Sógor Enikő, Csíkszereda alpolgármestere 2020 októberétől van felruházva azzal a feladatkörrel, hogy elősegítse a szociálisan hátrányos helyzetben élő lakosság felzárkóztatását. Úgy fogalmaz, amikor először látogatott el a Somlyó, illetve Tavasz utcai romatelepekre, mindkét helyszínen „elképesztő állapotok voltak”. Sógor Enikővel az azóta eltelt évek kihívásairól, eredményeiről és tanulságairól, illetve a jövő lehetőségeiről Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

Első alkalommal 2020 végén jártál a Somlyói romatelepen. Mit láttál, mit tapasztaltál akkor?

Egy csap volt a telep végén, oda járt mindenki mindent is elvégezni. A szociális közösségi asszisztenseink vagy egy-egy házban, vagy pedig a telep elején, az utcán vizsgálták meg a csecsemőket, a terhes anyukákat, az idős embereket. Tehát semmiféle feltétele nem volt megteremtve a valódi szociális, egészségügyi, oktatási vagy bármilyen típusú felzárkózást elősegítő programoknak, a telepen vagy a telepekhez kapcsolódóan.

Sógor Enikő. Fotók: Márkos Tamás

2021. január 7-én megtörtént a tűzeset, ami mondanom sem kell, mennyire váratlanul ért mindenkit. Csíkszeredának – és úgy tudom, hogy hozzá hasonlóan a legtöbb városnak szintén – nincs krízisközpontja, ahová katasztrófahelyzet esetén be lehet menekíteni az embereket.

Úgyhogy az arénába menekítettünk 256 embert, 57 családot. A sürgősségi katasztrófavédelmi bizottság – amelynek a tagjai mindenféle megyei és városi szintű intézményeknek a képviselői, kezdve a zsandároktól a rendőrségig, az egészségügyi igazgatóságig, az önkormányzatokig – azt állapította meg, hogy a telep lakhatatlan, emberi lakhatásra alkalmatlan, így ennek jegyében mi a majdnem 260 emberrel úgy rendezkedtünk be az arénába, hogy amíg nem találunk, vagy nem találnak a családok maguknak a telepen kívül esően más megoldást, addig ott lesznek. Végül az arénás időszak alatt hat családnak sikerült a telepen kívül otthont találni.

Amikor azt mondom, hogy megtörtént a tűzeset, váratlan volt, és nem voltunk felkészülve, akkor azt kell tudni, hogy a somlyói telep 35 évvel ezelőtt kezdett el úgymond létesülni, először egy, majd két házzal, és 35 év alatt épült be. Jelenleg 37 házszám van és 11 konténer, utóbbiak a 16 teljesen leégett viskó helyére kerültek oda.

Anélkül, hogy feltétlenül hibáztatni szeretnék – de lehet mégis így fog hangzani – előző városvezetőségeket vagy megyei hatóságokat, valójában azáltal tudott ez a telep létrejönni és kiterebélyesedni, hogy tulajdonképpen a hatóságok úgy kezelték a problémát, hogy nem vettek róla tudomást. Jelentősebb szomszédsági kezdeményezésről sem tudok a telep gyarapodása okán 2020 előttről.

Ez azt jelentette, hogy a romák teljesen engedély nélkül berendezkedhettek más emberek területére, az egész helyzet és a kimondatlan feszültségek pedig a tűzesettel sűrítve kerültek a felszínre.

Azt tudom, hogy korábban nem igazán jártak be a telepre nem oda tartozó emberek, tehát ilyen legenda övezte, hogy nagyon veszélyes oda bejárni. Én 2020-ban október és november folyamán is voltam ott, utána pedig még nagyon sokszor, és valójában egyáltalán nem veszélyes.

Ha az ember jó szándékkal megy, akkor jó szándékkal fogadják. Számos olyan háztartás van, ami sok szempontból megfelel bármelyik vidéki otthon felszereltségének, sőt néhol már-már ilyen kínos tisztaság van.

Nyilván vannak ennél sokkal nehezebb helyzetben levő családok, amelyek – különböző okok miatt – nem létesítettek maguknak rendezett körülményeket, tehát nagyon sok olyan épület van, ami nehezen nevezhető háznak, inkább viskó, de az embert ott is emberségesen fogadják.

2021 óta elég sok házat felújítottak, a telep lakóinak egy része sokat járt külföldre is dolgozni, illetve az önkormányzat is segített többüknek munkát találni, így a korábbi helyzethez viszonyítva jelentősen fejlődtek a körülmények a telepen. 

Önkormányzati szinten a lehetőségeink azért szűkösek, mert a terület nagyon érdekes jogi státust élvez, hiszen a földosztó törvény alapján a földosztó bizottság tartalékalapját képezi. Ezt a területet igyekszünk most jogilag rendezni úgy, hogy a városnak legyen joga ott beavatkozni a telepen élők jelenlegi helyzetének javítása, illetve hosszútávon a telep felszámolása érdekében. 

