A pápa nem velünk tart, hanem a szeretettel

A Ferenc pápának tartogatott taps javát Jakubinyi kapta. Íme a román-magyar búcsú története képekben.

2019. június 1. A zarándok hajnalban indul Somlyóra, hogy a többiek előtt odaérjen. Cekenden jön rá, hogy mások is így gondolták. Kápolnáson már úgy besűrűsödik a forgalom, hogy összefüggő autósor alakul ki. Csak egy-egy idegbajosabb sofőr próbál előzgetni, hogy majd büszke lehessen rá, hogy 14 másodperccel hamarabb ér Csíkba, mint a többiek.

Szeredában jön rá, hogy már elkésett. Az utak szélén százasával parkolnak már a buszok és ezresével az autók, minden utcasarkon rendőr, és sehova nem lehet behajtani, ahol jó lenne parkolni. Mire leparkol valahol a mezőn, két falu között, elered keményen az eső. Mindenki beöltözik nejlonba, és próbál a lehető legtürelmesebbnek mutatkozni, mert nem illik szidni Istent pont a pápalátogatás napján.

Székelyek és nem székelyek ezrei tartanak sietve Somlyó felé a város minden pontjáról. Nagy ünnep a mai. Pápa még sosem járt Csíksomlyón, és úgy félig-meddig még mindig hihetetlennek tűnik, hogy most ez meg fog történni, és mi megtapasztalhatjuk.

Minél közelebb kerülünk a kegytemplomhoz, annál gyakoribb az ilyen látvány. Emberek ülnek a bepárásodott autóban, mint valami befőttek, s próbálnak még egy kicsit pihenni, mielőtt nekivágnának a hegynek. Vagy talán imádkoznak, hogy álljon el az eső. Egyik udvarhelyi ismerősöm, akinek sikerült alig 5 percnyire parkolnia Somlyótól, meséli, hogy éjjel 1-kor jöttek át a hegyen, hogy ezt a stratégiai helyet elfoglalják.

Sok a koránkelő katolikus mifelénk, reggel fél 8-kor már a forrástól a nyeregig dugig van az út. Áll a sor, szinte egyáltalán nem halad előre, mert odafent a karámba való beléptetésnél mindenkit megmotoznak a szervek és mindenkinek átvizsgálják a csomagjait. Csodálattal figyelem, hogy mekkora hitük és kitartásuk van ezeknek az embereknek, hogy képesek türelmesen álldogálni ott, akár órákon keresztül, csak hogy a pápával találkozhassanak.

A Szent Antal kápolnája felé vezető meredek úton kisebb a tömeg, jobban lehet haladni. Csak fárasztóbb. Amíg a pihenő fiatalokat fotózom, egy népes társaság halad el a hátam mögött, részben székely, részben magyarországi akcentussal beszélnek, azt mondja az egyik székely: „Meghívtuk a pápát nektek, nem elég szép ajándék?” Mögöttük egy románul beszélgető csoport jön, ők is mondhatnák ugyanezt, csak nekik nincs, akinek. Sok a román zarándok ma itt, legalább négy román csoport mellett elhaladok a kápolnáig.

A kápolna mellett egy csendőrségi jármű teljes szélességben elállja az utat. Az emberek próbálják kikerülni, de hamar sárossá tapossák a helyet, és az enyhén meredek oldalon csúszkálnak. Az idősebbek startból úgy mennek át, hogy nekitámaszkodnak az autónak, hogy ne csússzanak be alája, a fiatalabbak, akik szégyellnek nekitámaszkodni, inkább balettoznak. Kérdem a duba sofőrjét, hogy komolyan gondolták ezt, hogy itt elállják a teljes utat, s az öregasszonyok ott csúszkálnak a sárban? Azt mondja a srác, nem túl boldogan: „Aici trebuie să stăm”. Amint az ember átverekedi magát a csúszdán, már látszik is a nyereg. Az egyik gyerek, megpillantva a nagy kivetítőket, megkérdi az apját: „Fesztivál lesz?” Az apja, mint becsületes székelyhez illik, türelmesen felvilágosítja a gyereket: „Nem! Gyere!” Mennek. Gyors léptekben haladunk tovább a nyereg felé.

