A romos vályogházak közt megannyi felnőtt és gyermek él, a néhány tucat házban összesen 210-en. A közösség, bár elsőre homogénnek tűnik, valójában sokszínű és mindenkinek megvan a maga egyedi története. Ebben a környezetben is, ahol bizonyos szociális készségek nem alakultak ki, megjelenhet a művészet.
Omladozó házak, rozoga kályhák, szakadt, mocskos ruhák. A kívülállónak elsőként ezek, amik feltűnnek. Kell egy kis idő, amíg a kaotikus és puritán világ mögül felsejlik az az egyszerű tényállás hogy végső soron ők is, hozzánk hasonlóan, emberek.
Nagygalambfalva határában, a Nagy-Küküllőn túl a rendszerváltás idején még csak három kis ház állt a domboldalban.
Ezeknek mára már nyoma sincs. Helyettük bokrok fedik az oldalt, ahol most is folyik a munka. Egy cigányasszony és gyermekei épp tűzifát gyűjtenek. A fejszecsapkodás behallatszik a völgybe, és az úton tovább haladva elérkezünk kísérőmmel a néhány tucat házból álló táborhoz.
A hajdani három ház, s azoknak lakói mára már mintegy 200 főre gyarapodtak. A körülmények azonban egyáltalán nem a legfényesebbek a közösségben. A gyermekek nagyon kis része jár óvodába vagy iskolába.
Napközben egyedül vannak otthon, ki-ki a saját egyszobás lakásában, vagy az „udvaron”, ami sok esetben a házak közötti folyosót jelenti. A felnőttek egy része ilyenkor a környező falvakban dolgozik vagy egyéb dolgát intézi.
A közösségben azonban nem mindenki egyformán szegény, sőt vannak olyan családok is, amelyek a helyzethez képest meglehetősen takaros kis házat, kertet, és udvart rendeztek be. Külső megfigyelő szemében talán minden ház, és minden ittélő egyforma, ha azonban kicsit jobban megismerjük őket, kiderül, hogy nagyon sokfélék az itteniek.
Olyannyira sokfélék, hogy vannak, akik egyenesen barbár népeknek titulálják a szomszédaikat.
Hozzátéve azt is, hogy valószínűleg ennek oka az, hogy egyesek úgy nőnek fel, hogy soha nem hagyták még el ezt a telepet, és csakis azt láthatták, ami nap, mint nap itt folyik. Kiabálás, olykor pedig verekedés vagy késelés.
Ilyen körülmények között szerintük nem is csoda, ha az itt szocializálódó fiatalok, képtelenek lesznek megfelelni azoknak a normáknak, amelyek szerint a falubeliek élni igyekeznek, egyszerűen nem látták, hogyan kellene másképp. A másik problémának pedig azt tartják, hogy sok a fiatal szülő, akik már tizenévesen anyává válnak, úgy, hogy közben még ők is gyerekek. Általános kép a terhes lányok látványa, évente hozzávetőleg 10-15 gyerek születik. Így nem ritka az sem, hogy egy családban több mint tíz gyerek van.
A falu legelső házához érve, egy kerekesszékes férfi fogad, aki a bokáig érő sár ellenére tolókocsijával épp az udvaron próbál keresztül vergődni. Ő ezt a házat elmondása szerint néhány éve építette, valószínűleg azelőtt, hogy a vonat levágta volna a lábát.
Népes családja van, de ez nem rendkívüli itt. Iskolaidő van, ennek ellenére a gyerekek itthon vannak többnyire minden háznál.
A lakás egyben konyha, hálószoba és kamra is.
A faluba nem igazán járhatnak, mert ha romák járnak az iskolába, akkor a falubeliek elviszik a gyerekeket máshová. Ilyen módon a felzárkóztatásuk már eleve kudarcra van ítélve, de érthető a falubeliek hozzáállása is bizonyos szinten. Tagadhatatlanul káosz van itt, és az innen kikerülő gyermekek nehezen kezelhetőek.
Amíg az online oktatás tartott, sem volt jobb a helyzet, a közösségben nincs áram, generátorja egy családnak van csupán, akik tévénézésre és mosásra használják az áramot.
Innen értesültek a koronavírusról is. De a többiek nem is tudnak erről. Kissé olyan ez a hely, mintha megállt volna az idő, és semmilyen információ nem jut el ide, csak az, amit magukkal hoznak a faluból.
A falubéliek nem jönnek ide, csak néha a polgármester és a községháza munkatársa, aki a szociális munkát felügyeli. Rajta kívül szinte alig jár erre idegen. Talán ezért sem egyszerű betekintést nyerni egy ilyen közösség életébe. Kapcsolatember nélkül talán nekem nem sok esélyem lett volna átlépni az itt lakók küszöbét.
A bizalom kialakulásához több találkozásra is szükség volt. Gyakran képtelenség volt megértetni magam – néhány kivételt leszámítva – az itt élőkkel. Mintha két teljesen más nyelvet beszéltünk volna. Az számomra bizonyos, hogy foglalkozás és fejlesztés nélkül, ez az állapot csak rosszabb tud lenni, jobb semmiképp, és minél tovább halogatjuk, annál nehezebb feladat lesz.
A nagy káosz ellenére volt még néhány család, akikkel sikerült kicsit jobban megismerkedni.
Közülük páran be is engednek az otthonukba, ami általában sárból tapasztott kis lakást jelent. Ha sikerül eltalálni velük a közös hangot, meglehetősen szívélyesek, és leginkább azok a legellenségesebbek, akiket a legtöbb atrocitás ért életük során.