Mivel nem a városé a terület, nem tudtunk az elmúlt négy évben oda beruházni, ezért elsősorban csak szociális, egészségügyi, illetve oktatási jellegű programokat tudtunk futtatni a telepen lakók érdekében civil szervezetek és a városi Szociális Igazgatóság munkatársai segítségével.

Főleg az első két évben nagyon sok segítséget kaptunk a Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóságtól, két munkatárs révén, akik most is besegítenek, de már nem olyan intenzíven.

Tehát, amikor azt mondom, hogy civil, akkor elsősorban a Caritas-szal és a Máltai Szeretetszolgálattal kötött szolgáltatói, nappali központ-működtetői szerződésre gondolok.

SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

Mivel önkormányzatként korlátozott beavatkozási lehetőségeink vannak az infrastruktúrába a szociális program részeként, munkatársaimmal meggyőztük és segítettük az ottlakókat annak lebonyolításában, hogy önerőből bevezessék a vizet és a kanalizálást saját házaikba, valamint kikerüljenek az áramszolgáltatónak való hatalmas tartozás terhe alól. Most már több mint húsz házban van saját vízellátás, kanalizálás, többen fürdőszobát is létesítettek az otthonaikban, és jelentősen csökkent az áramszolgáltató felé is az adósságuk.

Ezek az elindított folyamatok teljesen megfelelnek annak a stratégiának, amit a Szociális Igazgatóság, illetve az azóta életbe léptetett informális telep-program stratégiájaként is kitűztünk, hogy segítjük az embereket, hogy civilizáltabb, emberségesebb körülmények között tudják élni a mindennapjaikat, azért is, hogy megfelelően felkészülve tudjanak megjelenni a munkaerőpiacon, illetve a gyerekek az iskolában. Ehhez, akárhogy nézzük, alapvető, hogy tudjanak tisztálkodni, mosni.

A cél, hogy ezt a telepet az elkövetkező 15-20 évben felszámoljuk, de addig, amíg eljut oda az önkormányzat – civil szervezetek, külső-belső támogatók révén –, hogy ez megtörténjen, addig mindhárom, tehát a Szociális Igazgatóság, az informális telep-program és a helyi akciócsoport (GAL URBAN CIUC Egyesület) stratégiája mentén is abban kell segítsük az embereket, hogy megfelelő körülmények között tudjanak élni, és egyre inkább képessé váljanak a telepről való kiköltözésre, az önfenntartó életre.

Tehát kívülről az látszik, hogy segítjük a közösséget ott, a telepen maradásban megerősödni, de nem erről van szó – abban segítjük a közösséget, hogy minél civilizáltabban tudjanak megjelenni a társadalomban, minél emberhez méltóbb életük legyen és önerőből akarjanak és tudjanak kitörni a jelenlegi helyzetükből.

A felzárkózás alapjait próbáljátok megteremteni. A közösség tagjai is arról számolnak be, és én is úgy tapasztalom, hogy pozitív értelemben változott a jelenlétük, a viselkedésük a városban, a tágabb értelemben vett közösségben.

Az arénában egyfajta gyorsított fejlődési folyamatban volt részük. Nem az volt a probléma, hogy ők nem szerettek volna valaha is erre az útra lépni, hanem egyszerűen nem volt rá fizikailag lehetőségük. Ebben segítettük őket, hogy például tanulják meg használni a lehetőségét annak, hogy minden nap tudnak tisztálkodni, strukturált, tervezettebb életet élni.

Erre a legtöbben nagyon szívesen rászoktak, és nagyon jók a visszajelzések jelenleg is a Somlyói telepről munkahellyel rendelkező felnőttekkel kapcsolatban, de a gyerekekkel kapcsolatban is. Tanítónők, tanárok jelzik, hogy nagyon kevés kivétellel a legtöbb gyerek tisztán, tiszta öltözetben, tiszta körmökkel, időben és rendszeresen jelenik meg az iskolákban. Nyilván van egy-két kivétel, mert sok múlik azon, hogy otthon anyuka, apuka mennyire promoválja ezt, vagy éppen milyen állapotban, helyzetben van a család.

Szintén nagyon fontos eredmény, hogy a telepről minden gyereket a korának megfelelően beírattunk oktatási intézménybe, de nemcsak, hogy beírattuk, hanem követjük is, hogy folyamatosan jelen vannak-e, illetve figyelünk arra is, hogy ha betegek, akkor megfelelő ellátást kapjanak.

Nyilván itt is vannak kivételek, hiszen vannak hanyagabb szülők, de a Szociális Igazgatóság munkatársainak kiemelt feladata, hogy minden reggel ott vannak, amikor a gyerekek indulnak iskolába, és hogyha valaki nem megy oda a buszhoz, akkor gyorsan ellenőrzik, hogy mi történik.

Amíg nem tudtunk szolgáltatói szerződést kötni a Máltai Szeretetszolgálattal, addig is – főleg az arénában – megszerveztük az iskolásoknak az úgynevezett after school programot. Segítettük őket abban – nagyon sokszor tanítók bevonásával –, hogy meglegyen a házi feladat, fel tudjanak készülni a következő napra, úgyhogy ennek is látszik az eredménye.

