A képek a szerzők felvételei

Hétfő reggelente a forgalom is megáll miattuk, amikor átvonulnak a belvárosi református templom istentiszteletére – így kezdődik a refis diákok hete. A huszonöt éve újraindult Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium nemcsak a hétfő reggeli forgalomban, hanem a város életében is fontos szerepet játszik.

Jelenlegi és volt diákjait arról kérdeztük, hogyan érzik, érezték magukat az iskolában, amire egyaránt érkezett pozitív és negatív vélemény is. Kérdéseinkkel megkerestünk: nyolc volt diákot, két olyan tanulót, akik a Refiben kezdték középiskolás éveiket, viszont időközben sulit váltottak, és öt jelenlegi diákot.

Olyan személyeket választottunk ki, akik aktívan részt vesznek az iskolánk életében (diáktanács tag, önkéntes, cserkész) vagy kiemelkedő eredményeket értek el valamilyen téren (legmagasabb érettségi átlag, tantárgyversenyek győztesei), de olyanokat is megszólaltattunk, akiknek határozott véleménye volt az iskoláról.

Az első válaszukban jellemezniük kellett a

Refit egy szóban, 

ezzel az volt a célunk, hogy tudatosítsuk vagy felelevenítsük bennük azt az érzést, amivel minden reggel bejönnek vagy bejöttek reggel az iskola kapuján. Egyedi válaszokat kaptunk: nyugodtság, összetartás, alapok – mondták páran. Volt, aki második otthonaként utalt az iskolára, „akárhogy is veszem, a Refi otthonom volt közel nyolc évig, ebbe beletartozik nagyon sok emlék és felejthetetlen pillanat” – indokolta.

Felejthetetlen élményeikről mások is beszámoltak: „Barátságos volt a hangulat, mindenki ismert mindenkit a kevés osztály miatt, amikor volt valami, random összegyűlt a suli, emlékszem, mikor pár diák bennragadt a mosdóban, mindenki ott volt, hogy segítsen, és lássa mi történik.”

Másoknak a sokszínűség, egyediség jutott eszébe, de akadtak olyanok is, akiknek a bezárt jelző ugrott be elsőként. A legegyszerűbb és legkifejezőbb válasz talán a Refi volt: „A volt osztálytársaimmal is ennyit mondunk, amikor visszagondolunk rá, ez a Refi”– szólalt meg Kacsó Péter volt diák.

A második kérdésben arra kértük őket, hogy fogalmazzák meg, mi az amit szeretnek vagy szerettek az iskolában és mi az, amit kevésbé. Többen a közösséget emelték ki pozitívumként:

„a Refi nem az a tipikus iskola, itt történik minden is” 

és „nem lehet végigmenni a folyosón anélkül, hogy ne mosolyogna rám valaki” – mondták. Volt, akinek a tanárok elhivatottsága vagy közvetlensége nyerte el a tetszését, utóbbit egy diák a következőképp fogalmazta meg: „megpróbáltak kicsit a szüleink is lenni, ami egyszerre volt megnyugtatóan családias, de ezzel együtt szigorú korlátokat is állított”.

Egyeseknek más tapasztalataik voltak: „nem éreztem helyemet ebben az iskolában, néhány tanár magatartását és viselkedését felháborítónak találtam, nem bírtam a sok elvárást, és nem éreztem helyesnek azt, hogy meg kellene felelnem ezeknek a tanároknak, és az intézménynek önmagam és a személyiségem fejlődését visszafogva” – fogalmazott egy diák, aki azóta már más iskolában tanul.

Egy hasonló helyzetű tanulónak, Bordás Péternek megbecsülésre volt szüksége, amit az iskola véleménye szerint nem tudott neki megadni. Szabad lelkű és gondolkodású embernek tartja magát, ezért úgy érezte, nem illik az intézménybe.

A középiskolás diákok egyértelműen ellenezték a kilépős rendszert: „csak tanári engedéllyel hagyhatod el az iskola területét napközben, a tanárok pedig nem dobigálják utánunk az aláírásaikat” – gondolja Magyari Dóra, tizenkettedikes diák, aki szerint legalább a húszperces szünetben jó lenne, ha „kiléphetnénk a kapun egy-két leheletnyi friss levegőért”.

Mások a sulirádiót hiányolják, vagy a mosdók felszereltségével elégedetlenek, de a zuhanyzó is hagy némi kívánnivalót maga után – amit a függönyök miatt lehetetlen biztonságosan használni.

Diákok és volt diákok egy része azon a véleményen van, hogy

az összefogás lenne a kulcs, 

így változtatnának azon, ami nem tetszik nekik. A kifogások keresése helyett tenni kéne valamit. Másoknak az a véleményük, hogy a tanárok és diákok élete túlságosan összemosódott, így a családi légkör helyét egyfajta személyeskedés vette át. Egy harmadik nézőpont szerint a kölcsönös tisztelet lenne a cél: ne csak a diák adja meg a tiszteletet, hanem ez egy oda-vissza dolog legyen.

