Az idei év különleges eseménye volt a Míves Emberek Sokadalma (MES), amely huszadik alkalommal hozta össze a kreatív gondolkodású és művészi érdeklődésű embereket. A jubileumi alkalomnak a székelyudvarhelyi sétatér adott otthont, ahol a szervezők változatos programkínálattal várták az érdeklődőket: kézműves foglalkozások, koncertek, könyvbemutató, gyerekprogramok és vásár, hogy csak néhányat említsünk.

„Itt a sok drága holmi, éveken keresztül nézzük, de nem veszünk semmit” – mondta egy idős bácsi, miközben végigsétált a standok között. Valóban, sokan csupán szemeztek a kínálattal. Néha-néha feltettek egy-egy kérdést az árusoknak, megforgatták a kezükben a portékát, és azzal tovább is álltak. Mélyrehatóbban csak néhányan érdeklődtek, ezért úgy döntöttem, hogy a sátrak árnyékában időzve megismerkedek néhány kézműves emberrel. Érdekeltek a késztermékek mögött meghúzódó történetek és indíttatások, amelyek 2023-ban is arra ösztönöznek egy kézművest, hogy alkosson és jelen legyen a piacon.

Ebből megélni nem lehet, mezőgazdasággal foglalkozunk

Első utam egy kisebb standhoz vezetett, ahol a szalmafonó mesterségről Orbán Veronikát kérdeztem. 

Veronika a Marosvásárhelytől 30 kilométer távolságra található Jobbágytelkéről érkezett a MES-re, hogy változatos dísztárgyait és különböző méretű és formájú szalmakalapjait az érdeklődők elé tárja. 

A jobbágytelki szalmafonás több mint 180 éves hagyományra tekint vissza – olvasható a Kriza János Néprajzi Társaság weboldalán – és a jelen pillanatban is a falu döntő többsége ezzel foglalkozik. Ez az évszázadokon átívelő mesterség mélyen gyökerezik a helyi közösség életében, és a szalmafonás a település egyik jellegzetességévé vált, tudtam meg.

A szalmakalap kezdetekben a férfi öltözködést jellemezte, és máig funkcionális darabja, míg a női öltözködésben inkább esztétikai szerepet tölt be. 

De hogyan is készül el egy ilyen kalap? – tettem fel a kérdést.

Egy kalap vagy dísz elkészítése a megfelelő szalma kiválasztásával kezdődik. „Nem akármilyen szalma jó neki” – hangsúlyozta Veronika. Háromféle búza típust különböztetünk meg: csóré fejű, kalászos és alakor. Díszek készítésekor az alakort használják, hisz annak jobb a tartása, míg a kalap készítéséhez a puhasága miatt mai napig inkább kalászos vagy csóré fejű búzát használnak. 

Természetesen az egész folyamat az aratással kezdődik, amelyet követően aztán kévébe kötik, majd kalangyába rakják a búzát, amit egy egyhetes szárítási folyamat követ. A megszáradt kévéket szétszedik és megpucolják, majd ötfelé válogatják a szalmaszálak vastagságának megfelelően. Ha megvolt az aratás és kész vagyunk a válogatással is, kezdődhet a fonatok elkészítése és motollálása, amelyből aztán varrással elkészülnek a késztermékek.

„Ha a kutya nem rágja meg s nem hajigáljuk vele a tyúkokat, mint ahogyan azt a férjem is szokta, akkor sokáig tart” – mondta el Veronika, amikor arról kérdeztem, hogy mennyi lehet egy hagyományos szalmakalap élettartama. Elmondása szerint akár 10-20 évig is szolgálhat egy jól elkészített fejfedő, a színe kicsit változik, de a funkcióját hibátlanul betölti.

„Elfelejtett mesterség” – mondta Veronika, miközben a jobbágytelki táncoskalapok történetébe is beavatott. A táncoskalapot a lány adta a legénynek, amikor az már komoly udvarlója volt. Általában húsvétkor, felbokrétázva. Kisasszony napján van a búcsú, akkor egy selyemkendőt adott vissza a legény, ezzel jelezve, hogy részéről is komoly az érdeklődés. Mára már elavult ez a hagyomány és táncoskalapok sem nagyon készülnek, hisz elkészítésük sokkal bonyolultabb, mint egy hagyományos szalmakalapé. Az évek múlásával már a formája sem hasonlít az régihez: „Én is varrattam a fiaimnak, de olyan lett, mint egy bili. Azt mondták, hogy inkább felteszik az ötven-hatvan éves kalapot, minthogy azt a fejükre rakják.”  

