Értelmetlen volna összehasonlítani az egyes emberek szenvedését, segíthet minket az együttérzés a többiekkel, a sokféle emberrel.
A szükségállapot ideje alatt itthonról dolgozom. Úgy indultam neki, hogy ez egy fájin időszak lesz, amikor sokat fogok játszani a gyermekekkel, jókat fogok beszélgetni a feleségemmel. Olyan lesz a családunk, mint egy oázis háború idején. De nem minden alakult a tervek szerint, egyre nagyobb a feszültség a környezetemben. Mivel újságíró is vagyok, nem tudom megtenni azt, hogy napokig homokba dugom a fejem.
Összeírtam pár kérdést egy papírkára, és terveztem, hogy valakitől megkérdezem őket. Később, egy kollégám is társult az ügyhöz, küldött pár kérdést, hogy továbbítsam azokat egy szakembernek.
A pannonhalmi bencés szálak mozgatása mindig sikert hozott, legyen szó balatoni szállásról, vagy levéltári kapcsolatról. Schell Gergellyel eltöltöttünk pár évet a gimnáziumban, nem voltunk osztálytársak, de számon tartjuk egymást. Ő most szakpszichológusként, krízistanácsadóként, családterapeutaként dolgozik Budapesten és Szekszárdon.
Elküldtem aggodalmaimat, és kérdéseimet neki csokorba szedve, hogy megválaszolja azokat. Alább ezt a beszélgetést olvashatják.
Mióta elindult a járvány világ körüli útjára, teljesen átalakult a munkám. Idáig interjúkat készítettem, leginkább idősebbekkel, most koronavírussal kapcsolatos híreket írok: hányan fertőződtek, hányan haltak, milyen intézkedések vannak. Egy hétig ezzel nem volt probléma, de aztán összebolondította az iránytűmet. Álmomban is dolgozom, amikor felkelek, nem tudom eldönteni, hogy valós-e, amit álmodtam. Kicsit fertőzött lett a lelkem ettől a vírustól. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy az élet megy tovább, játszani kell a gyermekekkel, törődni kell az asszonnyal, csak nem mindig marad energiám már erre.
Ahogy Hamvas Béla írja a Karneválban, „a pácban mindenki benne van”. Egy ilyen katasztrófahelyzetben, amilyen a járvány is, mindannyian érintettek vagyunk, és többé-kevésbé ugyanazon megyünk keresztül. A társadalom sokféle helyzetű emberből áll.
Még a szerencsésebbek közé tartozol, hiszen bejelentett munkahellyel rendelkeztél a járvány kitörésekor, van családod és otthonod, a munkádat ráadásul otthonról is tudod folytatni. És így is jelentős szenvedést élsz meg!
Értelmetlen volna összehasonlítani az egyes emberek szenvedését, mégis segíthet minket az együttérzés a többiekkel, a sokféle emberrel, akkor kevésbé haragszunk rájuk. A másik emberből csak a – számunkra sokszor értelmetlen – viselkedését látjuk, ritkán gondolunk bele, hogy ő is csak a szenvedést próbálja elkerülni a döntései során.
Tele vagyunk szorongásokkal,
fogy a pénzünk, bűntudatunk van, és haszontalannak érezzük magunkat a bezártságban. Ezek természetes emberi érzések, és nagyon fontos megélnünk őket. Teljesen természetes a szenvedés, jogod van hozzá, és együttérzést érdemelsz. Fontos, hogy saját magad iránt is meg tudd élni ezt az együttérzést.
A legtöbben úgy indultunk neki ennek a járványnak, hogy végre lesz szabadidőnk, sokat olvasunk majd, és lesz időnk lógatni a lábunkat. Ehelyett az derült ki, hogy a rendkívüli helyzetek folyamatos alkalmazkodást igényelnek. Szinte mindenki, akit ismerek, többet dolgozik távmunkában, mint korábban az irodából tette.
A folyamatos képernyős jelenlét, a videochat kimerítő dolgok. Ideális körülmények között a perifériás látásunkat is használjuk, itt jelennek meg az új információk. Ha egy képernyőt nézek, folyamatosan középről, fókuszáltan fogadok be valamit. Ez piszok kimerítő. Ráadásul a szem ide-oda mozgatása feszültségcsökkentő, traumaoldó hatású is, pszichoterápiás irányzatot is építettek erre a közelmúltban.
