Lakatos György zenész, a Romano Glaszo együttes vezetője, valamint a Budaörsi Tanoda iskolán kívüli oktatási intézmény munkatársa. Sorozatunk korábbi riportjában már bemutattuk a tarnabodi Máltai Óvoda és Általános Iskola történetét, most pedig ezt a történetet a zene irányából közelítjük meg.

Lakatos György ugyanis rendszeresen tart zenés foglalkozásokat az iskola gyermekeinek, úgy véli, „a zene eszköz arra, hogy a gyerekeket fejleszteni, segíteni, támogatni lehessen”. Lakatos Györggyel Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

A korábbi beszélgetésünkből megmaradt, hogy úgy fogalmaztál: számodra a zene eszköz. Mesélnél kicsit erről?

A gyerekek az iskolai tanórák után járnak a Budaörsi Tanodába, ahol különféle foglalkozásokon vehetnek részt: többek között korrepetálás, olvasás-, írás- és szövegértés-fejlesztés, zene-, ének- és táncoktatás, szabadidős tevékenységek.

A felsorolt tevékenységek mellett van az úgynevezett Utazó Zene- és Táncpedagógus Programunk. Ennek keretében járjuk az országot, elsősorban az ország legszegényebb településeire jutunk el, oda, ahol még a madár se jár, és ezt szó szerint értem, hiszen ezekre a településekre nem nagyon jutnak el művészeti-, zenei-, táncprogramok.

Lakatos György. Fotók: Márkos Tamás

A programban a zene, a mozgás és a tánc révén segítjük a gyerekeket, különféle fejlesztő foglalkozásokat tartunk számukra. Tehát ez az, amikor azt mondom, hogy a zene eszköz arra, hogy a gyerekeket fejleszteni, segíteni, támogatni lehessen. Ezt mi nagyon hosszú ideje csináljuk a Budaörsi Tanodával és a Romano Glaszo – Emberi Hang Művészeti Csoporttal.

A Romano Glaszo együttessel mindenféle zenés és táncos produkciókat adunk elő, amelyek elsősorban folklórhoz köthetők, ugyanakkor könnyűzenei darabokat is szoktunk feldolgozni, illetve komolyzenei programokat is tartunk, természetesen más-más zenekarokkal és előadókkal.

Tehát ez a két intézmény – a Romano Glaszo együttes és a Budaörsi Tanoda – hozta létre ezt az Utazó Zene- és Táncpedagógus Programot, amelynek részeként a legszegényebb települések mellett természetesen Budaörsön is tartunk zenei foglalkozásokat.

Budaörsről nem mondható el, hogy szegény település lenne, de kifejezetten szeretjük, ha eljuthatunk olyan helyekre is, ahol egyáltalán nincsenek szegények, cigány gyerekek vagy hátrányos helyzetűek, hiszen a különféle kulturális elemeket a nem cigány gyerekekkel és a jómódban élő gyerekekkel is meg kell ismertetni.

Ha nem ismerik meg a cigány kultúrának vagy a szegény kultúrának bizonyos aspektusait, akkor az számukra idegen lesz, és ami idegen, attól félni kell.

Mi arra törekszünk, hogy mind a cigányok, mind a szegények megismerjék a középosztálybeliek vagy a felső középosztálybeliek kultúráját – beleértve a zenét, de nagyon sok más jellegű dolgot is –, és ugyanígy fordítva, a felső középosztálybeli, illetve a középosztálybeli gyerekek és fiatalok is tudjanak meg minél többet a cigányok és a szegények kultúrájáról. Többé-kevésbé ezzel foglalkozunk mi.

Tarnabodon jártunk, ahol nagyon jókedélyű közös zenélést láttam, hallottam. Mióta dolgozol Tarnabodon, és milyen különbséget látsz mondjuk a gyermekek viselkedésében, részvételében a kezdetekhez képest?

Körülbelül három évvel ezelőtt kezdtünk el idejárni és zenei foglalkozásokat tartani a kicsi, általános iskolás gyerekeknek az Utazó Zene- és Táncpedagógus Program keretében az együttessel és a Budaörsi Tanoda munkatársaival.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott iskola gyermekeinek 99 százaléka, tehát túlnyomó többsége cigány. Amikor elkezdtünk idejárni, volt bennem némi előítélet, ugyanis én már korábban is jártam itt – körülbelül tíz évvel ezelőtt –, akkoriban pedig az iskolában rettenetes körülmények voltak.

Tarnabod elképesztően szegény település, az ország egyik legszegényebb települése. Hiába van Budapesttől mindössze száz kilométerre, nagyon nehéz munkahelyet találni, nagyon rossz a közlekedés, rossz az infrastruktúra a faluban, az emberek elképesztően el vannak itt szegényedve.

Nincs is kilátás olyan mértékű javulásra, amely a lakosság túlnyomó részét mentálisan, gazdaságilag és minden más szempontból is pozitív irányba mozdítaná el.

Tehát kicsit előítéletesen jöttem vissza, mert amikor először jártam itt, körülbelül 15 évvel ezelőtt, akkor az iskolába belépve ordibálás, kiabálás volt, nagyon csúnyán beszéltek a gyerekek velem is mint idegennel. A tanárok ki voltak készülve teljesen, mert nem tudtak szót érteni a gyerekekkel és sajnos a szülőkkel sem.

Két kultúra találkozott egymással: a nem cigány középosztálybeli és a rettenetes körülmények között élő szegény kultúra csapott össze.

Azért szegény kultúra és nem cigány kultúra, mert sajnos azt kell mondanom, hogy itt, Tarnabodon nagyon kevés jelét látom a cigány kultúrának, inkább csak a szegény kultúrának az elemeit lehet látni. Az jó lenne, ha lenne cigány kultúra, de sajnos egyre jobban elvész.

Tudjuk jól, hogy ahol a szegénység kultúrája megjelenik, ott a kultúra – legyen az magyar, cigány vagy bármilyen más kultúra – elemei elvesznek, és a szegény kultúra kezd teret nyerni. Ennek tipikus példája Tarnabod.

Szóval annak ellenére, hogy előítélettel jöttem ide, azt kell mondanom, hogy rendkívül pozitívan csalódtam a tarnabodi általános iskola felépítésében, működésében, a tanárokban, a gyerekekben, a szülőkben, mindenkiben. Teljesen új világba léptem be ahhoz képest, mint ami 15 évvel ezelőtt volt itt.

Három évvel ezelőtt elkezdtünk a gyerekekkel foglalkozni. Zenét, énekeket, ritmusgyakorlatokat tanítottunk nekik, felmértük, mit tudnak ők zenében, énekben, minden másban.

Az eredmény katasztrofális volt, de félreértés ne essék, ez nem az iskola hibája. Sajnos, mire a gyerekek eljutnak az iskolába 6-7 éves kor környékén, addigra már otthon tapasztalják azt, hogy a szülők milyen zenét hallgatnak, és ugye szegény családban, amit a szülők hallgatnak, azt hallgatják a gyerekek is, ebben semmi különös nincsen.

Alapvetően diszkósított, poposított, mulatós cigányzenét hallgatnak. Az egyébként nem baj, ha valaki cigányzenét, gépzenét hallgat, a baj az, ha állandóan ezt hallgatja, hiszen ez mind üzenetében, mind mentálisan, mind pedig fizikálisan rettenetes károkat okoz a gyerekekben. Erről egyébként a Magyar Tudományos Akadémia is készített felméréseket.

Amikor idejöttünk, azonnal észrevettük, hogy szinte csak ezt a fajta zenét – tehát a gépzenét és a mulatós zenét – hallgatják a szülők és a gyerekek, és nagyon nehéz volt őket valamilyen más irányba elvinni picikét, hogy hallgassanak más zenét, hogy tanuljunk más zenét is.

Egyébként nem tanulták az iskolában a kis gyerekdalocskákat sem, amit a tanárok tanítottak nekik, például a Süss fel napot, a Kis kece lányomat. Tanították nekik, de sajnos abszolút nem maradt meg a gyerekekben, hiszen, amit a szülőktől tanultak, amit születésük óta hallgattak otthon, számukra az volt a mérvadó, az volt a legfontosabb.

Aztán elkezdtünk velük foglalkozni, és azt vettük észre, hogy nem is az volt a legfontosabb számukra egyébként, hogy milyen zenét hallgatnak. Egyáltalán nem az a fontos, mert taníthattunk volna nekik popzenét, könnyűzenét, komolyzenét, bármit. Azt vettük észre, hogy a mi személyünk a fontos.

Hogy idejöttünk Budapestről, Budaörsről és foglalkozunk velük, beszélgetünk velük – akik eddig idegenek voltak, azok most már kezdtek velük barátkozni.

Amit nagyon fontos megjegyeznem, hogy a Máltai Szeretetszolgálat segítségével Tarnabodra időnként, néhány évente járnak le celebek – híres zenészek, énekesek, színészek –, akikkel egyszer-egyszer találkoznak a gyerekek, de aztán semmi kapcsolatuk nincs velük. Fontos, hogy idejárnak, de hosszútávon nem marad meg a kapcsolat.

Mi nem vagyunk ugyan celebek, de látják a gyerekek, hogy nagyon fontos számunkra, hogy rendszeresen idejárjunk és találkozzunk velük.

Nekik az a fontos, hogy idegenek, budapestiek, tehát bárki, aki idejön, az felvegye velük a kapcsolatot. Olyan kapcsolat alakuljon ki közöttük, ahol az ideérkezők azonosnak tekintik a tarnabodi gyerekeket saját magukkal.

Ez elképesztően fontos volt az itteni gyerekeknek és a szülőknek is, mert egyébként a társadalom minden részéről elképesztő elnyomásban éltek és élnek mind a mai napig.

A Romano Glaszo együttes tagjai között viszont vannak cigányok és nem cigányok, illetve fiatalok, én vagyok egyedül idősebb. A gyerekek azt látták, hogy a tagok főiskolát végeztek, egyetemet végeztek, vagy éppen egyetemre járnak, tanítanak, tánctanárok.

Azt hiszem, hogy mindez sokkal közelebb van hozzájuk, mint egy nagyon híres celeb, énekes vagy zenész, mert mi hetente találkoztunk velük, megsimogattuk őket, beszélgettünk velük, meghallgattuk őket.

Részletesebben bele tudunk menni abba, hogy mi az, ami őket nyomasztja, mi az, ami fontos számukra, mi az, ami miatt szomorúnak érzik magukat, milyen problémáik vannak. Ezt mi tényleg meghallgatjuk, és tényleg átbeszéljük a szülőkkel is és a gyerekekkel is. Tulajdonképpen egyfajta példakép lettünk ezeknek a gyerekeknek, ezért átvették azt, amit mi fontosnak tartunk.

Elmondtuk nekik, hogy mi nem szeretjük a mulatós zenét, a gépzenét, aztán megmutattuk nekik, mi az, amit szeretünk, amit jónak tartunk ritmikájában, dallamában és a szöveg jelentésében egyaránt. A gyerekek pedig egy idő után kezdték átvenni, körülbelül két és fél év után jutottunk el odáig, hogy az utcán, otthon vagy éppen az iskola kis büféjében nem a mulatós zenét éneklik, hanem az általunk idehozott gyerekdalokat, cigány népzenét és magyar népdalokat.

Úgy látom, hogy a személyiségeteken keresztül, a törődés által magatokra vontátok a figyelmüket, bevontátok őket a ti világotokba, ti is beléptetek az ő világukba, és úgymond új világokat nyitottatok meg számukra.

Teljesen egyetértek. Az, hogy mi idejöttünk és hoztunk magunkkal egy másik világot, egy másik kultúrát, az először a gyerekek számára – de egyébként el kell mondanom, hogy még a tanárok számára is – rendkívül idegen volt.

Az itt dolgozó tanárok 95 százaléka egyébként nem cigány származású. Más kultúrát képviselnek a tanárok, mint amit mi képviselünk, és bennük is van egyfajta tudás arról, hogy milyenek a cigányok.

Amikor találkoztak az együttes tagjaival, akkor új világba léptek be, mert nem azt mondom, hogy jobbak vagy rosszabbak vagyunk, mint az itt élők, de mások vagyunk. Ezt a másságot megismerték a tarnabodi tanárok, és egy idő után teljes mértékben tudtak ezzel azonosulni.

A gyerekek is azért fogadtak el minket, a cigányokat és a nem cigányokat a Romano Glaszo együttesben, mert találkoztak egy más világgal, egy olyan világgal, ami számukra eddig teljesen ismeretlen volt, de ahogy megismerték, vonzóvá vált számukra.

Gondoljunk csak bele abba, hogy egy ilyen picike településen, ahonnan rendkívül nehéz kitörni, determinálva van a helyzeted, hogy hogyan fogsz élni húsz év múlva. Vannak a gyerekeknek és a fiataloknak különféle elképzeléseik, de egy idő után rájönnek, hogy nagyon messze van az ő elképzelésük a valóságtól – egyébként az egész magyar társadalom így működik, sajnos.

Viszont aztán ezek a fiatalok találkoznak olyan emberekkel, akiknek a világa ugyan idegen, a kultúrája is más, de mégis, hogyha megismerik, hogyha azt tapasztalják, hogy az követhetőbb világ, mint az övék, akkor könnyen be tudják fogadni.

Minderre egyébként eszköz volt a zene. Hogy is mondjam, kicsit – jó értelemben – becsaptuk a gyerekeket, mert nem az volt számunkra a legfontosabb, hogy mi itt zenét tanítsunk a gyerekeknek, zenei foglalkozást, táncházat tartsunk, vetélkedőzzünk velük, hanem az, hogy ismerjenek meg más világokat. Ha megismernek más világokat ezek a gyerekek, akkor van választási lehetőségük.

El tudnak indulni. Van előttük példa, van előttük olyan másik világ, ami egészen más, mint ami itt van, Tarnabodon, de mégis vannak azért hasonlóságok. Ilyen hasonlóság, hogy cigányok vagyunk mindannyian. Ez az egyik.

A másik az, hogy mi is egyébként szegények voltunk valamikor, tehát mi sem voltunk gazdagok, most sem vagyunk azok, de még így is el lehet érni azt, hogy valaki elmenjen leérettségizni, elmenjen főiskolára és elkezdjen dolgozni.

Azt is látták ezek a gyerekek és felnőttek, hogy az együttes fiataljai, cigányok és nem cigányok tudnak együtt dolgozni. Semmi probléma nincs, teljesen egyenragúnak tekintik egymást, soha fel nem merül bennük, hogy ő cigány, ő nem cigány. Ők együtt vannak és együtt csinálják azt, amit csinálnak.

Úgy látlak titeket, mint valamiféle hidat egy elszigetelt világba, amelyre a gyerekeknek megvan a lehetősége rálépni és új világokba jutni. Mit gondolsz erről?

Ez nagyon jó hasonlat egyébként, hogy híd a cigány és a nem cigány, a középosztálybeli és a szegény kultúra között – ezt mi is így gondoljuk. Van is egy alapítványunk egyébként, az a neve, hogy Lorca Alapítvány.

A Lorca olyan művészekből áll, akik fontosnak tartják azt, hogy a cigány és a nem cigány társadalom között híd épüljön. Ne árok, hanem híd épüljön, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, ismerjük meg egymás világát, és ezáltal közelebb tudjunk kerülni egymáshoz.

Az alapítványban szintén cigányok és nem cigányok, illetve különféle művészeti ágak dolgoznak együtt, és azon az úton haladnak, hogy minél inkább integrálttá tegyék a magyar társadalmat.

Mesélj kicsit a Romano Glaszo együttes aktivitásainak természetéről. Milyen jellegű dalokat énekeltek, milyen fellépéseitek vannak?

Az együttes működése három időszakra bontható le. Az első Romano Glaszo együttes nagyon korán alakult meg, 1976-ban.

Akkor én még csak öt éves voltam, tehát nem voltam tagja, és sajnos nem is ismertem a tagokat, majd ez a zenekar két év után megszűnt. A második Romano Glaszo együttes, amelynek már én is alapító tagja voltam középiskolásként, 1992-ben alakult meg Budapesten.

Cigány középiskolások és főiskolások hozták létre, majd 1993-ban ez a zenekar megnyerte a Ki mit tud? tehetségkutatót, csodák csodájára. Akkoriban ez nagyon különleges dolog volt, nagyon örültünk neki, elképesztően nagy sikerünk volt.

Viszont a 90-es évek közepén már látható volt, hogy a cigány népzene kezd átalakulni, és egyre többen ilyen poposított, diszkósított, mulatós cigány népzenét kezdtek el játszani.

Ezek a zenekarok nagyon-nagyon háttérbe szorították a cigány népzenét. Megmaradtak ugyan, illetve alakultak is utána még cigány népzenei együttesek, de messze nem voltak annyira közkedveltek, híresek, ismertek a világban, mint a helyüket átvevő mulatós zenészek, mulatós együttesek.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Nálunk is úgy volt egyébként, hogy többen inkább elmentek abba az irányba, hogy modernebb zenéket kezdtek el játszani. Az együttes így kettészakadt, ketten maradtunk, akik továbbra is hagyományosabb jellegű cigány népzenét szerettünk volna játszani.

Ez volt tehát a második Romano Glaszo, a harmadik pedig 2009-ben alakult meg, amikor zenésztársaimmal jártuk az országot és zenéltünk, a gyerekeim pedig egyszer csak feljöttek a színpadra. A fiam mindössze 7 éves volt, a lányom pedig 9, mindketten tudták az összes dalt, és azt mondták, hogy ők nem mennek le a színpadról.

És ottmaradtak, azóta ők is együttestagok, sőt később az osztálytársaik közül is többen csatlakoztak a hatodik kerületi Erkel Ferenc Általános Iskolából, ami zenetagozatos iskola, tehát nagyon sok odajáró gyerek elképesztően jól énekelt.

Akkor tudtam meg, hogy az osztálytársaik tudják az együttes majdnem teljes repertoárját, mert a gyerekeim megtanították nekik a cigány népdalokat. Szóval aztán ilyen nagy kórusszerű gyerekzenekar lett az együttesből.

Aztán persze a gyerekek közül többen elkezdtek dolgozni a középiskola után, volt, aki főiskolára, egyetemre ment, tehát már nem volt utána ideje, hogy foglalkozzon ezzel a dologgal.

Jelenleg az együttes tizenkét tagú, alapvetően cigány népzenét játszunk, de játszunk magyar népzenét, illetve különféle más népeknek a zenéjét is feldolgozzuk időnként és előadjuk. Nagyon-nagyon szeretünk gyerekdalokat is játszani, hiszen nagyon sok gyerekközösségbe járunk, nagyon sok gyerekközösséget keresünk fel.

Továbbá időnként vannak különféle táncballadáink is, hiszen a zenekar fiataljainak többsége táncművészeti főiskolán végzett, így velük sikerült különféle színdarabokat feldolgozni és előadni.

Tehát azért nevezzük magunkat művészeti csoportnak, mert nemcsak népzenét adunk elő, hanem nagyon sokféle területen megnyilvánul a Romano Glaszo együttes.

Visszatérve a beszélgetésünk elejére, amikor említettem, hogy Tarnabodon nagyon jókedélyű zenés foglalkozáson vettem részt, mesélj picit ezekről az alkalmakról. Különleges volt számomra, hogy a lányoddal közösen vezetitek ezeket a foglalkozásokat.

Igen, Sacival ketten vezetjük, de néha csatlakoznak egyébként az együttesből mások is, ahogy idejük engedi, szívesen jönnek Tarnabodra, meg az ország más településeire is.

Saci professzionálisabb, mint én, mert egy ideig a Madách Színházban énekelt, illetve zeneiskolában végzett, utóbbi mondjuk rám is igaz, de az már nagyon-nagyon régen volt. Közösen tartjuk ezeket a foglalkozásokat, és nagyon jól kiegészítjük egymást.

Nagyon változó a résztvevő gyerekeknek a létszáma, mert van, amikor csak egy osztálynyi gyerek jön el, ami mondjuk 15-20 gyereket jelent. Van viszont olyan, hogy az egész iskola ott van – ha például nagy ünnepségre készülődünk, akkor bevonunk mindenkit –, ilyenkor körülbelül 120 gyerekkel vagyunk a tornateremben, és próbáljuk a dalokat.

Mint ahogy láttuk ma is (az interjú készítésének napján – szerk. megj.) az iskola udvarán, ahol az egész iskola és a Váci Zeneiskolának (Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola) a meghívott diákjai mindannyian együtt énekeltek a ti vezetésetekkel.

Így van, nagyon örültünk, hogy itt voltak a Váci Zeneiskola tanulói, azért is, mert egyébként Saci lányom ott járt három évig, ott csellózott, én pedig oda jártam trombita szakra, de az már tényleg nagyon régen volt.

Azért is jó egyébként, mert ezek a fiatalok találkozhatnak. Nem volt közöttük egyetlen cigány sem – tehát, amiről korábban is beszéltem, hogy a különféle kultúrák találkozása mennyire fontos, nemcsak zenei szempontból, hanem az emberek szempontjából is, hiszen azok a fiatalok, akik idejöttek Vácról, egészen más kultúrát képviselnek.

Nagyon jó volt, mert hoztak magukkal játékokat, közösen tudtunk tapsolni és gyerekdalokat énekelni.

Kis ismeretterjesztő program is volt, hiszen bemutattak különböző hangszereket, különböző korok zenéit is.

Így van, nagyon fontos, hogy ne csak azokat a hangszereket lássák és tanulják meg a gyerekek, amelyek a cigány kultúrában vagy az őket körülvevő világban vannak, hanem más hangszereket is, hiszen annyira széles a paletta.

Nagyon jó, hogyha ezeket megismerik, egyrészt azért, hogy tudják, vannak ilyen hangszerek is, másrészt azért, mert sosem lehet tudni, hogy melyik gyereknek melyikhez van éppen affinitása. Ha kipróbálhatja, lehet, hogy kiderül, hogy elképesztően tehetséges annak a hangszernek a kezelésében vagy a megtanulásában.

Mi is tanítottunk a váciaknak egy kis cigány népdalt, nagyon könnyen átvették, nagyon könnyen meg lehetett tanulni, aztán közösen énekeltük.

Ami szintén nagyon fontos, hogy villámgyorsan nagyon jó hangulat alakult ki. Ezekkel a kis programokkal lehet az előítéleteket, az általánosításokat letörni és megszüntetni, mert találkoznak egymással, megismerik egymást, hogyha csak rövid időre is, de ezek rendkívül fontos programok, úgyhogy törekszünk rá, hogy legyen sok hasonló.