Csókolom! Látom, hogy nagyon szeret olvasni. Az a mániám, hogy idős emberekkel interjút készítek. Szeretnék beszélgetni magával, ha megengedi. Leülhetek? – kérdezem tőle.

Igen,

a Para vicc a kedvencem a végén, jókat szoktam kacagni rajta. Szeretem a női magazinokat, az orvosi cikkeket, amelyekben egészséggel kapcsolatos tanácsadást végeznek. Ha valami érdekes a fájó szememnek, akkor elolvasom, de felháborító, hogy az udvarhelyi újságban Udvarhelyről olyan kevéske van. Ezeket szoktam ellapozni szabadidőmben – fogad szívélyesen asztalához.

Nem csak magazinokat, napilapokat tallóz a néni, a könytárba is szeret járni. Kölcsönözni nem szokott. Annak ellenére, hogy szeret gyűjtögetni, megválogatja táskájának tartalmát, plusz súlyt nem pakol a zöld kiegészítőbe. Az olvasóteremben a ponyvára utazik, mert ez rövid, de sokat mond számára. A “régi harcos izék” nem érdeklik, nem szeret a múltban élni, az a fontos számára, hogy ma, vagy holnap mi lesz vele.

Másik szenvedélye

a keresztrejtvényezés, leginkább a skandi a kedvence. A múltkor egy fiú adott nekem, úgy örvendtem. Az áruház mellett üldögéltem, láttam, hogy hozza az új újságokat. – Mondja, nincs olyan, hogy promóció? – kérdezem tőle. – Nem szeretek kéregetni. Várjon csak, ezt a kettőt, egy nagyon édes női magazint és egy skandit tudok adni. Olyan aranyos volt, szerintem három lejbe is kerülhetett – meséli örömmel.

Gyorsan találunk közös pontot kettőnk életében, a férje szülőfalumból származik, harminc esztendeje még veteményezett is nálunk felé. Emlékei velem egykorúak, alig emlékszem valamire a történetéből. Egyezzünk meg, hogy hogyan szólítsam! – javaslom neki, hogy könnyebben tudjunk társalogni.

Úton. Reggel 7-től délután 5-ig. A fotók a szerző felvételei.

– Ha angolul akarja tudni, akkor George Mary vagyok. George mint György, Mary mint Mária. Én fordítottam le, németre is akartam, de nem tudtam. Úgy mondjad, ahogy akarod. Marikának szoktak szólítani, a Máriát is megértem, van aki Mariskának, Márinak hív. Annyi jó nevem van! – mondja vidáman a bemutatkozóját.

Honnan indul Mary története?

– A szomorút kérdezed, amelyikről nem szeret beszélni, vagy a másikat? Pedig jót tenne Marynek, ha beszélne róla. Nem szeretek panaszkodni, ez a hibám. Akkor igen, ha egy olyan személlyel beszélek, aki őszintén átérzi mondandómat, s már gondolkodik, hogy hogyan tudna segíteni nekem. Én ilyen vagyok – mondja úgy, mint akit magára hagytak, hiába teregeti ki bánatát másoknak.

– Borzalmas a sztorim, fiú. Érted, mire gondolok? – kérdezi tőlem. Rázom a fejem, mint aki nem tud semmit. Szétesett a családja, elvesztette lakását, és még az egészsége sincsen. Érezhetően nem mond el mindent, de a felsoroltak megtapasztalása több is mint elegendő, hogy kerékbe törje egy ember életét.

– Most lábadozok, de még teljesen nem jött össze a dolog, remélem, az Isten velem lesz, s még egy kicsi szerencsém is lesz – bizakodik a szebb jövőben beszélgetőtársam.

Húsz-harminc éve

ment szét a családja, férje és fia hollétéről nem tud, nincs senkije a városban. S nem csak a városban…

Azt hittem, hogy a kapcsolatunk tart, míg a világ. Gyerekekben, unokákban gondolkodtam. Utólag úgy magyarázom a válásunkat, hogy nem volt igazi a kapcsolat, ezért kellett véget érnie. Nem lenne ilyen szörnyű az állapot, ha tudtam volna más társat keresni magamnak, csak én maradi vagyok ebből a szempontból.

Most foszforeszkáló rózsafüzér is van, régebben volt Budapesten és Bukarestben vásárolt gyűrűje.