Most mindenki maga elé bámul egy kijelzőre, ami megnehezíti, hogy emelt fővel kihúzzuk magunkat, és lazítsunk kicsit. Soha nem volt ilyen fontos, hogy legalább óránként álljunk fel tíz percre az íróasztaltól vagy a kanapéról.
Legnagyobb félelmem az, hogy meghalnak a nagyszüleim ebben a járványban. Nagyon szeretem, és egy hónapja nem láttam őket. Néha telefonálunk, de az nem elég számomra. Mások nem veszik komolyan a kijárási tilalmat, állandóan találkoznak velük. Nagyon feldühít, ha arra gondolok, hogy valami idióta megfertőzi őket, és meghalnak. A másik dolog: szorongok azért, hogy augusztusban minden rendben legyen a kórházban, amikor megszületik a gyermekünk. Duplán stresszelem magam emiatt, mert a feleségem is izgul, s nem tudok megnyugtató választ adni neki.
Borzasztó, hogy egy járvány családokat szakít szét. Legalábbis átmenetileg, hiszen egyszer ennek a nehéz időszaknak is vége lesz. Az eszünkkel többnyire tudjuk ezt, de még nem tudjuk átélni. Így működik a lélektani krízis.
Nagyon nehéz egy katasztrófahelyzetben együttműködni. Evolúciós működéseink aktiválódnak ilyenkor, és elkezdjük fegyelmezni, szabályozni egymást a túlélés érdekében.
Ezekben a hetekben mindenki a rokonaival harcol: vagy azért, hogy azok ne menjenek sehova, vagy azért, hogy ne szóljanak bele abba, ő hová megy. Nehéz ilyenkor meghallani a másiktól, hogy valóban a féltés, aggódás szól belőle. Ahogy azt is nehéz lehet meghallani, hogy borzasztó nehéz tehetetlennek lenni, bezárva lenni. Hogyan tudjuk kifejezni egymás felé az együttérzésünket, ez a nagy kérdés.
Egy vírusos járvány nagyon különös, szokatlan dolog. Gondoljunk csak bele, itt egy láthatatlan, apró valami, a természet része. Feltűnik a semmiből, és olyan zűrzavart csinál, ami teljesen érthetetlen. A politikusok, mivel ezt a nyelvet ismerik, katonai szavakat kezdenek használni, ellenségről és harcról beszélnek. Pedig a vírus ugyanúgy hozzátartozik a természethez, mint a szél vagy a szúnyogok.
Nagyon nehéz elhinni, hogy most rendezetten, szabályokat betartva kellene viselkednünk, hiszen nincs látható veszély. Arról nem is beszélve, hogy a magyar és a székely embernek is megvan az a történelmi tapasztalata, hogy mindig jobb a saját fejünk után menni, kicsit túljárni a törvényalkotók és a hatóságok eszén, mert a túlélésünk múlhat rajta. Egy járvány esetén akkor teszünk helyesen, ha betartjuk a szabályokat, és együttműködünk. Ezt fontos most megérteni.
Mindig van rendeznivaló a családi kapcsolataimban. Szeretnék több közös programot, beszélgetést a feleségemmel, gyermekeimmel. Úgy ki vagyok facsarva a nap végére a munkám miatt, hogy alig várom, friss levegőt vegyek, egyedül legyek egy kicsit. Régebb imádkoztam azért, hogy legyen ilyen idő, amikor nem megyünk sehova, együtt lehetünk.
Bár reménykedtünk benne, ez mégsem a vakáció ideje most. Ebben a felfokozott helyzetben könnyen megfeledkezünk arról, hogy mindannyian emberek vagyunk.
Ahhoz, hogy talpon maradjunk, pihennünk is kell.
Így fordulhat elő, hogy az embereket felháborítja a pihenőidejében sportoló rendőr, vagy nekünk magunknak lesz bűntudatunk attól, ha időben lefekszünk aludni, vagy kikapcsoljuk a telefonunk. A kipihent dolgozó van munkaképes állapotban. Ezt a munkáltatóknak is fontos megértenie. Azért azt is tartsuk szem előtt, hogy hamarosan a vakáció is eljön, mert a járványok nem tartanak örökké.