Ami számomra nagyon biztató, hogy a közösség tagjai arról számolnak be, hogy úgy tapasztalják, javult a megítélésük a közösségben, másképp viszonyulnak hozzájuk az utcán, a mindennapokban. Ez óriási előrelépés.

Miközben egyik oldalon ezek a pozitív folyamatok vannak, sajnos az online médiában az arctalan vélemények gyakran nagyon negatívak. Azzal is számolnunk kell, hogy itt is feladatunk van.

Nagy sajnálatomra nem volt energiánk és tulajdonképpen erőforrásunk sem – sem szakmailag, sem anyagilag –, hogy arra fordítsunk, szenteljünk időt, hogy a negatív közvélemény megváltoztatásán céltudatosan dolgozzunk. Viszont – amint említetted te is, én is – nagyon jó megállapítani, hogy ez magától is megy, illetve a jó változások eredményeként is megtörténik bizonyos szinteken.

Egyébként a másik pozitívum az, hogy folyamatosan munkahelyet, munkalehetőséget keresnek nekik a munkatársaink, összekapcsolják őket – főleg a felnőtt férfiakat – a munkaerőpiaci szereplőkkel.

Tizennégy felnőtt már több mint három éve munkaviszonyban van állami vállalatoknál, illetve vannak hárman, akik magánvállalatnál dolgoznak, és nagyon meg vannak velük elégedve. Ugyanakkor nagyon sokan rendszeresen járnak szezonális munkára, vagy itt, Romániában, vagy a környéken, illetve nagyon sokan járnak külföldre is.

Ez nagyon-nagyon jó folyamat, hiszen amikor a tűzeset után készült egy állapotfelmérés, akkor össze-vissza két embernek volt ideiglenes munkaviszonya itt-ott. Az látszik, hogy ezekből a munkákból fel tudják újítgatni a házaikat, tehát hoznak jövedelmet, amit a körülményeik javítására fordítanak.

Amit még nagy eredménynek tartok – amellett, hogy minden gyereket folyamatosan oktatási intézménybe járatunk –, hogy a Második esély-programba beírattunk minden olyan 30 év körüli telepen élőt, akinek korábban nem sikerült elvégeznie a tanulmányait, akár még az elemi iskoláit sem.

Az elmúlt három évben tizenhatan megtanultak írni, olvasni, jelen pillanatban 1–4 osztályba majdnem húszan be vannak iratkozva, illetve többen járnak 5–8 osztályba is. Korábban a felnőttek között magas volt az analfabetizmus aránya, hiszen a többségük nem részesült rendszeres oktatásban, illetve idejekorán abbahagyta az iskolát. Most viszont annyira jó látni, hogy minden folyamat ilyen öngerjesztő, tehát egymástól tanulnak és a jó példákat követik.

Olyanok is akarnak már tanulni, akik eddig hallani sem akartak róla, olyanok is elmennek minimum szezonális munkára, akik soha nem dolgoztak előtte, tehát ez a közösség is úgy működik, mint bármilyen közösség – a jó példa ragadós.

A harmadik egyharmadról sem mondunk le

Nyilván mindig vannak kivételek, hiszen van, aki nehezebben zárkózik fel szociális téren, illetve eleve gyengébb képességekkel rendelkezik, nem tud megtanulni olyan elemi készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy strukturált, feladat- és kötelesség-orientált életet éljen, akár munkát vállaljon.

Van egy olyan elmélet, amely nem csak a somlyói közösségre érvényes. Eszerint hátrányos helyzetben élő közösségeknél az egyharmad-egyharmad törvényszerűsége működik.

Egyharmada a közösségnek nagyon könnyen mobilizálható a jó irányú változásra, egyharmadába több energiát kell fektetni, de idővel – akár ilyen öngerjesztő módon, egymástól tanulva – lehet számítani arra, hogy akarnak változni, illetve van körülbelül egyharmad, akik sajnos eleve nem rendelkeznek megfelelő készségekkel, és talán le is zárult már az a lehetőség élettanilag, hogy ezen változtatni tudjanak.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Ha pszichológusként kell erről beszéljek, akkor bizonyos készségek kialakulásának megvan a maga időszaka, ahogy például a nyelv, a beszéd megtanulásának, úgy a műveleti készségek kialakításának is van optimális időszaka. Bizonyos idő után – 30 éves kor fölött főleg – nagyon nehéz megtanítani valakit, hogy célorientált döntéseket hozzon, hogy az érzelmi önregulációt elsajátítsa. Például szinte lehetetlen megtanítani egy felnőtt embert arra, hogy létezik időbeosztás, hogy tudja azt, hogy hány óra van, hogy tudjon tervezni, hogy legyen valamilyen kitartása a döntését illetően.