– Sajnos a fiamat nagyon rég nem láttam, még a Tábor negyedben laktam, amikor utoljára találkoztunk – mondja lehajtott fejjel Marika néni.

Próbálkozom kideríteni, mi történt a lakásával, hogyan került az utcára, de ezeket a témákat nagyon kerülgeti. Meg tudom érteni. Beszélgetésünk alatt egyszer sem említi, hogy hajléktalan lenne.

– Erről igazából nem is szeretnék beszélni, mert akkor sírdogálni fogok. Betörtek a lakásomba, románul szóltak, hogy pakoljam össze a legszükségesebb dolgaimat, s hagyjam el a tulajdonomat. Ágyban fekvő beteg voltam, amikor felfeszítették az ajtómat. Elém tettek valami mocskolmányt, bánom, hogy nem vágtam zsebre a papírt, legalább el tudtam volna mondani, hogy ki tett ki a lakásomból – idézi fel haragosan a kilakoltatásának körülményeit.

Igazságtalannak érezte lakása elvesztését, ezért annak ajtaja elé ült, nem értette miért kellett onnan eljönnie.

Olyan álmom volt,

hogy ez a lakás olyan jó lesz, veszek még egy autót. Aztán lesz egy jó társam, aki hasonlít rám, ő megszeret engem, én őt. A fiamnak is minden kis mókját félretettem, majd ha lesz neki is kisfia, akkor meg tudja mutatni a kis ingjeit, nadrágjait neki – idézi fel keserűen korábbi terveit, amelyek most elveszettnek látszanak.

– Mit csináljak, hova menjek? A szüleim meg vannak halva, nem tudtam járni, segítség nem volt. Kellemetlen volt üldögélni az ajtóm előtt, de akkor úgy gondoltam, hogy meg tudom így oldani a helyzetemet. Voltak olyanok, akiknek nem tetszett, hogy ott szundítok, még belém is rúgtak, hogy menjek már el onnan. Ez volt a gúdbáj, szomorú eset.

Évekkel ezelőtt  az utcai hányódás, hideg után a kórházba került, a pszichiátrián kezelték, elmondása szerint ott “helyrehozták azzal, hogy átérezték, milyen súlyos dolog történt vele”. A helyi önkormányzat által fenntartott, az Albert Schweitzer Alapítvány által működtetett hajléktalanszálló lakója lett.

Elmesélné egy napját, Marika néni?

– Ha süt a nap, és valami helyes kis zenével indítok, akkor kellemesen ébredek. Hat óra után felkelek, tisztálkodok egyet, mert hét órakor el kell hagyjuk a szállást. Öten lakunk egy szobában, ha csúnya beszéd van körülöttem, akkor beteszem a fülembe a zenét, hogy ne is halljam – kezdi a napi program ismertetését a néni.

Az ajándékba kapott kicsi rádiója elromlott, megszakadt egy szál benne, sokat morgolódik miatta a napokban. Akárki nem javíthatja meg, mert mindenkitől nem fogadja el a segítséget, főleg, ha rosszindulatú az illető. Aranykezű és aranyszájú legyen! – jelenti ki az ideális szakiról.

Szóval, hétkor felszáll a buszra. Cetlire felírja a napi teendőit, amit a zöld táska külső zsebében tart. A busszal a Merkúrig, a Patkóig, vagy a Bethlen negyedig utazik, attól függ, hogy van kedve, dolga a városban. Gyakran mérgelődik az utazás alatt, mert meglökdösik a Budvár utcai szomszédai.

Itt vannak a mára betervezett cetlik.

– A karomat ütögette, három napig eltűrtem. Aztán mondtam neki, hogy gyermek, ha még egyszer megcsinálod, akkor elmegyek anyádhoz, hogy büntetésből írassa le veled, hogyan kell viselkedni a buszon – mutatja az egyik karját mérgesen.

Tervezni komolyabban nem szokott, mert egy rossz szó a “lelkébe rúg”, kizökkenti az egyensúlyából. Nagyon fáradt vagyok, fiú. Néha mozdulni sem tudok. Nézd meg, ma csak három cetlit tudtam megcsinálni, úgy kivagyok – mutatja messziről a papírját. Az, hogy mi van rajtuk, azt nem köti az orromra. Nagy vágya egy csendes, nappali szoba, ahol van egy ágy, és ki tudná pihenni magát. – Keresek egy szobát, ajánlatokat várok a kulcsmásolónál. Fizetni tudnék, de nem sokat – mondja.