Sokan számolnak be arról, hogy évek, évtizedek távlatából bocsánatkérő leveleket kapnak, vagy ők maguk fognak ilyenek megírásába. Az egzisztenciális pszichológia foglalkozik az élet-halál nagy kérdéskörével, és azzal, hogyan változhat meg az életünk, ha előtérbe kerül ez a téma a számunkra. A halálos áldozatokkal, veszéllyel járó járvány sokaknak eszébe juttatja, hogy az életünk véges, és mindvégig a kezünkben volt a döntés lehetősége, milyen életet élünk.
Egész jól álltam a függőségeimmel idáig, hónapokig tudatos voltam az alkohollal. Mióta karantén van, megdicsérem, vagy vigasztalom magam egy-két sörrel. Nem tartom egészségesnek a fogyasztásomat, mert már azt sem kérdezem meg magamtól, hogy miért iszok. A környezetemben többen a munkába temetkeztek, hogy ne kelljen a családdal többet foglalkozni. Vagy a telefont matatják állandóan. Vagy egyszerűen többet nassolnak, mint máskor.
Az elmúlt közel egy évszázad kutatási eredményeiből viszonylag pontosan tudjuk, milyen viselkedések vezetnek az egészség megtartásához. Valójában ugyanazt kellene tennünk járvány idején, mint békeidőben.
Rendezetten étkezni, rendezetten aludni, napi szinten testmozgást végezni, társas kapcsolatokat építgetni, relaxálni, meditálni. Az alkoholfogyasztás rövid ideig megoldásnak tűnhet, ám mint általában a kábítószerek esetében,
a boldogságot itt is a jövőtől vesszük kölcsön.
Viszonylag rövid időn belül szembe kell néznünk azokkal a negatív, kellemetlen érzésekkel, amiket megpróbáltunk alkohollal elnyomni. A szerfogyasztást előbb-utóbb levertség, szorongás követi, amire megint inni kell, így lesz ebből ördögi kör. Praktikus leállni a fogyasztással, és helyette a fent felsorolt egészséges magatartásformákat végezni.
Stresszhelyzetben általában ahhoz nyúlunk, amit jól ismerünk, ami működik. Az alkohol, az eltúlzott munka, a nassolás sajnos, szinte minden családban jól ismert eszközök.
Egyre jobban érzem a feszültséget a családon, hogy nem tűrik már olyan jól a bezártságot.
Mindannyiunknak joga van feszültnek lenni, hiszen rengeteget kivesz belőlünk a folyamatos alkalmazkodás. A szoros fizikai közelség, az összezártság nem vezet érzelmi közelséghez, hiszen nem tudjuk szabályozni a köztünk lévő távolságot. Ez bosszantó tud lenni. A másik szokásai, viselkedése nagyon zavaró lehet akkor, ha folyamatosan alkalmazkodnunk kell hozzá.
Pszichológusként én azt gondolom, hogy mindenki a saját feszültségszintjéért felel. Tehát
elsősorban önmagunkat kell megnyugtatni,
barátságos, nyitott, türelmes, kíváncsi állapotba hozni. És aztán ezt a barátságos idegrendszert tudjuk belerakni a találkozásokba, ami talán a többieknek is érzelmi biztonságot ígér majd. Ilyenkor különösen sokat segít az elmélyült ima, a relaxáció, a meditáció, a sport. Akár egy pszichológust is fel lehet hívni, hogy kicsit kifelé csatornázzuk a feszültséget, ne a családunk irányába engedjük ki a gőzt.
Idáig olyanokat lehetett hallani, hogy az erős székely népet nem tudja megfertőzni a koronavírus, itt van a csíksomlyói Szűz Mária, Hargita megyébe nem jön a vírus. Nem tudom, ez honnan jön. Most például a sátoros cigányokat utálják sokan, mert náluk mutatták ki először a fertőzést a megyében.
A székelyek, úgy gondolom, valóban büszkék lehetnek mindarra, amit felmutattak az elmúlt évezredek során. Nem véletlenül őket telepítették királyaink a veszélyes határra. Ám abban is biztos vagyok, hogy a túléléshez használniuk kellett a fejüket is, együtt kellett működniük egymással, sőt, akár a szomszédos népekkel is.