A következő kérdésünk arra vonatkozott, milyen befolyással van az iskola a diákok jövőjére. A megkérdezett tanulók többsége egyetértett abban, hogy az itt eltöltött évek meghatározóak, ezt azzal támasztották alá, hogy örökre szóló kapcsolatokat alakítottak ki itt diáktársaikkal és elegendő tudást gyűjtöttek a továbbiakhoz. Egyedi véleményt a más iskolát választó Bordás Péter fogalmazott meg: az iskola megtanította arra, hogy „hallgatni arany” és „csak magára számíthat”.

Kíváncsiak voltunk, hogy a diákok tapasztalnak-e, vagy hallottak-e változásokról a Refiben. Volt, aki az iskola felújításairól mesélt és az új díszteremről. Néhányan azt mondták: „régen kicsit lazább volt”, vagy „annyi változott, hogy mi nem vagyunk ott” – mondta Kacsó Péter. Egy másik volt diák, Torró Tamás azt mondta, elég sok mindent hallott a Refiről, ami elgondolkoztatta őt.

Beszélt a tiszteletről és alázatról: „Itt értelemszerűen most nem a diákságról van szó. Egy pedagógus olyan értékeket kellene képviseljen, amikre a diák felnéz, és követ. Nem pedig fordítva, hogy most a diák tiszteletlen, és a pedagógus megengedheti magának azt, hogy most akkor ő is azzá válik. Tisztelet, alázat, szolgálat. Természetesen tisztelet a kivételnek.”

Utolsóként arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek szerint mennyire függ össze a

vallásosság és a szigor,  

a intézmény vallásossága-e az ok arra, hogy ennyire korlátozzák az öltözködést és a hajviselet egyediségét? Egyesek azt mondták, aki ebbe az iskolába jár, az valószínű, tisztában van azzal, hogy az iskola korlátozza a hajviselet és az öltözködés kibontakozását.

Mások így vélekedtek: „a 21.században a vallásosság egyáltalán nem szabadna ok legyen arra, hogy korlátozzák a diákok önkifejezését, és a külsejükkel kapcsolatos megnyilvánulásait. És még fontosabb, hogy nem szabadna megítélni diákot a külseje alapján. Az Istenben való hit nem kívülről, hanem belülről származik, és Istennek csak az számít, hogy az emberek hite őszinte legyen.” vagy  „A rendszabályzatban előírt szabályos ruha-, illetve hajviselet betartása szerintem korlátozza a diákokat az önkifejezésben.

Azáltal, hogy ezt befolyásolni akarják intézményszinten, a diákok azt érzik, hogy megfosztják őket egyéniségük egy részétől. A stílus belülről fakad, és a vörös haj, vagy a miniszoknya nem befolyásolja a diákok hitét. Attól, hogy valaki tetszésének megfelelően öltözködik, nem jelenti azt, hogy nem “kellőképpen” vallásos. Ennek ellenére, vallásos jellegéből adódóan, az iskola, – annak köszönhetően, hogy korlátozza a külsőségek szabadságát, – képes a belső értékekre összpontosítani, a lelkiség szellemében nevelni a diákságot.”

Azzal, hogy diákokat szólaltattunk meg, nem titkolt célunk volt meggyőzni őket arról, hogy véleményt alkotni jó, és merjék kimondani, ha valami nem tetszik nekik. Azok közül, akiket kérdeztünk, egyeseknek rögtön volt válaszuk kérdéseinkre, és nagyon örültek, hogy megoszthatják velünk. Voltak azonban olyanok is, akik időt kértek, hadd gondolhassák át, mi is a véleményük.

Úgy gondoljuk, hasznos volt ez olyan szempontból, hogy elgondolkodtassuk őket, és további gondolkodásra bírjuk: hol is töltik/töltötték mindennapjaikat? megfelel/-t ez nekik?, ha nem, illetve, ha még itt tanulnak, hogy tudnának ők személyesen, változtatni bármin is? Az sem hanyagolható tény, hogy a Refi egy szimbólum a diákság körében, úgymint egy hangulat, egy életérzés, egy életstílus. Mondhatni aki Refis, az valamiben más. Hogy miben? Azt döntsük el akkor, mikor egy refis diákkal találkozunk. Ezek után talán érthetővé válik, miért is Refi a Refi.

A Lógj velünk! programban középiskolás diákokkal ismertettük meg a média, újságírás világát. Miről volt szó? Az újságírói hivatásról, a sajtóműfajokról, a történetírásról képen, videón és szövegben, a címadásról. A cikk ennek a képzésnek a gyakorlati részeként valósult meg. A programot Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala támogatta.