Negyed 9. Hiába, hogy már egy órája dugig van a felfelé vezető út, a karámokban még alig-alig van valaki, hála a lassú biztonsági ellenőrzésnek. Valamivel később a biztonságiak is rájönnek, hogy ez így nem fog működni, ezért megnyitják a kapukat, és szabad átjárást biztosítanak a szektorok között is.

A sajtósátorban annyi hely van, mint egy kötés zöldhagymában. Megpróbálok én is befurakodni valahogy, de mikor egy magyarországi akcentusú fiatalember, akinek van képe, hogy ekkora tömegben megpróbáljon a laptopján dolgozni, szemembe vágja sértődött hangon, hogy „Légy szíves, figyelj rám, mert majdnem arcon ütöttél a táskáddal”, akkor inkább kijövök. Ne aggódjak, mondják a kollégák, mert kilenckor a szervezők úgyis kihajítanak a sátorból mindenkit az esőbe, mert jön a nemzetközi sajtó, s nekik van fenntartva a sátor. Csúcs ez a szervezés, lenne néhány szép szavam a szervezők irányába, csak nem akarom kisajátítani ezt az anyagot.

Megszökök a sajtószektorból, még mielőtt lezárnák azt. Szerencsére már feloldották a szigort, így bevágódom a nép közé, úgyis van hely bőven. Úgy tűnik, a karámosok közül nem jönnek el annyian, ahányan regisztráltak, valószínű, az időjárás miatt. Nem is lehet egy nagy élvezet két-három átázott-átfázott, nyafogó gyerekkel álldogálni itt az esőben órákig. Csodálom azokat, akik bevállalták ezt a búcsút kisgyerekkel, még felnőttként, egyedül sem volt könnyű csuromvíz nadrággal-kabáttal ülni a hidegben és órákat várni, nemhogy még nyafogó gyerekkel. Még a mise előtt kijön az információ, hogy 34 átfázott gyereket vittek a mentősökhöz.

De áldozat nélkül nem lehet megvalósítani semmit ezen a világon, ezt a zarándokok tudják talán a legjobban. Zarándokolni mindig azt jelenti, hogy kilépni a biztonságból és kényelemből, és leépíteni magad, hogy aztán, mikor visszaépülsz, sokkal szebb és emberebb légy. Mint a mesében, amikor a sárkány porrá zúzza a főhőst, akit majd a jó tündér valami csodafűvel vagy csodavízzel újra emberré rak össze a darabkákból, de úgy, hogy sokkal szebb és ügyesebb lesz, mint annak előtte volt. Ez a lelki-szellemi fejlődés egyetlen útja itt a Földön, összetöröd magad, és újjáépíted magad, és ezt ismét és ismét.

Pont úgy, mint a politikusok, akik folyton lebuknak, de ismét és ismét nekivágnak a lopásnak. Hoppá, lehet, hogy mégsem a legjobb a hasonlat? De van egy jó hírem, megérkezik bandájával Dăncilă  miniszterelnök asszony, mutatják a kivetítőn. Csak még a pápa kell, hogy érkezzen, ezért türelmesen várunk, politikusaink közben egy fekete kutya simogatásával töltik el az időt a VIP-karámban.

Úgy tűnik, hogy az eső készül elállni. Napocskáért imádkozik a tömeg, de szivárvány helyett csak ködöt kapunk, akkorát, hogy a színpadig nem lehet ellátni. Nehezen adja meg magát a szent hely.

A zarándokok nagyon várják a pápát, de még sehol semmi. Úgy hírlik, hogy autóval jön a szentatya Vásárhelyről, nem helikopterrel, s azért késik. Sebaj, van időnk picit felleltározni a résztvevőket. A pünkösdi búcsúhoz képest itt egy kicsit másabb a zarándokok összetétele. Sokkal kevesebb a magyarkodás, sokkal kevesebb a zászlólobogtatás, a szervezőknek sikerült elérniük, hogy inkább a vallásos fele domboruljon ki a búcsúnak.