Nem azt akarom mondani, hogy a közösség egyharmadáról lemondunk, hanem azt, hogy velük hosszútávon sokkal nehezebb dolgunk lesz, az ő esetükben speciálisabb, komolyabb szociális kísérésre kell gondoljunk, talán egészen életük végéig, hiszen nem feltétlenül lesz esélyük arra, hogy munkába álljanak, ha egyszer hiányoznak a készségeik erre.

Itt jelezni szeretném, hogy a jelenlegi szociális háló, a juttatások, támogatások rendszere inkább benne tartja a rászorulókat a kiszolgáltatott helyzetben, mintsem segítse a kitörést a szegénységből. Ugyanis, ha egy felnőtt családfő mindenféle komolyabb feltétel teljesítése nélkül, 2-3 gyerek és az alacsony jövedelem vagy a jövedelemhiány jogán megkaphatja a szerény megélhetéséhez a megfelelő támogatást, akkor érthető, hogy egyáltalán nem motivált dolgozni.

Ezért is van nagyon nehéz dolgunk szociális szolgáltatóként, ezért is fontos, hogy minden létező eszközzel az önállóságra, az önfenntartásra serkentsük a családokat azáltal is, hogy megszüntetjük a vízfogyasztás és a szemételszállítás közpénzből való, évtizedek óta tartó finanszírozását, valamint az áramfogyasztás „alternatív”, hatalmas tartozást eredményező megoldásait.

Amit én jelenleg hatalmas különbségnek látok, hogy korábban, még ha ki is akartak volna törni vagy felemelkedni saját erőből, szinte lehetetlen lett volna, de most, hogy igyekeztek megteremteni számukra a keretet, amelyben mindez lehetséges, megtapasztalták és látják egymáson is az erőfeszítéseik eredményeit, ez pedig óriási húzóerő. Most már sokan kiemelkedtek abból a passzív állapotból, ami korábban jellemezte a közösség nagy részét. 

A kulcsszó a bizalom. Létrejött egy működő kapcsolat a roma közösség tagjai, az önkormányzat és azon munkatársai között, akik huzamosabb ideje dolgoznak velük. Elsősorban emberszámba vesszük őket, ez segítette elő a bizalom kialakulását. Meghallgatjuk és megbeszéljük a problémáikat, és ez alapján dolgozunk közösen.

Nagyon sok találkozáson vettem részt velük, az arénában szinte hetente volt gyűlés, de miután kiköltöztek, azután is folytatjuk ezt a szokást, tehát állandó kommunikáció van a felek között.

A cél az, hogy a közösség képviselői által tudjunk átadni fontos információkat, illetve meghallgassuk, hogy nekik milyen kéréseik vannak. Született is adott pillanatban egyezség arról, hogy mindig jól fogunk kommunikálni és komolyan vesszük egymást. Az önkormányzat azt vállalta, hogy nem engedi el a kezüket, hanem segíti, segítjük őket abban, hogy jobb életkörülményeik legyenek. Nyilván a roma közösség számos tagja ezt úgy szeretné értelmezni, hogy minden problémájukat megoldjuk, mi viszont képessé akarjuk tenni őket saját életük javítására.

Mi az, amit terveztek még fejleszteni a telepen az eddigieken túl?

Sok mindent, hogy csak párat említsek, egy munkapont kialakítása és működtetése a helyszínen, játszótér létrehozása, gyermekek délutáni foglalkoztatásának biztosítása csecsemőkortól stb.

Amint említettem, a mi mandátumunkat megelőző harminc évben nem volt energia és kapacitás a telepen történő felzárkózást segítő munkára. A szociális munka az önkormányzat részéről nagyrészt abban merült ki, hogy a törvények által biztosított szociális segélyek, támogatások eljuttatása a közösséghez megtörtént.

Ez is irdatlan munka, mert azt jelenti, hogy havonta véghez kellett vinni a fűtéspótlék, a gyermeksegély, a családi pótlék és minden egyéb juttatás lepapírozását, illetve annak az igazolását, hogy a személy, a család igenis jogosult az adott támogatásra.

Mindez azért is történt így, mert folyamatosan megszorítások érkeztek a kormány részéről az alkalmazottak létszámát illetően, tehát nem lehetett a humán erőforrást, az alkalmazottak számát növelni. Ez valamennyire változott, bővült is a szakemberkeret, de ez továbbra sem elégséges a valódi telepi munkához.

Azt tudnám felvállalni és az is van folyamatban, hogy megteremtjük annak az alapjait, hogy valódi szociális munka tudjon történni. Ez azt jelenti, hogy létszámban, szakmailag és eszközök tekintetében is fel tudjunk zárkózni a kihíváshoz, tudjunk olyan munkatársakat alkalmazni és kiképezni, akik megfelelő létszámban tudják végezni ezt a telepi munkát.

Pillanatnyilag két munkatársunk van, aki rendszeresen kijár a telepre, két szociális referensünk van, illetve van egy mediátorunk és két közösségi asszisztensünk, akik rendszeresen járnak a somlyói telepre, illetve valamilyen rendszerességgel a Tavasz utcai telepre is.

