– Jó napot kívánok mindenkinek! Sajnos akartam ezt az előadást teljesen magyarul előadni, de a nyelvtudásszintem nem olyan magas, ez nem fog történni, ezért kérem az engedélyt, hogy románul beszéljek, mert én egy furcsa helyzetben vagyok – nagyot sóhajt –. Az a kérdés: hogy lehet valakinek az anyanyelve román, amikor az anyja magyar? De így van. Az anyukámnak a neve Gulácsi Mária volt – mutatkozott be tört, de meglepően jó magyarsággal az udvarhelyi TEDx-en Cristian Tabără tévériporter, aki gesztusával nyomban be is lopta a szívünkbe magát. Már a legelején járt a vastaps neki.
Fotó: TEDxUdvarhely
Igaz, nem kimondottan a magyar tudása miatt hívták meg a TEDxUdvarhely szervezői, hanem, mert szerintük azon kevesek közé tartozik, akik a romániai sajtóban évtizedek múltán is meg tudtak maradni hiteles embernek, újságírónak. “A rendszerváltás utáni sajtó meghatározó alakja, aki azóta is ezt teszi: tájékoztat, beszámol, új gondolatokkal ismertet meg” – így konferálták fel az idei TEDx harmadik román nyelvű előadóját.
Ötletek egy jobb világért – ezzel a szlogennel indult el szeptember 10-én a második TEDxUdvarhely. 13 előadó állt színpadra, gyűjtött egy jobb világért ötleteket.
A következő napokban ezeket az előadásokat foglaljuk össze nektek. Ha arra lennél kíváncsi, milyen volt a második TEDxUdvarhelyen és mi fog változni jövőre, akkor katt ide.
Származása miatt mindig is egy érdekes dilemmában élt, amely csak felerősödött, amikor Bukarestbe került dolgozni „egy nagyon erős erdélyi akcentussal”. Amíg a déli kollégák emiatt ungurnak nevezték, addig az otthoniak miticnek csúfolták, amikor hazatért a bukaresti akcentusával. Helyzetén csak nehezített, amikor a tévéstúdióba került: nem tudta nem észrevenni az operatőr, a hangmérnök fanyar arckifejezését, amikor először látták-hallották őt, a fénytechnikus pedig intett neki, hogy lépjen hátrébb.
„Semmi sem volt jó, és akkor feltettem magamnak a kérdést: mit keresek én itt? Most őszintén…” – mutatott testalkatára, s még oldalra is fordult, a közönség együttérző nevetése közepette. Miután feltette magának ezeket a kérdéseket, úgy döntött,
hogy az igazán nehéz produkciókat vállalja be:
volt riporter a jugoszláv fronton, látta, hogy milyen a háború, kisinyovi tudósítóként részt vehetett az OSCE/EBESZ misszióin, járt az ukrajnai Donbászban még a háború előtt. „Láttam az emberi lét összes olyan vetületét, amit nem szerettem volna”. Közben pedig megtanulta, hogy – bármennyire is szeretnénk azt – az életben nincsenek nyugodt időszakok, mindig vannak kisebb-nagyobb történések, amik az egyént vagy a szűkebb-tágabb közösséget érintik, és ilyenkor kötelesek vagyunk elemezni, döntéseket hozni és intézkedni is.
A kérdés szerinte az, hogy milyen objektív szemponthoz igazítjuk az elemzést, és milyen döntéseket hozunk, amik nem kártékonyak – miközben azt tapasztaljuk, hogy a társadalomban orvosi, etnikai, politikai, gazdasági, vallási, kulturális viták vannak, és az a benyomásunk támad, hogy a világ két nagy fele ütközik össze.
