Még mielőtt beleállnánk térdig a témába, szeretném tisztázni, hogy Matyóval haveri és szinte partneri viszonyban vagyok, több környezetvédelmi projekt kapcsán egyeztettünk vagy terepeztünk együtt az elmúlt évek során. Értékeltem a munkásságát, és annak ellenére, hogy viselkedését sokszor viccesnek vagy fájdalmasnak tartottam, nagyon hasznosnak éreztem környezetvédelmi téren kifejtett tevékenységét. Sőt, Matyó rokonom is, nem is túl távoli, ezt édesanyám a halála előtti napon mondta el nekem. Ezért valószínűleg elfogult vagyok a témában, és ha az indokoltnál megértőbb lennék vele kapcsolatban, akkor ez ejsze emiatt lesz. S ha a szokásosnál durvább, akkor az is.
Matyó hetek és hónapok óta hívogat, hogy írjak a szejkei dolgokról. Főleg az zavarta, hogy a Borvízmúzeum lezárja a kapukat, és nem lehet átjárni a Mini-Erdély park felé az új, nagy parkolóból. Ami őket, az UTCA egyesületet is érinti, mert nem tudnak átjárni a telephelyükre ebből az irányból, csak addig, amíg a kapu nyitva van. Azaz napközben.
Folyamatosan balhézott emiatt a múzeumigazgatóval, és remélte, hogy én majd igazságot szerzek neki. Hiába mondtam neki, hogy szerintem ott az a gond, hogy az az út a Haáz Rezső múzeum által ügykezelt Borvízmúzeum kerítésén belül van, és az intézményből valaki felel azért, hogy ha a kapu nyitva tartása miatt valami anyagi kár keletkezik, ezért zárják éjszakára a helyet. Matyó nem akart megérteni, nagyon harcias volt, gyűlölete a múzeumigazgató irányába a csúcsokra hágott. Megígértem neki, hogy amikor időm lesz, arra megyek, s körüljárom a témát.
Könnyek és hűtőszekrény a tóban
Pár nappal később Matyó szomorúan hívott fel, hogy baj van, mert valaki rájuk küldte a környezetvédelmet, és tönkre akarják tenni az eddigi munkájukat. Mondtam neki, hogy másnap kimegyek körülnézni, erre ő később jelezte, hogy tartani fognak egy akciót 10.20-tól.
A helyszínen furcsa látvány fogad, egy fabudi, egy hűtőszekrény és pár kis szemeteszsák van belehányva egy nemrég kiásott tóba, melyből éppen kiszívatták a víz javát.
Meglepő a panoráma. Maga a halastó látványa is, mert mikor legutóbb itt jártam, még sűrű erdő volt ezen a helyen. Most két jókora tó van itt, egy láthatóan mesterséges környezetben. Aztán meg a tóba belehajigált dolgok is fura képet nyújtanak. Ki dob be és miért egy hűtőszekrényt vagy egy kinti budit egy tóba?
Matyó magyarázza, hogy a környezetvédelmi őrség az ellenőrzés után arra kötelezte őket, hogy állítsák vissza a helyet az eredeti állapotába. Az eredeti állapota pedig az volt, hogy szemétgödör volt itt. „Itt úgy be volt rakva szeméttel, a gumikeréktől az ellett gyermekig minden volt itt”. Ők szedték ki a szemetet, és így keletkezett a tó, a gödör feltelt vízzel. Most pedig őket kötelezik, hogy a szemetet rakják vissza a tóba.
Szeretett volna vásárolni egy autónyi szemetet az RDE-től, mondja Matyó, hogy beleöntse. De az RDE nem ad el szemetet.
Matyó belerúgott egy szemétbe, az kifordult, s lett helyette egy tó
Matyó éppen magyarázza, hogy a két tó úgy keletkezett, hogy kiszedték a rengeteg szemetet, és a helyén maradt gödör feltelt vízzel. Nem is tavak, hanem a szemétgyűjtés után maradt gödrök. Mondom neki, hogy most úgy érzem magam, mint amikor Pethő Jóska kint a Hargitán magyarázta, hogy az a nyílegyenes, méternyi mély függőleges falú sánc, amin látszott a gépi ásás, az egy természetes csermely, ami az ő panziójuk vízgyűjtőjéhez viszi a vizet a tőzeglápból. Nem ők ásták, hanem ott volt, ők csak kiszedtek egy-egy követ belőle, ami belehullott.