Ahhoz, hogy a szívem szerinti teljes szociális programot kivitelezni tudjuk mindkét telepen, legalább 10-12 embert kellene még alkalmazzunk. Nyilván nagy segítség, hogy ott van a Máltai Szeretetszolgálat, és szolgáltatói szerződéseken általuk licenszelt szolgáltatást tudunk biztosítani, ami jelen pillanatban a gyerekekkel való nappali központos munka, ahol mindenféle foglalkozás van, elsősorban oktatási jellegű.

Viszont ezt még nagyon kellene bővíteni. A somlyói telepre is kellene olyan munkapont, ahol helyet kaphatna a közösségi asszisztensek munkája, a családokkal való foglalkozás, illetve talán oda ki lehetne helyezni az ügyfélfogadás egy részét is, így könnyebben el lehetne intézni bizonyos papírmunkákat.

Továbbá szükség lenne még fejlesztő programokra a gyerekeknek, Biztos Kezdet Ház-típusú programokra, ami azt jelenti, hogy már babakorban anyukáikkal együtt foglalkozni a kicsikkel, vagyis biztosítani a korai fejlődés hiányzó feltételeit. Ez nagyon-nagyon fontos, nagyon szeretnénk ide eljutni, de ehhez is infrastrukturális háttér és szakmai háttér megteremtése szükséges. Úgy érzem, hogy mindez folyamatban van, lassan a fű alól kezdünk kinőni.

Nagyon fontos, és már több alkalommal is beszéltünk arról, hogy kiemelt hangsúlyt kellene helyezni a hasonló közösségekben a korai fejlesztésre. A gyermekek eleve lemaradással kezdik az oktatást, az óvónők és a tanítónők arról számolnak be, hogy nem is tudják kompenzálni – igazán még az elemi iskola során sem – a baba-mama játékok, mondókázás, éneklés, kúszás-mászás hiánya miatt kimaradt fejlődési szakaszokat.

Én személy szerint nagyon szeretnék elindítani egy korai fejlesztő programot a telepen, de ennek meg kell a helyszínét teremteni, valamint a szakmai kapacitást és az eszközöket. Sajnos a Máltai Szeretetszolgálat is csak annyi munkatársat tud alkalmazni, amennyi anyagi fedezete van.

A korai fejlesztés mondhatnám azt is, hogy a vesszőparipám, erről a területről jövök, és ha valamiért valóban lelkesedek, az ez. Szerintem a korai fejlesztés a társadalom legfontosabb eszköze arra, hogy megelőzzön számos társadalmi problémát, illetve csökkentse a szociális hálózatra nehezedő költségeket és munkát a megelőzés révén.

Pánikba esett, riadt, jövő nélküli közösséggel álltunk szemben

Számtalan módon igyekeztünk jobb lehetőséget biztosítani a családoknak. A tűzeset után kértünk segítséget a román kormánytól a krízishelyzet kezelésére, akkor erre volt is jobb esélyünk, mert az RMDSZ még kormányon volt, így kaptunk 4,4 millió lejt az akkor fennálló sürgősségi helyzet által generált plusz költségek fedezésére.

Ott volt 256 ember, akinek a mindennapi életét kellett segíteni. Az első két-három hónapban krízisintervenció folyt, száznál is több önkéntes tevékenykedett az arénában, hiszen egy pánikba esett, riadt, jövő nélküli közösséggel álltunk szemben. A krízisintervenció eredményeként sikerült a reményt többnyire visszalopni az emberek szívébe, de mindenképpen létrejött egy egyensúlyi helyzet, ahol nagy lépésekben tudtunk dolgozni a családokkal. A Máltai Szeretetszolgálat, a Caritas, helyi civil szervezetek, intézmények munkatársai és számos civil önkéntesünk volt ebben a periódusban. 

A logisztika lebonyolítása is elég sok pénzt felemésztett, hogy a mindennapi élethez, a létfenntartáshoz szükséges lakhatást, élelmet, meleget, vizet és a második hónaptól a szociális szolgáltatásokat is biztosítani tudjuk.

Mindenki tudja, aki hallott erről a történetről, hogy az első három-négy hétben rengeteg segítséget kaptunk, tényleg nagyon szép történet volt. Étkezés szintjén, ruházkodás szintjén az első hetek le voltak fedve, de utána ez megszűnt.

Viszont továbbra is ott volt ez a sok ember, akinek az élelmezését és a lakhatását kellett finanszírozni, ugyanakkor a szakembereket is meg kellett fizetni, akik bedolgoztak, nekik is lakhatást és élelmiszert kellett biztosítani több hónapon keresztül. 

Továbbá egy idő után szolgáltatói szerződést kötöttünk a Caritas-szal és a Máltai Szeretetszolgálattal, őrző-védő szolgálatot kellett alkalmazni – az arénában lakók és az épület biztonsága érdekében egyaránt –, valamint a szemételszállítást is meg kellett oldani. Mindez rengeteg pénzbe került.