Mondja egy lány a közelemben hangosan, hogy most van Parajdon a pápa és még negyven perc, amíg ideér, mikor mindenki döbbenetére megjelenik a képernyőkön a nem túl elegáns pápamobil egy rakás fekete ember gyűrűjében, és tíz másodperc múlva már ott is van előttünk Ferenc pápa, aki boldogan integet. Habemus papam! A fekete nyakkendős barátai valamiért nem olyan vidámak, úgy kapaszkodnak a Duster-be, mintha legalább az állásuk függne ettől. Az asszony megkérdi, hogy miért kapaszkodnak úgy, talán földelik a dácsiát? Szerintem nem, inkább csak húzatják magukat felfele a dombon, nem lehet túl könnyű szaladni az autó mellett golyófogó státuszban.

Ferenc pápa csak integet és integet, szórja az áldást. Elég jól bírja, ahhoz képest, hogy Vásárhelytől idáig végigintegette az utat. Szerintem szegénynek a munkaköri leírásában első helyen szerepel az integetés. És, amint látom itt a helyszínen, a példamutatás jól működik, mert az emberek java is imád integetni, amint a tévékamera felé fordul. Én nem tudom, hogy a tévénézők hogy bírják az integetős közvetítést, de innen a helyszínről az az érzésem, hogy mindenki csak arra vár, hogy meglássa magát a kivetítőn és integethessen az otthoniaknak. Mise közben is, imádság közben is, nem számít. Papok is, nem csak hívők. Mindenki. Ez a legintegetősebb mise, amit valaha is tartottak itt Somlyón, de lehet, hogy egész Erdélyben.

Bulvártémaként, ha valakit érdekel, elmondom, mert nem tudom mennyire látszik más képernyőjén: egy kereszt van a pápa bácsi pecsétgyűrűjén.

Az integetés mellett az emberek fő elfoglaltsága a rögzítés. Ahelyett, hogy a pápát néznék, és áldását fogadnák, legtöbben a telefonjukat nézik, hogy veszi-e. A nagy találkozást, ami nem múlhat el rögzíthetetlenül. Így múlik el az életünk, mindent rögzítettünk, be tudjuk bizonyítani, hogy mennyi kalandunk volt, csak egyet sem tudtunk átélni igazán, mert a megörökítéssel voltunk elfoglalva. Sebaj, egészség legyen. És pápa.

Megkezdődik a mise. Szépen, latinul celebrál a szentatya, boldogok az emberek, csodás a hangulat. És egyszerre eltörik minden. Egy fiatal hölgy kezdi olvasni az olvasmányt. Románul. Bumm. Az első nem latin része a szertartásnak nem magyar, hanem román. Mi van? Erre nem számítottak a népek. Van, akinek csak leesik az álla, van, akinek düh jelenik meg az arcán. Mellettem egy csoport fiatal kényszerröhögésben tör ki.

Persze, nem mindenki lepődik meg, sokak arcán abszolút semmi jele a meglepetésnek. Amikor a hölgy a végén kiejti, hogy „Cuvântul Domnului”, és a tömeg válaszol rá, hogy „Istennek legyen hála!”, akkor egy közeledésnek kellene megtörténnie. De pont akkor történik a nagy szakadás. Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy éreztem valami szeretetet, valami megbocsátást abban a pillanatban az emberekben. De nem azt éreztem. Inkább dühöt, ellenszenvet éreztem.

Ha tudták volna előre, hogy ez így fog zajlani, és ezt azért tesszük, hogy közeledjünk felebarátaink irányába, akkor talán másképp lett volna ez. De így, nem voltak felkészülve rá, és a meglepetés nem volt valami kellemes.

Ferenc pápa homíliája jön hamarosan, az még rárak egy lapáttal az elkeseredésre. Már az olasz szövegben érződik, még akkor is, ha nem sokan értik tökéletesen, hogy a somlyói zarándoklat Erdély öröksége, és utána elhangzik az, hogy román és magyar. Hoppá, itt már elhomályosodik egyesek szeme. Mi az, hogy Csíksomlyó román és magyar?

Aztán jön a román fordítás, ami mélyebbre nyomja a kést: „Acest pelerinaj anual aparține moștenirii Transilvaniei, dar aduce cinstire tradițiilor românești și ungurești deopotrivă.” Az ég szerelmére, mit akar mondani a pápa, mi közük van a románoknak Somlyóhoz? Namostmár, ez egy érdekes mondat, szerintem még a román anyanyelvűek sem értik meg egész tisztán, hogy mit akar mondani. A „dar” szócskát nem is hallják meg a legtöbben.