A józan ész azt diktálná, hogy a normalitást vegyük alapul, csakhogy a görög norma szó szabályt jelent. A szabályokat pedig a közösség állítja fel történelmi és kulturális alapon, így nagyon különbözhetnek egymástól. „Ami számomra normális, az egy másik kontinensen nem biztos, hogy az”. A normalitás tehát relatív, és nem old meg túl sok mindent,
így hát a természeteshez kell igazodnunk,
vagyis ahhoz, ahogyan a dolgok természetesen léteznek. Minden az, ami: ha fát látsz, fának nevezed, nem mondhatod, hogy autó. Vagy a hegyre, hogy Fekete-tenger. A természetesség szempontja hozhat teljes egyensúlyt, amire szükségünk van. Mert sokszor látványos megoldásokat keresünk, okos és kifinomult érveket, miközben az egyensúly sokszor a banalitásban rejlik. Igaz, ez önmagában elég bonyolult tud lenni.
A természetesség megfogalmazása ugyanis problémás lehet. Nem mindig társul hozzá jóhiszeműség, nem mindenki érvel objektíven, hanem általában a saját érdekük/véleményük igazolását keresik. Mindazonáltal, ami természetes, az is marad, bármennyire próbál valaki eltérni tőle, végül csak el kell fogadnia. Ez az egyetlen megoldás, ami egyensúlyhoz vezet.
S ha tökéletes világot nem is, egy eléggé jó világot, amelyben mindannyian elégedettebbek lehetünk, el tud képzelni. Ehhez viszont kötelességünk minél jobban és helyesebben élni, még ha ezt mindenki másképp is érti. Persze, mindig lesz majd valami, amit hozzá tudunk tenni, jobbá tudunk tenni, vagy éppenséggel amiről le kell mondanunk. Akkor leszünk bölcsek, ha néha tudunk egyet hátra lépni: „Amikor a fényes rám szólt, hogy lépjek hátra, bevallom, kicsit sértve éreztem magam, de igaza volt, rettenetes árnyékot vetett a pocakom”. Létezik ez a fajta jóindulat, ami az egyensúlyból fakad – elmélkedett az előadó.
Egy nagyon érzékeny egyensúlyt
kellett neki is fenntartania a családjában, tért vissza a saját élettörténetére. Az „eléggé bonyolult helyzet” az édesapja gyerekkori emlékeiből fakadt, amelyek csak felerősödtek a halála előtti időszakban – komorodott el váratlanul a hangja.
1940-ben ugyanis az ő apja, Cristi Tabără nagyapja, az „egyetlen eredeti román” a felmenői közül, polgármester volt egy Nagyvárad melletti faluban. Ahogy máshol is a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben, „szélsőséges magyarok szűk csoportja” a helyi román elöljárókon „állt bosszút”, és megölte a nagyapját, annak testvérét, és az apa unokatestvéreit – mesélte meglepő higgadtsággal és távolságtartással.
– Az apám árván maradt 5 évesen, és azzal a benyomással, hogy a magyarok nagyon rossz dolgokra képesek. Mire felnőtt, beleszeretett egy magyar lányba – fordított még egyet a kockán egy jól időzített hatásszünettel, hogy a döbbenetet felszabadító nevetésre váltsa.
– Rájöttem, hogy apámnak igaza volt. Most engem vesznek körbe magyarok, akik veszélyesen jók – üzent még nekünk a neki szóló taps és rivalgás kíséretében, ami csak felerősödött, amikor magyarul is megköszönte, hogy itt lehetett.
Ezeket se hagyd ki:
Dr. Kovács Katalin: Nem sebesség, csak lóerő
Korpádi Péter: Minden vegán mögött van egy csalódott nagymama
Sterczer Hilda: Az életben egy dolgot nem lehet: felborítani a sakktáblát
Miért csinálja ezt, mit rejt a háta mögött Arafat?
Alin Vaida, a fesztiválszervezés művésze
A zene, az ének az, amitől felszabadulsz és boldog leszel
Mindenkinek szüksége van arra, hogy beszéljen arról, ami fáj neki
Hidd el, hogy képes vagy rá, próbáld ki magad, és alkoss!