A 4,4 millió lejből a fenntartási költségek és a szolgáltatási költségek mellett 1 millió 200 ezer lejt költöttünk arra, hogy munkapontok kialakítására megvásároltunk nyolc darab konténert.

Ezeket jelenleg a Tavasz utcában helyeztük el, és folyamatban van az áram alá helyezésük. Ott el fog indulni a szociális munka, az egészségügyi asszisztensek munkája, illetve elsősorban különböző iskola utáni gyerekfoglalkozások, illetve más típusú szolgáltatások.

Érzékenyítéssel csökkenteni az előítéletet

Folyamatosan segítünk az ott élő közösségnek, hogy javuljanak az életkörülményeik, a mindennapjaik, hogy tudjanak fejlődni, hogy tudjanak elmenni dolgozni a felnőttek, hogy tudjanak iskolába járni a gyerekek.

Ezzel párhuzamosan azon dolgozunk, hogy hosszútávon megteremtsük annak a lehetőségét, hogy szociális lakásokat építsünk azoknak a családoknak, akik soha nem jutnának el önállóan oda, hogy maguknak lakhatási felületet biztosítsanak törvényes módon, tehát telket vásároljanak, építsenek, lakást béreljenek vagy apartmant egy tömbházban. Nyilván a szociális lakás bérlésére való jogosultságot is ki kell érdemelni, vagyis igazolni kell, hogy van állandó törvényes jövedelem.

Miközben építjük és kialakítjuk a lehetőségét annak, hogy szociális lakásaink legyenek, aközben folyamatosan segítjük a családokat, felkészítjük arra, hogy képesek legyenek munkát vállalni. Jelenleg hat személy jár szakképzésre, hogy szakemberként találhasson munkát – többnyire az a cél, hogy állandó jelleggel, de viszonylag jól működik az is, hogy külföldön szereznek jól fizető munkahelyet, hazajönnek és akkor van, amiből éljenek.

Jelen pillanatban is van öt olyan család, amely már önerőből ki tudna és ki is szeretne költözni a telepről, de sajnos még nem találtunk számukra olyan ingatlant, amit ki tudnának bérelni. Sokszor a magas árak miatt, sokszor pedig a tulajdonos miatt, aki elzárkózik attól, hogy roma családnak adja ki a lakását. Ezek valós tények. Nagyon fontos, hogy tudatosan segítsük ezt a folyamatot, hogy csökkenjen az előítélet.

Éppen ezért tárgyalást kezdeményeztünk sajtóorgánumokkal. Szeretnénk ha elindulna egy érzékenyítő folyamat, hogy megismerhessünk olyan sikeres eseteket, olyan családokat, akikre a közösség büszke lehet, akik igenis igazolják, hogy van lehetőség olyan körülmények közül is kitörni. 

Emellett a gyermekek számára folytatjuk az interetnikus foglalkozások szervezését is, továbbá folytatjuk a megkezdett szociális munkát, az oktatási munkát, keresünk minden lehetőséget, illetve bármilyen konstruktív javaslatot, ötletet, támogatást nagyon nagy szeretettel fogadunk.

Önkormányzatként nyilván nem fogadhatunk anyagi támogatást. Viszont ott van a Gal Urban Ciuc hibrid egyesület, helyi akciócsoport, amely civilszervezeteket, vállalkozásokat, illetve az önkormányzatot is magába foglalja, és amely tud fogadni adományokat. Komoly stratégiánk van, amellyel egyrészt tudunk pályázni, de amely akár garancia is lehet az adományozó számára, hogy átgondolt terv mentén a hátrányos helyzetű közösség, illetve a város teljes közösségének igényeit figyelembe véve jó irányba tudjuk vinni a történetet.

Megjegyzem, nagyon káros az az ellenséges hozzáállás, ami jellemzi a sajtó munkatársainak egy részét, valamint egyes civil jogvédő szervezetek aktivistáit, akik ellenségesen viszonyulnak a szociális kérdésekkel foglalkozó intézményekhez. Azt feltételezik, hogy eleve nincs szándék jó irányba vinni a történetet, segíteni az érintett közösséget.

Rengeteg energiánkat, a kapacitásunk nagy százalékát elvitte az, hogy nagyon sokszor számonkérő és támadás-jellegű sajtómegnyilvánulások, illetve civil szervezeti kérdésfeltevések jöttek felénk.

Ez nagyon ártalmas. Azért is, mert pont azt a nagyon fontosnak emlegetett bizalmat ingatja meg, ami az alapja annak, hogy ezek a közösségek akarjanak és tudjanak fejlődni, hogy arra csatlakozzunk rá és arra építsünk, ami tényleg az ő valódi szükségletük. 

Ezt a bizalmat ingatja meg az a folyamatos retorika, ami arról szól, hogy ezek az intézmények nem végzik a munkájukat, sőt olyan támadások is megfogalmazódtak, hogy „elloptuk”, illetve nem arra költöttük a megszerzett támogatásokat, amire kellett volna. Nyilván ezeket a vádakat dokumentumokkal igazoltan el tudtuk hárítani. 