A szövegértéssel egyébként is bajok vannak mostanság, de egy magyar ember mikor ezt a mondatot meghallja, egyből azt érti, hogy: ez a búcsú egy erdélyi örökség, tisztelettétel, román és magyar hagyomány egyaránt. Román és magyar hagyomány? Mi? Somlyó román hagyomány?!!!

És itt a pápa elveszítette a hívők egy részét. Zártak. Hiába, hogy a magyar fordítás már úgy szólt, hogy „Ez az évi zarándoklat Erdély öröksége, azonban egyúttal tiszteletben tartja a román és a magyar vallási szokásokat is”. Ez sem egy könnyű mondat, ha az ember csak hallja. És a székely emberben, aki már bele van savanyodva a kisebbségi létbe, az áldozatszerepbe, az Úz-völgyi katonatemető jellegű botrányokba, a folyamatos történelemhamisításba, csak azt a kérdést veti fel ez a mondat: mi köze a román hagyományoknak Somlyóhoz?

És ettől a perctől kezdve Ferenc pápa sokak számára a megváltóból árulóvá változik, piti történelemhamisítóvá, aki a románoknak adja a nagy magyar zarándoklatunk egy darabkáját.

És miután a hallgatóság egy része zárja szívét, mert csalódott a szentatyában, már hiába jön az örömhír, hiába jön a felhívás az összefogásra, a szeretetre, a megbocsátásra, hiába jön az üzenet, hogy testvérek vagyunk, járjunk együtt ezen az úton. Kivel? Azzal, aki most hirtelen magáénak tartja azt, amihez eddig semmi köze nem volt, ami eddig a mienk volt? Ferenc pápa üzenete nagyszerű, és mélyen keresztény. Csak a tálalás túl erőszakos egy lelkében sérült népnek.

Talán a pszichológiában kellene keresni a megoldás kulcsát. Ha egy ember teli van fájdalommal, évtizedek óta el akarja mondani neked, s meg akarja mutatni, milyen jól helytáll a fájdalomban, akkor a találkozó pillanatában minimum meghallgatod, még akkor is, ha butaság miatt van a fájdalma. De ha nem hagyod, hogy elmondja a fájdalmát, csak a szemébe vágod a találkozás legelső pillanatában, hogy minden fájdalmat le kell nyelni, és ami a tied, azt meg kell osztani az eddigi ellenséggel, akkor azzal nem oldottad meg a problémáját, még akkor sem, ha teljesen igazad van. Nem segítetted őt, csak még frusztráltabbá tetted.

Abból, amit az emberektől hallottam és éreztem, így írnám le, ahogyan az átlagos székelyek látják az egészet: Van a nagykutya és a kiskutya története. A nagykutya folyton rágja, véresre harapdálja a kiskutyát. A kiskutya is ugatja a nagykutyát, de bántani nem tudja, mert az nagy, és bármi is történne a konfliktusuk során, mindig a kiskutya szív. Mindketten meghívják látogatásra a kiskutya gazdiját.

Megjön a kiskutya gazdija, a diplomácia kedvéért a nagykutya meghívására, a nagykutyával közösen elmennek a kiskutya házába vendégségbe, s ott a gazdi kijelenti, hogy „ebben a házban, mely mindkettőtök büszkesége, lakjatok közösen, a béke nevében”.

Aztán elmegy a nagykutya házába vendégségbe, nem viszi oda magával a kiskutyát, s nem is szól ott semmit arról, hogy azért a kiskutyával jóban kellene lenni. Vajon, jobb viszonyban lesz ezentúl a két kutya? Barátok lesznek ezentúl? Vagy a nagykutya bátrabb lesz, a kiskutya pedig többet szív? Ettől félnek sokan a jelenlévők közül.

Nyilván, voltak rengetegen ott a tömegben, akik nem éreztek fájdalmat, akiknek ez az egész mise gyönyörű és feltöltő érzés volt. Akik el tudtak vonatkoztatni minden nemzeti érzéstől és kisebbségi fájdalomtól, és átadták magukat a szent liturgiának.