Nem gondolom, hogy a vírus vagy a járvány Isten büntetése volna, vagy valamilyen égi üzenet. De azt gondolom, hogy a megpróbáltatás segítheti az együtt élő népeket abban, hogy közösen keressenek megoldásokat, összefogjanak egymással.
A lélektanból jól ismerjük a bűnbakképzés folyamatát. Valamilyen nagy csapás, probléma esetén a közösség – tudattalanul – kiválaszt valakit vagy valakiket a perifériáról. A vakot, a sántát vagy a cigányt, és azt mondja, hogy az ő bűnei miatt szenvedünk. Rávetítjük a saját problémánkat. Azt reméljük ilyenkor, hogy az ő kizárásával felhívhatjuk az égiek figyelmét a saját bűntelenségünkre. A közös célpont közös célt ad a közösségünknek, összekovácsol minket, és újra erősnek érezhetjük magunkat.
Eközben viszont másoknak komoly szenvedést okozunk. Ezért hasznosabb, ha megértjük, hogy ők is ugyanolyan elszenvedői ennek az egésznek, mint mi magunk. A pácban mindenki benne van, ahogy idéztem Hamvast. Nagyon könnyű ilyenkor a másik másságában keresni az okát a problémáinknak. Valójában a többiek is csak szenvedő emberek.
Hogyan lehet tervezni, berendezkedni egy olyan időszakra, aminek nem látod a végét? Hogyan lehet megnyugtatni magunkat, másokat?
Jó lenne, ha erre a kérdésre tudnánk a választ. Hasznos, ha napi rendszerességgel gyakorlunk valamilyen – tudományos alapon fejlesztett – relaxációt, meditációt. A népszerű pszichoterapeutának, Bagdy Emőkének több olyan könyve, CD-je is van, amely ebben segítségünkre lehet.
A meditáció és a mindfulness (tudatos jelenlét, a figyelem tudatos, ítélkezésmentes irányítása) pedig olyan módszerek, amelyek gyakorlása során elcsendesíthetjük a szorongáskeltő gondolatokat, belső hangokat. Sokan jógáznak, ami véleményem szerint az egyik legjobb találmány az emberiség történetében. Testi és pszichés szinten is oldja a feszültséget a feszítő-lazító mozgássorok gyakorlása.
Arra mindenki figyelmét szeretném felhívni, hogy bár valóban megterhelő, és hosszúnak tűnik,
valójában néhány hónapos időszakról beszélünk.
Az életünk hamarosan normalizálódni kezd.
Milyen problémákkal fordulnak leginkább hozzád az emberek mostanában?
Sokan hiszik, hogy ilyenkor mindenki pszichológushoz fordul, de ez nincs így. Érthető módon háttérbe kerültek azok a témák, amelyekkel én foglalkozom: életvezetés, munkahelyváltás, párkapcsolati kérdések.
A legtöbben szorongásos tünetekkel keresnek meg. Az idegrendszer, a szervezet kimerül a folyamatos készültségben, és testi tüneteket okoz. A munkám most főleg abból áll, hogy ezeket az embereket továbbküldöm klinikai szakpszichológusokhoz, pszichoterapeutákhoz. Ők azok, akik a szorongásos, pánikos problémák kezelésében járatosak.
Milyen következményei lehetnek a mostani járványnak lelki szempontból az emberekre? A bezártság, a fizikai mozgás hiánya, a félelem a betegségtől, családtagok, közösségek netre költözése, fizikai távolságtartás, kommunikációs nehézségek, egzisztenciális félelem milyen hatást váltanak ki? Mit „normális” érezni, és mi az, ami kóros?
Röviden azt mondhatnám, hogy
mindent „ér” érezni,
és minden normális. Ha azt éljük meg, hogy túlzott szenvedést élünk át, vagy valamelyik hozzátartozónk szenved, esetleg bizarrá, kellemetlenné válik a viselkedése, érdemes külső segítséget kérni. Sokan most szembesülnek vele, hogy a hozzátartozójuk, családtagjuk (vagy épp ők maguk) beteg, például depressziós. Ráadásul a fokozott stressz felszínre is hozhatja a meglévő betegségeket.