A házba lépve a látvány megdöbbentő, de csak miután a szemem megszokja a sötétséget.
Három ágy van a kis szobában, a padló földből. A rozoga kis kályhában lobog a tűz és minden ágyon legalább két kisgyerek alszik. Fullasztóan meleg és párás a levegő bent.
Az apa valószínűleg ittas, így érdemben sokat nem beszélünk, de a többiek megteszik helyette. És, ahogy mindenki elfoglalja a helyét, tűnik fel csak igazán, hogy mennyi ember lakik, ebben az egyszobás lakásban.
Néhány perc alatt híre megy a közösségben, hogy újra itt a fotós, és mindenki a megígért képeket kéri számon rajtam, így aztán hamar kisebb tömeg verbuválódik a ház körül.
Mindenki kaphatna belőlük, de pár suhanc nem bír várni, kitépik a kezemből a fényképeket, és elfutnak velük.
Ha az ember sikeresen leér a sáros úton a tábor végére, ott megint csak olyan dolgokra bukkanhat, amilyenekre soha nem számítana egy ilyen helyen. Itt laknak egy magánmúzeumban Sanyi bácsiék, és közvetlenül mellette a lányáék.
Amíg a többi háznál folyamatos a hangzavar, és körülvesz mindent a szemét, itt csend van, és tisztaság. A kapun belépve szembetűnnek a különleges tárgyak az udvaron. De ez még csak a kezdet.
A kerten túl a problémás szomszédok laknak, és látszik is a fél méter magasan álló szemét odaát.
Sanyi bácsi és élettársa nem kedvelik a többieket. Barbár népnek tartják őket, akikkel nem lehet szót érteni. Ők a rendszerváltás után költöztek ide vissza. Sanyi bácsi azelőtt állatokkal foglalkozott, most pedig napszámosként dolgozik.
Amiről azonban igen kevesen tudnak, az a múzeumja, ahol megannyi érdekes régiséget halmozott fel.
Állítólag egy vevő is volt már a régiségekre, de aztán megverték az illetőt a cigányok és nem mert többet errefelé jönni.
A lakószobában is sok régi plakát, festmény és érme található.
De az igazán értékes darabokat a fészerben tartja, ami színültig van a sok év alatt felhalmozott tárgyakkal. Felesége halála óta él ennek a hobbinak, s habár olvasni nem tud, minden számára érdekesnek tűnő tárgyat megtart. A legtöbb dolog a környékről van.
Varrógéptől elkezdve, a feszületen át, a forradalmi plakátokig minden van itt.
Még a halott felesége utolsó ebédje is itt csüng egy műanyag tasakban.
A lánya fél ettől a helytől, – túlságosan babonás, mondja az apja –, egyedül be se jönne ide soha, nem mintha lehetne, mert az öreg olyan becsben tartja ezt a helyet, hogy rajtam kívül nem sok embert enged ide be.
A többi roma a szomszédságban még csak nem is tud erről a gyűjteményről. Néhány fiatal átjött velem, de csak kintről nézhettek be, de egyikük sem tehette be a lábát ide.
A lánya, aki hamar ki is megy a fészerből, beinvitál magukhoz, mert itt vannak a férje szülei Etédről. Szeretne egy családi képet, mert nemsokára készülnek Németországba, és legyen kép a családról.
Takaros, kétszobás lakásuk van. A körülményekhez képest meglehetősen rendezett. A ház mellett generátor, a faluban az egyetlen, mellette disznópajta egy állattal.
Következő alkalommal, amikor megyek, frissen mosott ruhák száradnak az udvaron és az anyuka épp az új családtaggal foglalkozik.
Ő itt született, szereti itt, egyedül a szomszédoktól fél. Nem is beszélget velük, inkább arra figyel, hogy valaki lopja-e a tiszta ruhákat az udvarról, mert ez gyakori eset.
„Nem becsülik a dolgokat meg a többiek” – mondja –, ha kapnak valamit, széttépik, a ruhákat nem mossák ki, inkább ide jönnek, és ellopják a tisztát.
Nagyon neveletlennek tartják a szomszédokat. Hogy ne kerüljenek hasonló sorsba, elő is kerül a pálca a mennyezet gerendája mellől. Ezzel szokták nevelni a saját gyerekeiket, mert amikor elmentek Németbe pár hónapra dolgozni, majd hazajöttek, pont olyan vadak lettek az ő gyermekeik is, mint a többiek. De a pálca csodákra képes mondja az anya.
Feltűnően csend van itt, a kisgyerek alszik a tiszta ágyon. Az előző családhoz képest, ahol a gyerekek a mocsokban és hangzavarban szoktak aludni, itt egészen más körülmények uralkodnak.
Pár hét múlva a fiatal szülők Németországba mennek dolgozni, addig a gyerekekre a nagyszülők vigyáznak majd.
A faluból gyakran járnak ki a rendőrök és a kommandósok is voltak már a telepen. Ide azonban nem jönnek le, mert tudják, rendesebb népek ők, mint a többiek. Egy alkalommal is kerestek valakit a rendőrök, amikor itt voltam, egy kecskét loptak el a faluból.
A falu felé haladva néhány gyerek még focizik a mezőn, de nem sokáig élvezhetik, mert lassan sötétedik. Majd mindenki visszavonul a maga kis otthonába, és eltelt egy újabb nap megint. Kicsit minden nap ugyanolyan. Ahogy az öreg Sanyi bácsi mondja, a gyakori összezördüléseket leszámítva, nem történik semmi érdekes.