Egészen biztosan sokan lesznek majd jó keresztények, akik megátkoznak majd a Facebook-os hozzászólásaikban engem, mert miért kell meglátni és megmutatni a rosszat a jóban. Miért nem lehet olyan gyönyörűen írni erről a gyönyörű rendezvényről, amilyen gyönyörűen ír mindenki?

Sajnálom, nem tudok hazudni. Igaz, hogy a mise szép volt, és feltöltő volt, és csodálatos volt. De ez az érzés egy hatalmas fájdalommal keveredett sokak lelkében. Nagyon sokak lelkében, nem egy-két eltévedt lélekben. És erről a fájdalomról nem beszélni nem egy igaz cselekedet. Az igazságot kikerülni és elhallgatni nem egy keresztény emberhez méltó tett, és nem szolgálja sem a megbékélést, sem a szeretet kiáradását, sem az együtt járást. Ilyen apró hazugságok, elhallgatások és cselek miatt vagyunk most itt, ahol vagyunk, hogy az utálat a maximumon van, párbeszéd nulla, de fel tudunk hozni száz meg száz történetet a másik ellen, és nem akarunk beszélni azokról a történetekről, melyekben mi voltunk a hibásak.

Hogy mit akart a székelység ettől a találkozótól? Fogalmazhatnék úgy is, hogy azt akartuk érezni, hogy egy család vagyunk Vele. De ez nem épp így sikerült. Inkább olyan volt, mint mikor a család várja haza a soha nem látott családatyát egy ünnepi ebédre, amin be szeretnének mutatkozni, de megérkezik az atya egy üzleti partnerével együtt, aki minket évtizedek óta kínoz, s végig neki próbál kedveskedni, minket pedig rendre int, hogy viselkedjünk, ahogy illik. És ilyenkor hiába tudod, hogy tényleg fontos a diplomácia, meg a világ nagy elvei, de szeretted volna te is magadnak az apádat pár percre, mert tudod, hogy soha többet az életben nem fogod látni.

A találkozás után az apánk elmegy, s az üzleti partnere itt marad, tovább kínozni minket, de most már annak tudatában, hogy ami a miénk, az az övé is. Minden búcsúnkat és temetőnket nemzetközivé teszik. Mert apánk megmondta.

Lassan bebizonyosodik, nem számíthatunk kívülről senkire, aki segít a konfliktusainkat enyhíteni. Nincsenek tisztában a helyzettel, nem tudják átérezni. Nincsenek képben kisebbségi létünk nehézségeivel. Annyit tudnak, hogy van egy eszme, amihez igazodni kell. Parancs.

A részletek lényegtelenek. Csakhogy a részletekben van a kutya elásva, mert a részleteken nem tudjuk könnyen túltenni magunkat. Persze, nem róhatjuk fel a pápának, hogy nem tudja magát a mi bőrünkben érezni. Mi sem értjük igazán, mi lehet egy székelyföldi román, egy meleg vagy egy sérült ember fejében. Aki nem él benne, nem tudhatja, nem érezheti át, még akkor sem, ha nagyon szeretné. Hát még ha nem is szeretné.

Tudom, hogy vannak olvasóink, akiknek annyiszor felmegy a vércukra, ahányszor leírom, hogy karám, vagy gettó. Volt, aki felhívott, s szépen kért, hogy szedjem ki a pénteki anyag címéből, hogy gettó. Most ezekhez a szavakhoz még hozzáteszek egy másik szót is: vasfüggöny. Nem abban az értelmében, ahogy régen használtuk, hanem a szó szoros értelmében. Ami a kép alapján körülbelül ugyanaz, mint a szó régi értelme. Többen is mondták pénteken az anyag megjelenése után, hogy ugyan, Ufó, ez csak egy logisztikai kérdés, nem kell túllihegni ezeknek a kerítéseknek a szerepét. Nem? Biztos nem? Katolikusokként egy rakás eszközt, tárgyat, műalkotást használunk szimbolikusan. Ha a kehelynek van jelentése, az ostyának szintén, akkor a kerítésnek miért ne lenne? Kár túlbeszélnem a dolgot, ez a szentáldozásos kép szerintem mindent elmond, amit ezzel kapcsolatban érzek. Ugye, nem erre a képre gondoltál, mikor hallottad a mottót, hogy „Járjunk együtt”?