Most kinek higgyek, Matyónak, vagy a szememnek? Ha megnézzük a tó falait, látszik, hogy szemét nem kandikál ki belőlük, egy természetes rétegződés van, ott érintetlen volt ez a föld, amióta világ a világ. Nem úgy tűnik, hogy itt szemétdomb lett volna, ahogy Matyóék állítják.
Matyó talál egy üveget, azzal bizonyítja, hogy itt még tör fel a szemét. Rendben, elhiszem neki, hogy volt itt valamennyi szemét a talaj tetején. De hogy itt nem volt szemétgödör két méter mélységig ekkora felületen, az holtbiztos.
Kellemetlen, mikor valaki szemedbe hazudik, s te próbálod jelezni neki, hogy ne tegye, de hiába. Minden logikus. Matyót és az UTCÁ-sok javát mindig is a horgászat és a halastavak izgatták. Matyó már évekkel ezelőtt, mikor végigmentünk ezen a patakon kettesben, mesélte, hogy itt volt egy betongát és egy tó, és hogy azt vissza kellene csinálni.
S akkor most higgyem el neki, hogy pont az UTCA által bérbe kapott házikó mellett elkezdték kiszedni a szemetet, és véletlenül annyi szemét volt, hogy lett a helyén két akkora halastó, ami kitölti a teljes helyet? És mindezt pont olyan alakban, ahogy jól állna két tónak? És hogy, ahol szigetet szeretnének, ott pontosan nem volt szemétdomb, de mindenütt máshol igen? És hogy a patak magától odébb ment, hogy ne zavarja a tavakat?
Sajnálom, hogy füllentésen kell fognom Matyót. A környezetvédelemnek Matyóék azt nyilatkozták, hogy ezeket a rehabilitációs tavakat ők ásták, hogy újratelepítsék a patakot halakkal. Nemes cél. Csakhogy időközben a környezetvédelem felszólította őket, hogy tüntessék el törvénytelen tavaikat, és akkor most hirtelen az lett a forgatókönyv, hogy szemetet szedtek és lett két nagy gödör, ami feltelt vízzel?
Matyó átküld pár képet, amivel bizonyítja, hogy szemét volt a tó helyén. Közülük ez a leglátványosabb. Egy gumiabroncsot ábrázol, ami előkerült a tóásáskor. De a gumaibroncs magányos, nagy agyagtenger veszi körül a szeméthalom helyett. A többi képen is, amit küld, ez látszik, egy-egy szemétdarab, földdel körülvéve. Összefüggő szemétdombnak semmi nyoma, teljesen kizárt, hogy a két tó szemétösszeszedés következtében kialakult gödrök felteléséből alakult volna ki. Az indítékot máshol kell keresnünk.
A Bázis
Messziről látszik, hogy az UTCÁsok egy tanyát alakítottak ki ide maguknak. Már-már épp leírnám, hogy egy fészket hoztak ide létre, mikor olvasom a környezetvédelem jegyzőkönyvében, hogy ők úgy nevezik, hogy a Bázis.
Ha ők így hívják, akkor hívjuk mi is így. Mi a gond a Bázissal? Gyakorlatilag közterületet foglaltak. Vették a város területét, s azt mondták, ide mi most kialakítunk egy valamit. Rezervátumot.
Alapvetően a történet aranyos. Ezt úgy kell elképzelni, mint mikor kimegyünk a gyerekekkel a patakpartra, ők nekiállnak gátat építeni, s onnantól az az ő gátjuk, vagy mikor a tengerparton ásnak egy gödröt, ami az ő tavuk, s raknak belé egy rákot meg egy halacskát, kinevezik nemzeti parknak, s építenek rá hordalékfából egy épületet, s milyen jó. Aztán egy hét múlva lejár a nyaralás, és hazamegyünk. Matyóéknak épp most szóltak, hogy lejárt a nyaralás.
