Beszélgetés a derzsi felmenőkkel rendelkező terepfutóval, futóedzővel, sportegyesületi vezetővel, közösségi szervezővel, a Spartan Race romániai versenyigazgatójával, Ilyés Sándor Lóránddal.

fotók: Ilyés Sándor Lóránd archívuma

Ritkán említik a Székelyderzs határában található Ramocsa-dombot Spártával összefüggésben, a szigoráról és edzett katonáiról híres görög városállamot legfeljebb egy kirándulás közben, vagy filmen láttuk. Az olvasóval most csak Udvarhelyig kell elutaznunk képzeletben, ott találkoztunk a székelyderzsi kötődésű Ilyés Sándor Lóránddal.

Az utóbbi évtizedben nagy népszerűségnek örvendő akadályverseny-sorozatról, a Spartanról kívülállóként keveset tudunk, azt sem jól. Mondhatnánk azt is, hogy könnyű az ilyen városi legényeknek vitézkedni ezeken a versenyeken, bezzeg, ha a falusi munkát kellene végezni minden nap, akkor már nem menne az annyira. Dehogynem! Bármennyire is hihetetlen, Lóri terepfutós, Spartan Race-s karrierjének egyik fejezete falunkban bontakozott ki.

– Nagytatám, idős Elekes Béla major volt, akihez a vakációban és hétvégente kijártam. Ötödikes koromtól kezdve már egyedül felültem a buszra, jöttem ki Derzsbe. Itt mindig volt tennivaló, sok állatot tartottak, feladatokat kaptam, amit nagyon szívesen végeztem.

Lehet, kicsit furcsának, különcnek tűnhettem az idevalósiak számára, amikor futottam csizmában a pajtába ganét hányni, ráadásul élvezettel. A Ramocsán kint háló csorda pásztorainak én vittem ki az ételt, ami hozzávetőleg három kilométert jelentett. A házikenyér, leves, második, szivar olyan nehéz volt, féltem attól, ha leteszem, már nem tudom felvenni.

Nagyon sok értéket és kellemes élményt adott nekem a falusi környezet, sok szempontból ott formálódott ki a személyiségem. A mai napig vágyom vissza Derzsbe, a fiaimmal is szeretném jobban megismertetni ezt a helyet.

Megjelent a Ramocsa Népében, 2022. októberében

Gyakran megesik velem, hogy futásaim alkalmával valamilyen tanya vagy juhnyáj közelében haladok el, mindig előjönnek bennem a derzsi élmények és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Nagyon tisztelem és nagyra értékelem azokat a személyeket, akik még mindig lelket adnak annak a helynek, fiatalokat és időseket egyaránt, akiket adott esetben máshová köt a napi teendőjük, de mindig visszatérnek a faluba.

Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése számomra is az, hogy újra szorosabbra alakítsam a kötődésemet Derzshez – kezd mindjárt bele gyermekkori élményei felelevenítésébe és jövőbeli terveinek ismertetésébe Lóri.

Kedvenc időtöltése a kutyákkal való csatangolás az erdőben, szaladgálni és a természetben lenni. Kicsi korában, nagybátyja példáját látva már erdészként képzelte el magát, ami kitartott felnőtt korára is, tanulmányait is ezen a területen folytatta.

Erőssége az alkalmazkodás

– Aztán elkezdtem komolyabban kézilabdázni, ami miatt néha kimaradtak a hétvégi hazautazások. 2002-ben térdsérülést szenvedtem egy hazai kézilabda meccsen, a levegőben ütköztem a kapussal, azt mondják, a reccsenés hallatszott a sportcsarnokban. Most már fejlődött annyira az orvoslás, hogy helyre tudnák hozni az ilyen sérüléseket olyan szintre, hogy folytathassam a kézilabdát, de akkor ez még itthon nem volt elérhető. Két-három évet vívódtam, próbálkoztam visszatérni, de apró mozdulatoktól is kiugrott a térdem. A feladat akkor nem volt egyszerű, de mindig erősségem volt az alkalmazkodás, meg tudtam keresni a nehéznek tűnő helyzetekben is a pozitívumokat, úgy gondolom, nem történnek véletlenül a dolgok az életünkben – vallja Lóri, aki először egyénileg kezdett el futni, később olyan társai, barátai kerültek, akikkel mai napig sportol, tartoznak egy futóközösséghez.

A futás meg tudja változtatni az ember életét egy idő után, de nagyon fontos megtalálni az élvezeti faktort, ami erőt, boldogságot ad benne. Lóri egy lehetetlennek tűnő kihívás után kapott nagyobb önbizalmat, a Királykőnél szervezett maratoni terepfutó-verseny teljesítése után.

– Jobban belegondolva és mérlegelve nem tudtam elképzelni, hogyan lehet teljesíteni egy magashegyi körülmények között szerveződő, több mint 40 km-es versenyt. Azt láttam, hogy másoknak sikerült ez, tehát nem lehetetlen. Utána már nem volt megállás. Társak kerültek, egyesületet alapítottunk, közösségi futásokat, táborokat, versenyeket szerveztünk környékbeli dombokon. A futáshoz kötődő közösségépítő és versenyszervező tevékenységeimnek köszönhetően kerestek meg a Spartan Race magyarországi képviselői, hogy Romániában is szeretnének versenyeket szervezni – 2016 és 2017 során már külföldi Spartan versenyeken tanultam meg a szervezői teendőket majd 2018-ben indult el a honi Spartan Race története.

Bár elsőre a túlélőtábor jut sokunk eszébe a Spartanról,

valójában különböző nehézségű terepfutó-verseny akadályokkal.

– Kell egy „lássuk, mi lesz” elhatározás hozzá. Egyensúly, erő, koordináció, rugalmasság az ismeretlen akadályok leküzdéséhez. Párhuzamot tudnék vonni a való élettel: ha mindig a kényelmes, megszokott helyzetekben vagyunk, akkor nincs lehetőségünk fejlődésre, mivel nem lépünk ki a komfortzónánkból. Közhelyesnek hangzik ez a mondat, de kézzel fogható a Spartanon keresztül – mondja beszélgetőtársam, aki öt éve a Spartan Race romániai versenyigazgatója. Azóta nemzetközi versenyek szervezésében szerzett tapasztalatot, ennél fontosabb: kedvét lelheti a mozgásban és természetben.

Felmerül a kérdés bennem, milyen arányban állnak a rajthoz kalandorok, akik csak kipróbálják vagányságból a versenyzést.

– A statisztikák szerint nagyon kevés a lemorzsolódás, a jelentkezők kilencven százaléka újra visszatér, olyan váó érzést kapnak, ami miatt beleszeretnek ebbe. Nem is fizikai kondíció, inkább nyitottság kell ehhez. Meglepődnél, mennyi féle ember van köztünk, ne csak kigyúrt, izmos emberekre gondolj. Fejben ott vannak, végigcsinálják – mondja.