A pápának tartogatott, de csak részben odaítélt taps javát Jakubinyi érsek kapja meg. Nem kell egyebet tennie ezért, csak kiejtenie azt a két szót, hogy „magyar székely”. Bumm, robban a taps, olyannyira, hogy az érsek meg is szakítja a beszédét néhány másodpercre. Jakubinyi a nap hőse, ha megkérdeznénk az embereket. Mégiscsak a miénk, na. Persze, előre tudta, hogy a taps robbanni fog, és ő meg fogja szakítani a beszédét, hogy a pápához eljuthasson a nép fájdalma.

Mert a népnek még mindig fájdalma van. És egy rakás fájdalmas kérdése. Körülbelül ilyen felhányós stílusban: A pápának nem az a feladata, keresztényként, hogy a gyengébbet felkarolja? Akkor pedig miért hajítja oda csontként az erősebbnek? Igazságtalannak érezzük ezt a helyzetet, ugye? Miért nem Balázsfalván mondta el ugyanezt, egy félig magyar szertartás keretében? Vagy Jászvásáron, ahol a csángókat szokták kínozni magyarságukért? Miért pont nálunk? Miért minket áldozna fel a béke kedvéért? Miért kell nekünk ismét odanyújtanunk a másik orcánkat is a pofonért?

Vagy egy másik furcsa érvelésem is, így, a mise végére:

A pápa gesztusa kétségkívül egy mélységesen igazságos és keresztény gesztus. És mint ilyen, igazán dicséretes. Hogy mi szenvedni fogunk tőle? Szenvedni is keresztény dolog, bátran vállaljuk már több évszázada. Sőt, az igazságért meghalni a legkeresztényebb tett. De akkor a pápát miért őrzik annyira? Jó-jó, hogy mi osszuk meg Csíksomlyót a románokkal, de a Vatikán miért nem osztja meg a területét és a vagyonát a többi egyházakkal? Miért nem jár elöl jó példával? Miért kell nekünk itt a keleti végeken mindig szívni, míg ők ott nyugaton jól élnek és osztják nekünk az észt?

Ezek a gyerekes és önző kérdések sok magyar emberben megfogalmazódtak az elmúlt évezred során, de egy keresztény emberhez nem illenek, mondhatnánk vatikáni szemmel. De jogosak és életszerűek, mondhatnánk magyar szemmel. Csakhogy nem annyira keresztények, vatikáni szemmel. Ezt lehet játszani a végtelenségig.

Amit mi itt a fájdalmunkban nem akarunk látni, az az, hogy a pápának igaza van. Úgyis igaza van, hogy fogalma sincs, mi zajlik itt nálunk. Mert az, hogy testvérek vagyunk mind, mi emberek itt a Földön, ez keresztény szemszögből így is, úgy is igaz, függetlenül attól, hogy felsoroljuk-e mellé vagy sem azt a sok gaztettet, amit a történelem során elkövettünk egymással. A szeretetnek úgyis le kell győznie a gyűlöletet, ha mi most éppen áldozatok vagyunk. A megbocsátás akkor is az egyik legkeresztényebb tett, ha szinte senki nem szereti gyakorolni, csak mással gyakoroltatni.

Azok a keresztény elvek, amelyekre a pápa hivatkozik, azok nem helytől és időtől függenek. Ferenc pápának igaza van: az egyetlen járható keresztény út a szeretet, a megbocsátás, a testvériesség útja. És azt is felhoznám a pápa védelmében, hogy tudjuk, hogy ő ilyen, sokkal keresztényebb a többi pápánál, ezért szeretjük és tiszteljük, mert kevésbé törődik az érdekekkel, mint az értékekkel. Egyértelmű kellett volna, hogy legyen, hogy ha ide hívjuk, akkor a keresztény értékeket fogja hirdetni, és nem egyik vagy másik csoportot megerősíteni a másik elleni harcban. Hogy mi magyarok azt hittük, hogy mellénk áll majd a harcban, vagy legalább erőt ad a harchoz? Miből gondoltuk ezt? Igazság nincs! Azaz van, de Istennél. És a pápa nem Isten, bármennyire jó és keresztény ember. Ha mi most csalódtunk, mert azt hittük, hogy jön majd Ő, és igazságot oszt mindenkinek, akkor ez a csalódás nem az ő hibája.