Sokan élnek át szomorúságot, dühöt, gyászt, ezek természetes, mondhatnánk, „helyes” érzések. Hiszen most nehéz helyzetben vagyunk. A testi kontaktus és a kedves szavak hiánya betegítő, ezért segítenünk kell egymást abban, hogy hozzájussunk ezekhez. Természetesen csak az előírások betartásával.
Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy amennyiben önkárosító, öngyilkossági gondolataink vannak, akkor érdemes pszichiáterhez fordulni, mert ő tud segítséget nyújtani a lelki stabilitásunk helyreállításában.
Van-e egy lelki folyamat, amit bejár nagyjából minden ember, és talán együtt az emberiség is? Lehet-e valami „szövődmény”, elakadás ebben a feldolgozásban?
Igen, külön-külön és együtt is bejárunk egy utat. A járványveszély keresztülvezet bennünket egy különös lelki folyamaton, amit általában gyászfolyamatnak nevez a pszichológia. Nem ennyire szabályosan, de nagyjából a következő történik: kezdetben tagadni próbáljuk a problémát. Az erős székelyek például azt mondják, rájuk nem hat holmi vírus.
Később a harag, düh, agresszió jelenik meg. Miért velünk történik ez? Mi ez az igazságtalanság? Ki miatt kaptuk ezt a nyakunkba?
A harmadik lépcsőben alkudozni kezdünk a sorssal. Nyugaton sokan mondják azt, hogy rendben, legyen kijárási tilalom, de akkor csak az idősek maradjanak otthon! Ekkor még bízunk benne, hogy mi megúszhatjuk.
Ezt követi a bánat szakasza, amikor mély szenvedést élünk át. Rájövünk, hogy visszafordíthatatlanul megtörténik velünk mindez. A könnyek, a fájdalom ideje ez. Megértjük, hogy sok mindent elveszítettünk.
Végül kikelnek a szívünkben az elfogadás magjai. Lassan hinni kezdünk abban, amit eddig csak a fejünkkel tudtunk: hogy van folytatás, és a folytatás is lehet szép.
Eltelik ez az állapot, tegyük fel, sikeresen túléltük, és senkit sem veszítettünk el – mi történhet? Számomra nem olyan egyértelmű, hogy örömünnep lesz.
Pszichológusként engem nagyon érdekel, hogyan tudunk felkészülni az élet rendeződésére. Szerintem az ünnepek, rítusok nagyon fontosak, gyógyítóak lehetnek. Ezért el tudom képzelni, hogy kisebb találkozókat tartunk. Ám ne felejtsük el, a vírus „levonulása” lassú folyamat, ezért továbbra is védenünk kell egymást, különösen az időseket.
Nem tanácsos tömegrendezvényekre menni egy darabig. Valószínűleg már most érdemes tervezgetnünk, milyen életet szeretnénk élni a járvány lecsengése után. Ha túl nagy feszültséget élünk át emiatt, forduljunk pszichológus szakemberhez.
Hogyan segíthetek másoknak? Mire figyeljek? Instant és hosszú távú megoldásokat keresek.
Azt gondolom, hogy elsősorban azzal segítünk másokon, ha saját magunkat megfelelő mentális és testi állapotban tartjuk. Mozogjunk, beszélgessünk, pihenjünk, dolgozzunk. Működjünk együtt a hatóságokkal és egymással a szabályok betartásában. Sokan érzik azt manapság, hogy konkrét segítséget akarnak nyújtani. A nagy segélyszervezetek tudnak információt adni arról, van-e lehetőség önkéntes munkára, és az önkormányzatok is találnak ki – pl. időseket segítő – programokat. Hívjuk fel őket bátran.
Egy instant megoldást szívesen mondok: képzeljük el, hogy elmegyünk arra a helyre, ahol nagyon jól érezzük magunkat, és biztonságban vagyunk. Képzeljük el azt a helyet, ahol szívesen levennénk a cipőnket, és valóban két lábbal állnánk a földön. Álljunk így egy darabig, mozgassuk meg a lábujjainkat, és érezzük át ezt a biztonságos nyugalmat.