Szintén nagyon káros az a fajta megjelenítése a roma és nem roma közösségek közötti viszonynak, amely kizárólag a nem roma közösség hosztilis hozzáállását hangsúlyozza a roma közösség tagjaival szemben. Tényleg vannak elítélendő megnyilvánulások a többségi közösség egyes tagjai részéről, de ezek túlhangsúlyozása, általánosítása vagy elferdítése nagyon sokat árt mind a két közösségnek.

Nagyon sok esetben ezek a típusú megnyilvánulások fanatizálják mindkét közösséget, például azt a gondolatot ültetik el a hátrányos helyzetű emberek, fiatalok, gyerekek szívében, hogy a többségi társadalom csakis ellenséges és előítéletekkel teli emberekből áll. Pedig nap, mint nap megtapasztalhatjuk az ellenkezőjét is. Nagyon sok a jó történet, a jó folyamat, amely elindult mindkét közösségben. 

Egyébként nagyon sokszor volt olyan beszélgetésem roma emberekkel, amikor arról meséltek, milyen hosztilis helyzetekbe kerülnek, hogy támadólag viszonyulnak hozzájuk, miközben ők békésen vonulnak az utcán, vagy az üzletben vannak.

Mindig kiemelem nekik azt, ami szerintem nagyon fontos, és ha én sajtónál dolgoznék, ezt tartanám fontosnak: azt kell erősíteni ezekben az emberekben, hogy igenis létezik negatív megnyilvánulás, léteznek előítéletekkel élő emberek, viszont nagyon sok olyan ember is van – és ez a többség –, aki támogatóan viszonyul hozzájuk. Elsősorban ezt kell észben tartani, kihangosítani, szem előtt tartani.

Nyilvánvalóan tudatában vagyok, mennyire sokrétűen negatív, traumatizáló környezettel kell szembenézniük a telepen élőknek, és ez belőlük elsősorban védekező, agresszív viszonyulást vált ki, a negatív énképről nem is beszélve. Éppen ezért, számos támogató programot kezdeményeztünk: a cél segíteni a traumatizálódás forrásának megszüntetését, egyúttal felkészíteni őket a hatékony, agressziómentes önvédelemre.

Tehát egyszerre több oldalról is érkeznek elvárások felétek, illetve gyakran éri kritika a munkátokat. Hogyan lehet mindezt helyén kezelni?

Nagyon sokszor nehéz, viszont itt jön jól az, hogy talán a szakmám miatt is kicsit jobb önismerettel, emberismerettel rendelkezem, illetve olyan eszközökkel, amelyekkel, ha gyakran utólag is, de el tudom helyezni a rossz történéseket, ki tudom választani, mi az, ami rólam szól, amit én tettem negatívként hozzá, mi az én felelősségem, és mi az, amit el kell engedjek.

Tényleg nagyon nehéz az, hogy minimum két part között vagyok mindig. Egyrészt ott van a roma közösség elégedetlensége, hiszen nem feltétlenül az ő kimondott igényeiket teljesítjük, ugyanis vannak irreális elvárásaik, de különben is nagyon lassú folyamat változtatni az életkörülményeiken. A másik oldalon pedig ott van a többségi közösség, ahol szintén irreális elvárások vannak, például az, hogy ezt a lehetetlenül komplex, több éven át halmozódott problémát azonnal megoldjuk.

Harmadikként odatenném, hogy olyan intézményrendszert képviselve próbálok segíteni, ahol nincs elég pénz, sokszor nincs elég tisztán kimondott akarat, nincs emberi erőforrás, nincs szakmai tudás. Ide egyébként is igazán elkötelezett emberek kellennek.

Olyanok, akik ott állnak a közösség tagjai mellett, fogják a kezüket. Hogyha kikerül ebből az együttállásból az a szakember, akkor visszafejlődhet mindaz, amit addig sikerült felépíteni?

Én azt gondolom, hogy ez a folyamat most már bizonyos szinteken annyira önjáró lett, tehát annyira felszínre került, hogy hál’ Istennek nem visszafordítható. Az elmúlt négy év alatt csak nőtt azoknak az embereknek a száma, akik elköteleződtek emellett a történet mellett.

Ahogy említettem, a fű alatt növekszünk, még lehet, hogy nem látszik, de azzal, hogy megalakult a Gal Urban Ciuc egyesület, mint helyi akciócsoport, azzal, hogy leírta a városrendezés jogi közigazgatási nyelven, hogy igenis, ezek a közösségek, ezek az informális telepek léteznek, ez már nem visszafordítható.

Innen szerintem csak jó irányba lehet menni. Nyilván rengeteg akadály van és lesz, rengeteg ellenkezés és tiltakozás van, illetve van nagyon sok rövidlátó ember is.