Nem akarom elítélni Matyóékat, mert sokan vagyunk olyanok, mint ők. Én is ilyen vagyok, s a barátaim is. Nagy gyerekek, akik valamit megálmodnak, és amolyan játékként megcsinálják. Volt időszak, hogy hagyományos népi feredők felújításába vagy építésébe szálltunk be, aztán iskolát építettünk és építünk most is, közben gyümölcsöst csináltam a bozótból, házat építettünk az asszonnyal ketten, nem is egyet stb. Sok ismerősöm van ilyen, aki kitalál és megálmodik egy paradicsomot magának, és játékként megteremti ezt a paradicsomot. Legyen ez egy eldugott tanya indián sátorral, egy ultramodern autószerelő műhely vagy egy űrállomás. Ezek nagyon komoly játékok, és ezek a világ mozgatórugói.
Ami megkülönböztet minket felnőtteket a gyerekektől, hogy ismerjük a világ szabályait. Tudjuk, hogy törvényesen kellene intéznünk a dolgokat, hogy előbb meg kellene szereznünk egy területet, mielőtt nekiállunk rajta álmainkat megvalósítani. Vagy kell kérnünk egy-két engedélyt. Vagy ki kell találnunk valamit, amivel kikerülünk egy törvényt, de mégsem leszünk támadhatók. Vagy ha időnként törvénytelenségben vagyunk, akkor tudjuk, hogy jobb kussolni, míg elvonulnak a felhők fölöttünk, és legalitásba kerülünk.
Matyóéknál az történt, hogy kicsit nagyot álmodtak hirtelen, de nem sikerült lefedniük magukat jól papírokkal. Hatalmas léptekkel haladtak a nagy álom felé, teljes erőbedobással építették a Bázist, és nem merte senki azt mondani nekik, hogy gyerekek, álljatok le, mert ez már több annál, ami belefér egy ilyen játékba.
Mindenki, akinek meg kellett volna ezt mondania, félt. Mert tudták, hogy ha ők mondják meg, hogy vége a játéknak és haza kell menni, akkor ők kell majd meghallgassák a nagy sírást, és nekik vágják oda ezek a nagy gyerekek, hogy „nem is szeretlek, mert elvetted a játékomat”, ami szavazatokban és hírnévben is fáj. Főleg itt Udvarhelyen, ahol ha elmondod az igazságot valamelyik góréról, akkor feláll tíz megmondóember, és hozzád vágja, hogy igen, mert irigy vagy, és támadod ezt a drága jó embert, aki valamit is csinál. Egy ilyen influenszernek, mint Matyó, nehéz nekimenni imidzs vesztés nélkül.
Most került valaki, aki nem nézhetett félre, és el kellett mondani Matyóéknak, hogy véget ért a vakáció, lejárt a rezervátumozás, el lehet bontani a gátat. Ez nagyon fájt. Matyó sírt a kamera előtt. És többször megkérdezte, még tőlem is, hogy akkor most ő mit mondjon az embereinek, a csapatának, akik dolgoztak ezen. Nem tudtam mást mondani neki: az igazat. De sajnos az érdekek túl nagyok ahhoz, hogy az igazságot ki lehessen mondani.
Túltoltuk, Béláim
Mondtam Matyónak, hogy ez az akció egy kicsit túl nagyra sikeredett, meglepően durva lett a beavatkozás. Ha kicsiben csinálták volna, senkit nem bántott volna. De túl sok fát vágtak ki, túl nagy területet rendeztek át, túl nagy tavakat ástak, a patakot túlságosan elterelték, túlságosan levájták az oldalt, túl nagy lendülettel álltak neki építkezni. Picit túltolták. Erre Matyó elkezdett nekem huncutkodni. Hogy ők ezt sem csinálták, azt sem csinálták. Pedig tudja, hogy tudom, hogy mi volt itt, mert két éve kettesben mentünk végig a patakon, pont ezen a részen, és kerestünk ezen az erdőrészen kanáliscsöveket. Több pontban is hantázik.
Vegyük pontonként! Nézzük a fákat!