A pápának igaza van, csak nem tudta ezt jól közölni velünk. Mert nem látta, hogy mi annyira el vagyunk már süllyedve a kisebbségi érzéseink hullámai között hánykolódó lyukas bárkánkkal, hogy erről szól már az egész életünk. És vezetőink is rendszeresen lenyomnak a víz alá, mert a fuldokló ember halálfélelmében jobban szavaz. A szentatya sem látta át a helyzetünket, a szövegírója is bakizott, a fordító szintén, nekünk is nagyok voltak az elvárásaink, sokat is szenvedtünk azon a reggelen az időjárás miatt, szóval sok minden összejátszott ahhoz, hogy az egyébként felemelő üzenete végén ne kiáltsunk fel lelkesen, hogy halleluja! Hanem az eddigi sérelmeinkre még tegyünk egy lapáttal. Ez nem jó. Senkinek nem jó. Ki kell törnünk ebből az áldozatszerepből! Élnünk kell, szeretnünk kell! Most már tiszta, hogy sem a pápától, sem politikai vezetőinktől nem várhatjuk el, hogy kivigyenek minket az önsajnálat és félelem mocsarából. És az sem megoldás, hogy a csíksomlyói Szűzanyához dörgöltetjük könnyes zsebkendőinket, mert az szerencsét hoz. Nem mástól kell várnunk a megoldást! Csak rajtunk múlik! Vagy kimászunk onnan, vagy belerohadunk!

Pont most olvasom a gyerekeknek Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikáját, egyben egyetemi házifeladatként a magyartanárnéni ajánlására, és tegnap este olvastam fel azt a részt, amelyikben Rézbányai Győzőnek, az öröksértett öröknyafogónak az erdélyi magyarságéhoz hasonló helyzetből sikerül megszabadulnia. Ajánlom mindenkinek háziolvasmányként. Ez az út! Higgyétek el, ebben a mesében több van, mint a pápa beszédében.

A pápa egy szegény diplomata, nem akar senkit megsérteni, nem akar senkit kihozni a kényelmi zónájából. Egy barátom azért haragszik rá, mert az általa vezetett intézménnyel karonöltve folyton csak langyos vizeken eveznek, soha nincs egy igazán tökös gondolatuk, ami radikális változást hozna. Egy kicsi szeretet ide, egy kicsi béke oda, mindenütt betömködik egy szép keresztény gondolattal a vérző sebeket, de nem merik kimondani, hogy hó, eddig volt és ne tovább, elég volt a kereszténység nevében ontott vérből, a kereszténység nevében okozott fájdalomból. Nincsenek új gondolataik a jövőt illetően, most is vacillálnak kimondani olyan gondolatokat, amelyeket az egyszerű parasztemberek már kétszáz éve kimondtak.

Kollégám megfigyeli, hogy a pápalátogatás logójára kiírják, hogy „Járjunk együtt!”, kiraknak egy papot és melléje egy nőt. De a cölibátust nem képesek eltörölni, inkább hagyják, hogy lerohadjon az egyház a jó papok hiánya miatt. Magukat sem képesek kihúzni a sárból, nemhogy minket. Ismét mondom: csak magunkra számíthatunk, hogy kimásszunk ebből, és a Jóistenre, aki megsegít minket, ha elindulunk a jó úton. Csak bátorság kell hozzá, humorérzék, és munka, sok munka. Hajrá!

Az éremnek két oldala is van. Nem is vagyunk mi olyan rossz helyzetben. Szomorúan láthattuk ma, hogy a világ leghatalmasabb, vagy második leghatalmasabb embere alig tud már mozogni, mások segítik, hogy pár lépcsőfokot fel-le menjen. Könnyen fárad, beszélni is nehézkesen beszél, sokszor inkább csak motyog. Krisztus földi helytartója egy gyenge, elmúlásban lévő ember. Ki tudja mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy folyamatosan integessen mindenkinek, és fáradhatatlanul ossza az áldást. Ki tudja, mekkora erőfeszítésébe került, hogy eljöjjön ide hozzánk, és eleget tegyen elődje ígéretének. Úgy érzem, hálásaknak kell lennünk irányába, hogy megtette ezt érettünk.

