, elfoglalták a rádiót, így néhány napra megszűnt a propaganda, néhány napig “a nép hangja szólalt meg, a valóság” – jegyzi meg a történész, aki külön ügyelt a történelmi hitelességre.

– Semmi olyat nem állítottunk ki, amiről nem tanúskodnak a korabeli fotók. Szembetűnő lehet, hogy miért nem a Ruszkik, haza! felirat szerepel a bejárati táblán, de az Oroszok, haza! formát is használták. Az orosz nyelvű verziót le akartuk ellenőrizni, aztán rájöttünk, hogy a történelmi hitelesség fontosabb, mint a nyelvhelyesség. Ha egyszer úgy írták ki, mi javítsuk ki? Olyan is volt, hogy Segítség, menj haza!, az orosz segítséget ironizálta, amit az “ellenforradalom” leverésére küldtek.

Hogy mi közünk ma hozzá?

Habár a forradalmat gyorsan leverték, a sikerét, erejét mutatja, hogy kihatott a következő korszakra. Tanult belőle a szovjet és magyar kommunista vezetés, puhább diktatúrát, „gulyáskommunizmust” vezettek be. Kádár már bölcsen tanult abból, hogy nem szabad olyan szinten megtorolni a rendszerellenességet, mint Rákosi. Azt hirdette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, szemben azzal a korábbi elvvel, miszerint aki nincs velünk, az ellenünk – mesél tovább kalauzunk a következményekről.

Sokkolta a román kommunista hatalmat is, durván fel is léptek a szimpatizánsok ellen, voltak itt is kivégzések meg bebörtönzések, hogy az ellenállás csíráját is elfojtsák. A későbbi irodalomtörténészt, az Udvarhelyen iskolázott Dávid Gyula bácsit például évekre bezárták, a Duna-csatornához küldték kényszermunkára, mert részt vett a házsongárdi temetőben egy megemlékezésen. Bár kicsi volt Romániában a szervezkedés, mégis brutálisan léptek fel, ez mutatja a rendszer félelmét. „És volt is okuk rá. Amit a pesti srácok tettek, senki se gondolta, hogy meg merik tenni”.

A faládákból szóló videókat a budapesti Terror házától kapták.

– Elcsépeltnek tűnhet ennyi idő után, de: ami Pesten történt, azt egyként érezte a magyar nemzet. Minden társadalmi réteg megmozdult, a munkástól a csúcsértelmiségig, az egykori arisztokrata származásúakig mindenki benne volt, nemtől, kortól függetlenül, ez igazán a nemzet forradalma volt. Amire rezonáltak a határon túlon is.

– Ahogy a ‘48-as forradalom és szabadságharc sem kizárólag csak azé a városé, vidéké, ahol történt valami, ‘56 is a mindannyiunké, még ha nem is érzi mindenki így, az aktuálpolitika miatt. Számomra olyan, mintha a kertemben történt volna. Azt akartuk, hogy mások is a magukénak érezzék, ami igazából az övék, csak megfeledkeztek róla. Most az oroszpártiak értékelhetik úgy, hogy ez valami burkolt üzenet, de mi ugyanazt csináltuk, mint más megemlékezések során is: a történelmi valóságot érzékeltettük. Ha nem lenne az orosz-ukrán háború, akkor is így nézne ki az installáció.