Igazából politikusként nem egyszerű felvállalni egy ilyen témát. Nagyon sokszor mondták, hogy ne tegyük, ne tegyem, mert magam ellen dolgozok, hiszen annyira megosztó probléma, annyira nem lehet arról beszélni, hogy milyen konkrét lépések születnek. Ha nagyon sokat dolgozol, akkor is csak annyi mondható ki, hogy jó irányba viszed az ügyet. Annyira sok tényezője van, ami nem feltétlenül az önkormányzat kezében van, hogy sokan azt mondják, ez lúzer történet, ne foglalkozzak vele.

Ennek ellenére tényleg azt mondom, hogy végre Csíkszeredában is folyik a roma közösségekkel tartós és átgondolt munka. Nagyon remélem, hogy a jövőben erről jobban fogunk tudni kommunikálni is, hiszen ehhez is kapacitás kell, hogy valaki erről folyamatosan kommunikáljon úgy, hogy az ne legyen túl megosztó, hogy tényleg lejöjjön az embereknek a lényege, hogy látszódjon a befektetés, az eredmény.

Úgyhogy én tényleg azt gondolom, hogy egy jó történet részesei vagyunk, még akkor is, ha amint bármilyen újabb fejlemény van a roma közösséggel kapcsolatban, jön csomó negatív vélemény is minden oldalról.

Mindig legyen kétirányú a megértés

Azt tenném még hozzá, hogy nagyon díjazom a roma jogvédő vagy emberjogvédő szervezetek, személyek munkásságát, azoknak a civileknek a munkásságát, akik önszántukból, szabadidejükben bemennek a közösségbe és támogatják akár juttatással, akár programokkal.

Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy tudatában legyenek ezek a szervezetek vagy személyek, hogy az empátia, a megértés az ő esetükben is kétirányú kell legyen. Tehát nem elég csak a roma közösséget támogatni, nekik mindent elnézni, velük empatizálni, csak nekik hitelt adni. 

Valamilyen szinten ugyanúgy megértően kell viselkedni a többségi közösséggel is, amely nem tájékozódik jól, illetve különböző felületeken úgymond sebeket, sérüléseket szerzett a roma közösséggel való érintkezése során, illetve cipel egy több évszázados előítélet-halmazt, amely gyakran a tudatosítás, az alapos informálódás híján társadalmi automatizmusként működik. 

Vannak sérülési pontok, sérülési felületek, és nagyon sok intézmény, nagyon sok szervezet, nagyon sok civil személy együttműködése is feltétele annak, hogy tényleg olyan kommunikáció alakuljon ki erről a közösségről, ami segíti őket, de segíti ugyanakkor a többségi közösséget is az előítéletek levetkőzésében. 

Mondhatnánk azt, hogy egyfajta vakságban szenvednek azok az emberek, akik csak a negatív dolgokat akarják előtérben tartani és általánosítanak. Nem hajlandóak arra, hogy különbséget tegyenek, mert ugyanúgy a roma emberek között is vannak rendesek, vannak nem rendesek, mint ahogy a többségi lakosság között is vannak rendesek és nem rendesek.

Precedens nélküli helyzet, ami itt, Somlyón kialakult. Milyen kihatása van más roma közösségekre? Valamilyen módon inspirált másokat, beindultak ennek következtében máshol is hasonló folyamatok?

Azért egyedi, mert ekkora tűzeset nem volt sehol. Többször megfogalmazódott, hogy tekinthetjük úgy is, mint egyfajta ajándékot, hiszen kimozdította Csíkszeredát abból a Csipkerózsika-álomból, hogy ez a közösség csakúgy létezik. A valóság az, hogy tenni is kell valamit azért, hogy ne legyenek ezek a folyamatos sérülési lehetőségek a többségi és a roma közösség között.

Ez elsősorban azáltal szűnhet meg, hogy segítjük a roma közösséget felépülni ebből a szegénységből – szerintem ugyanis elsősorban szegénységi kérdésről van szó, nem etnikairól –, de közben ugyanúgy segítjük a többségi közösséget is, hogy elfogadóbb, megértőbb, támogatóbb legyen. Rengeteg jó példa van roma emberekről, akik sikeresen kitörtek a szegénység, elmaradottság ördögi köréből. Jó lenne őket megmutatni.

Kérdezted, hogy mások tanultak-e ebből az esetből, igazából azt kell mondjam, hogy valamilyen szinten fordítva történt. Említettem, hogy itt majdnem semmilyen szintű intézmények által véghez vitt szociális, felzárkózást segítő munka nem folyt a roma közösséggel. Mi kellett tanuljunk más városoktól, Marosvásárhelytől, Sepsiszentgyörgytől, Székelyudvarhelytől, sőt külföldről is hívtunk szakembereket.

Személy szerint nehéz, de szép kihívásnak tartom a roma közösségeinkkel való munkát. Ha egy kicsit filozófálhatnék, azt mondanám: az, hogy engem talált meg ez a feladat, nem véletlen. Igyekszem felnőni hozzá, és hála Istennek egyre több jó munkatársra találok az utam során.