Azt kívánom,

hogy mindig éjszaka essen az eső, ne kelljen idegeskedjek, hova húzódok félre. A mérsékelt időjárás lenne a legjobb, a kánikula se jó, a fagy se. Hosszú idő délután ötig lófrálni a városban, be szoktam ülni ide-oda – avat be Marika néni a mindennapjaiba.

Sok kávézóban megfordul, azokat a helyeket szereti legjobban, ahol kedvesen szólnak hozzá, ahol a kávénak valódi aromája van. A napi menü első vagy második fogását szokta megenni a nap folyamán, s cukorbeteg létére nagyon szereti az édességet.

Amikor “zavarja a fantáziáját” valahol a “rendetlenség”, akkor takarításba kezd, aminek nem mindenhol szoktak örvendeni. Felveti annak lehetőségét, hogy dolgozzon valahol 1-2 órát, de hamar eláll ettől. Nem munkára van szükségem, hanem egy olyan közösségre, ahol jót szólnak hozzám, tudom, hogy oda tartozom – gondolja meg magát gyorsan.

Szokott-e imádkozni?

– kérdem, látván a csuklóján díszelgő rózsafüzért.

– Romlott katolikusnak tartom magam, nem mindig jutok el a templomba, pedig a szentbeszédeket szeretem. Volt időszak, amikor beültem a Barátok templomába, egy idős atya nagyon szépen prédikál ott. Szentnek tartom magam, mert nekem a tízparancsolat aranyszabály. Nem tudom, miért. Megtanultam a hittanórán, mindig betartom. Máskülönben mindig vidám akarok lenni. Szoktam énekelni magamban a magyar himnuszt, hogy legyen jó kedvem. – De, Marika néni, az olyan szomorú! – mondom neki.

– Kezdd el, fiú s én is belejövök! – kéri tőlem, aztán folytatja a minden nap elmondott imáját:

Isten áldj meg engemet,

jó kedvvel, bőséggel.

Tárd felém védő karodat,

mert küzdök ellenséggel.

– Ennyi, de a lényeg benne van – mondja ámenként a végére.

Egészséges leszek,

maximálisan rendbe szedem magam anyagilag is. Néha mondom a doktoromnak, hogy az autó nekem gyógyszer lenne. Nem értik miért, de nekem az a nagy álmom, hogy legyen kocsim. 1979-ben csináltam meg a jogsit, román nyelven. A férjemmel sokat veszekedtünk, hogy fullasztom le az autót. Nem volt érzékem a régi vacakokhoz, vagy a kuplunghoz. A kapcsolással is gondok voltak, nem találtam a sebességeket. Most be sem ülnék egy ilyenbe.

Akkor értéke volt annak a kis Trabantnak, úgy elmentünk vele Németországba kirándulni, mint más a Mercedesszel. Én BMW-t kívánok magamnak, legyen automata a csomagtartója, ha már gyengélkedek.

Taxiznék is a nappali órákban, megtanulnám az összes utca nevét. Nem kellene akkor gyalog járjak, megválogathatnám a klienseket, csak a kedveseket vinném. Ilyen álmaim vannak. Csalódni fogsz bennem, fiú! – jelenti ki a végén.

Aranyos, de beteg

A hajléktalanszállót működtető alapítvány vezetője, Farkas Réka mondja ezt Marika néniről. Gyógyszeres kezelés alatt áll, vannak nehéz napjai. Igyekeznek olyan környezetet teremteni a szállóban lakók számára, ahol emberként érezhetik magukat. Ételt kapnak, tisztálkodási lehetőségük van. De csak éjszakára menedék számukra. A nappali foglalkoztató elindítása sok terhet venne le az öreg, hajlék nélküli vállakról, de ehhez újabb forrásokra van szüksége az alapítványnak.

Marika néni nyugdíja nem elégséges, hogy állami öregotthonba kerülhessen. Ahhoz, hogy fogyatékos besorolást kaphasson – ami szükségszerű lenne –, össze kellene szednie orvosi iratait, be kellene mennie a megyeközpontba, hogy döntsenek sorsáról.

Addig is mondom nektek: a rádió elromlott, szereti a skandit és a jó szót. Főleg az utóbbit.