A szentatya egy arany rózsát adományozott Máriánknak, ami nem is arany, csak aranyozott ezüst, de mivelhogy ez is szimbolikus, teljesen mindegy, hogy miből van, a gesztus számít. Sok újságíró kolléga az ajándékozás pillanatát tartotta a nap csúcspontjának. Nekem a tömeg közepéből úgy tűnt, a nap csúcspontja a himnusz eléneklése volt. Érzelmileg ott volt a legmagasabb szinten a tömeg. Sajnálatos baleset, hogy közben a pápa kivonult, ami sokaknak rosszul esett, de hát ez van, szegénynek nem volt honnan tudnia, hogy az a himnuszunk, látta, hogy mindenki beállt a sorba, hát beállt ő is, és kimentek. Ezért tényleg nincs miért haragudnunk rá.

Sokkal szomorúbb, hogy a búcsún résztvevők közül is sokan kimentek a mise alatt, saját lábukon vagy hordágyon. A hatóságok szerint 141 személy szorult sürgősségi ellátásra, és 260 esetben nyújtottak orvosi felügyeletet, főleg hipotermiás esetekben. Többek között 20 olasz gyerek esetében is.

Ugyancsak szomorú, hogy a pápa nem láthatta a Borboly Csaba által szponzorizált székely kaput, melyről oly sokat hallottunk az elmúlt hónapokban, hiába. Nem ezen az úton jött, és nem is ezen ment. Mondanám, hogy hasraesés, de az igazi hasraesés az, amit a bal oldalon látható gyerek produkált az építkezések miatt megjelent sárfolyam kellős közepén. Hát, az anyukája sem lesz ma boldog, ahogy Márton Áron sem lesz ma szent, pedig sokan imádkoztak érte a mise végén, és most épp a tiszteletére mutatnak be valami zeneművet, amire nem sokan kíváncsiak, mindenki próbál nyomulni, hogy minél hamarabb lejusson a nyeregből.

Ha már sárról van szó, bemutatjuk a mai nap hősét, aki megmentett jelenlétével egy talpalatnyi igazi székely somlyói zöld gyepet. Gratulálunk! S a népünket ki menti meg?

Az igazi megmentést népünk ügyében a képen látható madár hozhatja. Nem a pápa, ez ma kiderült. Lefele halad népünk, a csíksomlyói nyeregből is, de íme, megmutatkozik személyesen a remény. Találkoztam a szertartás végén a VIP-karámban egy számomra emberként kedves politikussal, akit már évek óta nem láttam, s meséli, hogy három gyereke van. Hát, mit mondhatok, többet tett népünkért az ágyban, mint vezetőként.

Szomorú a búcsúzás, látszik az arcokon. Mint minden tábor végén, megígérjük, hogy majd tartjuk a kapcsolatot, továbbra is barátok leszünk, találkozunk hamarosan valamelyik másik emberközpontú rendezvényen.

Egy utolsó kép a somlyói nyeregből. Jövő héten ugyanitt a szokásos pünkösdi búcsú. Azért fotózok erre, mert ha a másik irányba fotóznék, ismét csak a karámokat, a sártengerré változtatott nyerget, a megerőszakolt szent helyet kellene megmutatnom, ami ismét támadásba lendítené a Keresztény Kicsináló Közösséget, aki ott lakik péntek óta a Facebook-oldalainkon és a pápabácsi által meghirdetett feltétlen szeretet nevében meg akar szüntetni mindent, ami másképp gondolkodik, mint ő.

Somlyóról felszáll egy helikopter, tesz egy kört, majd elhúz. Integetünk neki, mert úgy tanultuk a mise alatt. Vajon hőn kedvelt politikusaink ülnek benne, vagy akár maga a pápa? Köszönjük, szentatyánk, hogy eljöttél hozzánk, megtetted ezt az emberfeletti erőfeszítést! Tőled is sokat tanultunk, látogatásodból még többet. Köszönjük!

Békés piknik az út szélén. Románul beszélgetnek az asztalnál, később hallom, hogy magyarul is. Itt a román-magyar megbékélés, tessék! Ennyi!

Dugó a szépvízi autópályán. Tényleg, ha most jön a nagy megbékélés, akkor lesz nekünk is autópályánk?

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok