Ő szervezte a Tömegfutás elődjét, szaladt már be az eseményen elsőként, most négy és fél éves lányával teljesítené a táv egy részét. Péter Ckoya Attilával beszélgettünk a terep és tömegfutásról, arról, miért lett ennyire népszerű sport a futás, de mielőtt ezeket fejtegettük volna, felidéztük a múltat, és elmesélte,

miért a futás.

Nyolcadikos volt, amikor egy gyerekbetegség miatt egy évre felmentették testnevelésből.

„Ezalatt annyi energia felgyűlt bennem, hogy amikor bejutottam a középiskolába, rögtön az első évharmadban megdöntöttem a Kós Károly iskola sulirekordját ezer méteren, majd a saját rekordjaimat is kezdtem döntögetni. A testnevelő tanárom, Jakócs Zoltán vitt volna országos versenyekre, de én rettenetesen félős gyerek voltam. Ott megszakadt egy pálya, amin elindulhattam volna, de gyerekként ezt nem tudtam felfogni, és a kényelmi zónámban maradtam” – mesélt a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány támogatási programjainak felelőse, és a Városi Sportklub futója.

Fotó: Gál Előd

Tizenkettedikben olyan társaságba keveredett, ahol minden héten buliztak, ittak, cigiztek, és éppen ekkor zárult le egy hosszú kapcsolata is, ami arra sarkallta, hogy „behúzza a cipzárt”: új életet kezdjen. Focizgatott, sziklát mászott, tornázott, és komolyabban kezdett el a futásra is koncentrálni, kétnaponta kiszaladt a Szarkakőre s vissza.

Gothárd János cserkészvezető – akit ő csak Guti bácsinak hív – látta el edzés-tervekkel, tanácsokkal, hogyan fusson, lélegezzen helyesen, ő ezeket azóta is alkalmazza. Tőle kapott egy-két tájfutó könyvet, amiket olvasva rájött, hogy az edzés nem csak abból áll, hogy felhúzom a cipőt, kifutom magam, és megyek haza.

Egy tömegsport-rendezvényszervezői képzésen ismerkedett meg jobban a tájfutással: térképpel, iránytűvel kellett kipróbálni, sőt szervezni is. „Ez kedvemre való volt, úgyhogy elindultam ezen a tájfutós úton, és a csíki klubhoz le is igazoltak, néha el-elmentem egy versenyre. Inkább csak akkor, ha az utamba került, de mindegyiken nyertem, és nekem ez jól esett. Huszonévesen próbálgattam, hogy fizikailag mit tudok elérni” – emlékszik vissza. És arra is, hogy egy jó társaság kezdett szerveződni, az általa alakított Örökmozgók Klub révén is, amelyben triatlonosok, futók, kerékpárosok és sziklamászók voltak.

Onnan kezdődött a terepfutás.

Egyértelmű volt, hogy a Bethlen-negyedi csorgó mellett lakva az a legegyszerűbb, ha kifut a mezőre, és rájött, hogy a terepfutás neki bizony tetszik. Volt, amikor a pályán futott, hiszen miután megházasodott, leköltöztek a város központjába, és az volt közel. „A huszonöt kört mindig lefutottam, hogy legyen meg a tíz kilométer, de ezt a monotonitást pszichésen nem bírtam. Volt, amikor a városban futottam, zömében blokkok között, és azt nem igazán élvezem. Meg emberek is vannak, néznek, én viszont, amikor futok, akkor magamra szeretek figyelni, a légzésemre” – magyarázza.

Fotó: Gál Előd

Öt-hat egymást követő futás után a légzés rutinszerűvé válik, ilyenkor a futás egy meditáció számára. Túlsúlyban vannak a pozitív gondolatai, de ha van valami negatív az életében, amit fel kell dolgoznia, az sem töri le. Erre van szüksége, ha ki szeretné üríteni az agyát, hogy ne azon járjon, ami egész nap lefoglalta.

Egy órán keresztül tartó futásnál legalább tucatjával jönnek az ötletek, amelyek, ha megfeszül, sem jutnak eszébe az irodában ülve. „Nem szándékosan ötletelek, áthajlik előttem egy ág, vagy át kell szökni valamit, és bevillan arról egy ötlet, vagy lehet, hogy nem is a terephez kapcsolódik”.

Az ötletek közül pedig olyan is akad, amit már sikerült megvalósítani. Ilyen a Hargitára vezető közösségi futás, amelyről kiderült, hogy négyen-öten is eljátszottak már a baráti körből a gondolattal futás közben. „És akkor a társaság, a Feel Good csapat meg is volt érve arra, hogy ezt egy kicsit hivatalosabban megszervezzük” – teszi hozzá.

Ckoya nem falta a versenyeket továbbra sem, a Hargita Trail Running volt az első, ahol igazán ki tudta próbálni magát, és a próba olyan jól sikerült, hogy idáig négy alkalommal vett részt a versenyen, ebből hármat megnyert, egyszer harmadik lett.

Aztán valami megváltozott

Néhány kellemetlen eset, sokat változtatott futási szokásain. Hosszú éveken keresztül zenét – „mindenképpen ritmusost: technót, house-t” – hallgatott futás közben. Egyszer délutáni verőfényes napsütésben szaladt a krosszpályán, beért az erdőbe, ahol van egy kicsi kaptató. Az volt az első alkalom, amikor nem használt fejhallgatót, mert készült a Hargita Trailre, gondolta, hogy figyel a légzésre.

Fotó: Józsa Levente

„A kaptató felénél tarthattam, amikor kinéztem, hogy mennyi van még hátra, és a keskeny szakasz tetején van egy bokros rész, ami keresztezi az utat. Láttam ott valami mozgást, kicsit kinyitottam a szemem jobban, s hát a medve kétlábon állt, s nézett engem, kábé ötven méterre tőlem. Hatalmas volt. A szemem sarkából periférikusan észleltem, hogy tőlem húsz méterre az erdőben mozgás van. Három kicsi bocs igyekezett kifele. Szerencsém volt, hogy nem jött be a nagy, visszaereszkedett négy lábra, míg a kicsi bocsok kifutottak hozzá. Onnantól fogva megálltam, a Trailre sem edzettem, és arrafelé sem futottam többet. Az volt az első, amikor nem hallgattam zenét és onnantól fogva egyszer sem” – mesélt.

Féléves kihagyás után az első futásánál, amikor bátorságot vett, ismét szembetalálta magát egy medvével. Először a pásztorkutyák támadták meg, és mivel távolabb még egy juhnyájat látott, el akarta kerülni. Egy keskeny ösvényen futott, amikor mordult egyet valami a bokorban.

„Azt hittem, hogy vaddisznó és már néztem, hogy melyik fára ugorjak fel. Az a jó menekülés a disznó elől. Közben bevillant, hogy még soha nem láttam vaddisznót a természetes környezetében, így a kíváncsiságtól vezérelve, egy pillanat alatt kiterveltem a menekülő útvonalat, és elindultam meglesni a vaddisznót. Kb. 4-5 méterre lehettem a bokortól, és egyszer csak kiszökött a medve, és elfutott arra, amerről jöttem. Nem volt olyan nagy, kétéves lehetett. Megdermedtem és hálát adtam a fennvalónak, hogy megúsztam”.

Attilának a pásztorkutyákkal is több története van,

ezért nagy ívben kerüli a juhnyájakat. El is meséli az egyiket. „Itt a Mondó-hegyen történt. Nem szoktam gombászni, de arra túrázva találtam néhány csiperkét. Le voltam hajolva, amikor hallottam a csengést. Felálltam, és nagyon hamar ott teremtek a kutyák, amelyeket azelőtt a domb ívétől nem láttam. Hatalmasak voltak és sokan, úgy nyolc-tízen lehettek. Halálfélelmem volt abban a pillanatban, amikor körbevettek.

Fotó: Gál Előd

Kiáltottam a juhásznak, ő ötven méterre tőlem a botjára támaszkodva nézte, hogy mi történik. Egy szót nem szólt. Én olyan mérges lettem, hogy az már a félelmen is túlmutatott. Volt egy ultrahangos kutyariasztó nálam, de nem mertem használni, mert nem tudtam, hogy mit fog kiváltani a kutyákból. A bicska is ott volt kinyitva a másik kezemben, mert azzal vágtam a gombát, arra gondoltam, ha valami történik, azt használom. Az egyik aztán keresztülfutott a körön s belekapott a lábamba. Az volt a szerencsém, hogy egy jó technikai nadrág volt rajtam, ami nem szakad, vagy csak nagyon nehezen, így a foga nem akadt meg semmiben. Ha az akkor lekap a földre, akkor a többiek is rám szöknek, onnan tiszta volt számomra a forgatókönyv.

Eltelt pár perc, és szép lassan maguktól visszavonultak. Megfordult a fejemben utána még többször is, hogy mi van, ha gyerekkel megyek kirándulni akkor”.

Mostanában,

a kutyák és a medvék miatt inkább a Szejke felé fut. Sokkal ritkábban nyílik alkalom a futásra is, mint régen, amit sajnál. Heti háromszor, de van, hogy csak egyszer. Ha összejön neki három-négy hét, hogy minden héten háromszor fut, az nagyon jó formában tartja: „olyan formában, hogy most például elmentem két versenyre, és mindkettőn első helyet szereztem”.

Inkább délután, estefele jut ideje a futásra kislánya születése óta, ő ugyanis a prioritás Ckoya számára. A futás háttérbe szorult ugyan, de az egészsége megtartásának érdekében nem szereti teljesen elhanyagolni. „Amikor kihagyok két hónapot, érzem, hogy nem úgy hajlok, súlygyarapodást észlelek, a mozgásom teljesen megváltozik, és az egyik térdem, amelyiket megműtötték néhány éve, rakoncátlankodik. Érdekes. Akkor fáj, ha le vagyok dőlve, pihenek, amikor nincs terhelés alatt. Ez mond valamit” – magyarázza.

Fotó: Józsa Levente

Körülbelül egy órát szalad, de mindig azt nézi, hogy mikorra kell hazaérnie, többnyire ez határozza meg az edzés hosszát.

Van, amikor kimondottan szeret két-három baráttal futni, és beszélgetni közben. Ez javallott is, árulja el, mert ha hosszút fut valaki, azt olyan tempóban kell, hogy tudjon beszélgetni közben. Legtöbbször azonban egyedül szeret futni. Akkor nem kell másnak a tempójához igazodnia, és ezekre a futásokra inkább úgy tekint, mint edzésekre. Nem kimondottan versenyekre, mert nem egy versenyorientált futó, de a legeket azért számon tartja.

„A leghosszabb táv

nyolcvanöt kilométer egyhuzamban, amit bakancsban futottam le. Elmentünk Menyhárt Levivel, „Túlélővel” a Jókai Mór emlékére szervezett teljesítménytúrára Kolozsvárra. Ötven kilométer volt a táv, jó szintkülönbségekkel, mert a Tordai-hasadékot s a Székelykőt is meg kell mászni, és leereszkedni róla. Levivel elterveztük, hogy na, fussuk le. Egy rajzolt, írt térkép volt, és eltévedtünk több helyen. Este megnéztük a térképen, hogy merre mentünk. Nagyon könnyen ki lehetett számolni, hogy nyolcvanöt kilométert tettünk meg. Hátizsákokkal, amiben kaja, esőköpeny, víz volt. Lefele a Székelykőről már fájtak a térdeim, a leginkább mégis a vállaim a hátizsáktól. Ilyen formában nem ismételném ezt meg” – nosztalgiázott.

Az is nyomot hagyott, hogy a csíki maratonon – Tusnád faluig s vissza, ami augusztus első hétvégéjén szokott lenni, a legnagyobb melegben, harmincvalahány fokban, nulla árnyékkal – teljesített három óra négy percet. Fel sem tűnt neki, hogy az egy jó eredmény, a barátai mondták.

„Nem hiszek abban,

hogy valaki meghozza a döntést: mostantól én futni fogok, hogy tudjak fogyni, és onnantól fogva az illető tartja ehhez az ígérethez magát. Nem mondom, hogy ilyen nem létezik, de kevesen vannak, akik ezt tudják tartani” – mondja, amikor arról kérdezem, miért lett ilyen népszerű a futás.

Szerinte a kulcs a közösségben, és az olyan futóeseményekben van, mint a Hargita Trail Running, a Tömegfutás, a Fuss Neki!, a Tihadár Emlékfutás és a Feel Good által szervezett közösségi futások. „Azt tapasztalom, hogy ha van egy olyan környezet, ami beszippant ebbe a futós körbe, meg is tart. Olyan emberek járnak oda, akik jól bírják magukat, a közéletben is könnyen mozognak, jól érzik magukat, többet mosolyognak, mert a futás jó hatással van a pszichére, és a fizikumra is” – fejtegeti.

Ilyés Lóránd, a Feel Good elnöke, és a csapata szerepét is kiemeli: “a közösségi futásaik úgy vannak megszervezve, ha valaki olyan jön, aki kevesebbet bír, az is tudjon részt venni. Egy kezdő el tud menni viszonylag kontrollált körülmények között szaladni, és észreveszi, hogy nincs egyedül. És ez jó szerintem”.

Elmesélt egy esetet, amikor egy túlsúlyos ismerőse elment a Fuss Neki!-re és olyan jól érezte magát, hogy nem tudatosan elkezdett a saját tempójában futogatni. Ez a rendszeresség oda juttatta, hogy később egy közösségi futás alkalmával találkoztak a Szarkakő tetején, és már nyolcvan kiló volt. Úgy gondolja, ezek a történetek mind azt igazolják, hogy ezeknek a közösségi eseményeknek, szervezett megmozdulásoknak ereje van.

„Én amikor kezdtem futni, és rendszeresen kifutottam a Szarkakőre még a kilencvenes években, akkor még az idősebb generáció furcsán nézett rám. Még a saját szüleim is. Mikor egy kalákát a nagycsaládban elkezdtünk, és én mondtam, hogy álljunk meg, előbb melegítsünk be, akkor kacagtak. Pedig téglákat kellett rakni, vagy cserepet. Ha most tenném, már nem kacagnának ki. Ide érett a közösség is” – mesélte. Hozzátette, a Tihadár Emlékfutásra, amit Tündével – aki azóta felesége lett – közösen szerveztek, már hatvan-hetven év körüliek is elmennek és simán lefutják a távot.

Mozdulj ki a Tömegfutásra

Nem csak a Tihadár Emlékfutást és a Fuss Neki!-t, de kiderül, az IPSE által szervezett Tömegfutás ősét, a Mozdulj ki nevű tömegfutást is ő szervezte. A magyaroroszági tömegfutások sikereit látva felbuzdult és belevágott. Ezek egyik szervezőjétől érdeklődte meg, mire kell figyelniük: hogy tegyenek ki frissítő pontokat, hogyan mediatizálják az eseményt, stb. Ezt még az Örökmozgókkal szervezte, amikor még nem volt egy bejegyzett IPSE csapat, de már szerveződött, és néhány későbbi tagja már besegített a szervezésbe.

A többin már részvevőként vett részt Ckoya. Volt, hogy kihagyta, például, amikor térdműtéten esett át, de amikor itthon volt, futott a tömeggel. Nem csak részt vett, volt, hogy elsőként ért be, noha akkor már nem volt verseny, nem díjazták ezért.

„Utoljára a kétéves lányommal ketten futottunk. Elfutottunk a Kossuth utcai OTP bankig a mozitól. Ott az átjáró mellett vannak a rázócsíkok. Ő ezekre nem figyel, így az egyikben megbotlott, elesett és hát ő eddig futott. Most négy és fél éves, úgyhogy megpróbálunk egy picit hosszabb távot lefutni vele. Persze, ha jön, mert most picit betegeskedik, de beneveztünk” – mondta.

A lánya még kicsi, ezért Péter Attila hagyja neki, hogy kipróbáljon dolgokat, és ő döntse el később, hogy melyik érdekli leginkább ezek közül. Úgy tűnik viszont neki, hogy örökölte az örökmozgóságot: „akar versenyezni, hogy ki ér előbb az ajtóig, vagy ki ér fel hamarabb a lépcsőn, pedig én erre soha nem neveltem, sőt én azt mondom, hogy ne versenyezzünk, fussunk együtt. Keveset fut, de azt gyorsan. Én sokat másztam sziklát és ő is folyton valahova fel akar mászni. Ha nincs semmi a közelben, akkor rám”.