„Három éves koromtól fonom. Még akkoriban azzal kezdtük, hogy két szalmaszálat egybedugtunk, aztán hozzátettük a következőt és így lett egy lánc belőle. Ezt követte a háromszálú, a borda, a négyszálú fel egészen a tizenegy szálúig. Emlékszem, hogy akkoriban még azzal ösztönöztek, hogy csak csináljuk, mert eladják s így kaptunk érte huszonöt banit, néha-néha volt, hogy egy lejt is.”

„Ebből megélni nem lehet, mezőgazdasággal foglalkozunk” – jelentette ki Veronika, amikor arról kérdeztem, hogy mennyire kifizetődő ez a szakma. „Sokan inkább megveszik a műanyag kínai kalapokat, mintsem hogy egy hagyományos, kézzel készült szalmakalapot vegyenek. Egy kalap elkészítésének ideje három nap, én most tízet tudtam eladni, éppen ezért nem is hoztam, csak harminc darabot.”

Habár a kereslet folyamatosan csökken, érdeklődők mindig lesznek, vontuk le következtetést. A szalmafonás nem jelenthet megélhetést, de továbbra is jövedelem kiegészítésként szolgál a kézművesek számára. Veronikával beszélgetve mindvégig úgy éreztem, hogy annak ellenére, hogy egy vásár kellős közepén állunk, az anyagi nyereség és a jövedelemszerzés csupán másodlagos szempontként szerepel azon motivációk között, amelyek székelyudvarhelyi MES-re vonzották.

…a lelkünk, amit beleadunk, az életre kelti

A nemezelés nem csak az ősmagyarok körében volt elterjedt technika, a 20. MES alkalmával a gyerekek és felnőttek körében is nagy népszerűségnek örvendtek a gyapjúból készülő használati tárgyak, kiegészítők és játékok. A sétatér közepén található filagóriánál Molnár Melindával és Szélyes Emőkével beszélgettem.

Kezdjük az alapokkal, és tisztázzuk a folyamat kezdeti lépéseit. A gyapjú különleges tulajdonsága, hogy a szálak egymásba akaszkodnak, így rétegezésre és vízszintes, függőleges elrendezésre van szükségünk. A gyapjúrétegeket cserepesen egymásra helyezzük: először egy vízszintes réteget, majd egy függőleges réteget. 

„Ahhoz, hogy a gyapjúszálak egymásba akaszkodjanak és létrejöjjön a nemez, további segédeszközökre is szükségünk van, például melegvízre és szappanra. A melegvíznek és a szappannak a kombinálása, illetve a mi finom simogatásunk meg a lelkünk, amit beleadunk – mivel azt is szoktuk mondani, hogy ezt lélekkel kell csinálni – az életre kelti a nemezt” – részletezte Melinda.

Amíg beszélgettünk, addig a filagória középső részén elhelyezkedő kis asztalnál Emőke, egy kolléganője segítségével, a gyerekekkel foglalkozott, kígyót nemezeltek. Látva a kis szorgos kezeket, fel is tevődött bennem a kérdés, hogy mi az, ami nemezből megvalósítható? Igazából bármi, érkezett is rögtön a válasz. 

A filagória külső részéhez fordultunk, ahol egy bemutató asztalon különböző használati tárgyak és játékok kerültek bemutatásra: táskák, sálak, szőnyegek, székpárnák, tárolók és labdák színes kavalkádja késztette időzésre a járókelőket. 

Mindamellett, hogy a kiállított tárgyak mindegyike varrás nélkül, az összedolgozás által jön létre, minden egyes termék egy egyedi szín- és mintavilágal rendelkezett. Rögtön érdeklődni kezdtem, hogy hogyan alakulnak ki ezek a minták, illetve hogyan és mikor kerülnek rá az éppen aktuális tárgyra.

Az elképzelésemmel ellentétben, a különböző motívumok és díszek nem a folyamat végén, hanem a folyamat első lépéseként kerülnek megvalósításra. „Amennyiben mintával szeretnénk dolgozni, annak kialakítása már azelőtt megkezdődik, mielőtt egyáltalán a gyapjúhoz érnénk. Első lépésként egy vászonlepelre rajzoljuk rá, amit szeretnénk, majd ezt követően a vonalakat alapul véve, előnemezből rakjuk ki azt, amit a végterméken is látni szeretnénk. Az előnemezt követi a fennmaradó helyek kitöltése és az erre épülő három-négy réteg gyapjú mindkét oldalon. Mindezt úgy, hogy folyamatosan szappanos vizet, lágy gyúrást és simogatást alkalmazunk.”

A rétegek lerakását a feltekerés majd a mángorló fával való sűrűsítés követi. A mángorlót a nemezelés végső fázisában használják, legfőképp olyan tárgyak esetében, ahol kifejezetten fontos, hogy az elkészült tárgy jól kidolgozott, strapabíró és erős legyen. A megfelelő sűrűség elérését követően a készterméket tiszta vízzel átmossák és kiterítve kiszárítják.

A minták világához egy gondolat erejéig visszakanyarodva Melinda fontosnak tartotta kiemelni, hogy a filagóriában zajló foglalkozást vezetők mindegyike az Artera Alapítványnál tanult, ahol a Vámszer Géza Művészeti Népiskola tanítói oktatták őket. A két éves képzés során lehetőségük volt a székelység és a székelykapuk, valamint a magyarok rokon népeinek motívumairól és mintáiról tanulni, amely aztán a későbbiekben meghatározó részévé vált annak, hogy milyen motívumot hogyan és miért használnak.

Mielőtt továbbhaladtam volna a következő helyszínre, még mindenképp fel szerettem volna tenni egy kérdést Melindának. Kíváncsi voltam, hogy mi jut eszébe, amikor azt hallja, hogy kézművesség és miért pont a nemezelés az, amelyet kifejezőeszközéül választott. „Én mindig is a lelket kapcsoltam hozzá. Ma már harmadik alkalommal, hogy ezt mondom neked, de valahogy ez az, ami eszembe jut. A lelket átadni a kézzel. Valamit alkotni. Valamit, ami természetközeli és ami melegséget sugall. Próbálkoztam több kézműves tevékenységgel is, de én a nemezben találtam meg azt, ami a lelkemhez a legközelebb áll”.

Nem lesznek milliomosok, de meg tudnának élni belőle

A cipész sátor bejáratához érve, egy pöttyös terítővel letakart asztalt pillantottam meg, rajta az Artera Alapítványnál tanuló másodéves hallgatók vizsgamunkái sorakoztak. A cipők mögött az előtérben a végzős hallgatók munkálkodtak, a háttérben pedig Konrád János ortopéd cipészmester, az Artera Alapítvány tanfolyamának egyik oktatója beszélgetett az érdeklődőkkel. Rögtön oda is léptem hozzá, majd a cipész szakma elsajátításának folyamatáról kérdeztem.

„Lábmérettől a cipőfűzőig tanítjuk őket – ez annyit jelent, hogy nem csak a különböző fázisokat sajátítanak el a tanoncok, hanem összességében az egész folyamatot. Az elejétől a végéig. Ha fázisokat tanítanánk nekik, nem lennének képesek egyedül érvényesülni, mivel az egyik lépést csak a másik segítségével tudnák elvégezni” – tudtam meg Jánostól.

A teljes folyamat a méretvétellel kezdődik, megtanulják azt, hogy hogyan kell beállítani derékszögeket, mivel mit mérnek és mit hogyan rajzolnak. Amikor ezt megtanulták jöhet a mintaszerkesztés a lábméret után. A lábméret utáni mintaszerkesztés a kapta láb utáni kidolgozásával kezdődik. Ekkor tanulnak meg riktolni, ami annyit jelent, hogy a láb után idomítják a kaptát, formát adnak neki. A riktolást követi a tényleges mintaszerkesztés. Megcsinálják a megegyezett stílusban a mintadarabot, mindegyiket külön-külön, majd kivágják azokat. A kivágott mintadarabok alapján jöhet a bőr szabása, majd a serfolása, azaz elvékonyítása.

Egy cipő elkészítése két nagy részből tevődik össze – hívja fel a figyelmemet János. „Az első rész a felső rész, amely magába foglalja az előbb tárgyalt mintakészítést, serfolást és bukkolást. A másik nagy rész pedig a talpazás.”

A talpazás a talpbetét kaptára való felhelyezésével kezdődik, majd erre ványolják rá a már elkészült felső rászt. Szögelés, ragasztás és rámázás következik. A sorozatgyártásban készülő cipőkkel ellentétben, János fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kézzel készült cipők talpazatába egy pulsz elem is bekerül: az úgynevezett gleng.

A gleng, amely készülhet fából vagy fémből,  a talp erős tartásáért felel, hogy a ránehezedő súly ne deformálhassa el. Amennyiben a gleng is a helyén van, jöhet a talp, majd a sarok felhelyezése, varrása, ragasztása. Ezzel nagyjából a folyamat végére is értünk. Lepucoljuk a széleket kihúzzuk a kaptát, behelyezzük a beragasztékot és cipőfűzőket. 

A folyamat ismeretében kíváncsi voltam, hogy egy hallgató a két éves képzés során hány pár cipőt tud elkészíteni. Kérdésemre János elmondta, hogy ezt több különböző dolog is befolyásolhatja, de a második év végén lévő vizsgán, mindenki minimum egy cipővel bemutatkozik. „Vannak olyanok is, akik többet készítenek, akár négyet-ötöt.” Vannak akik gojzer varrott cipőt alkotnak, természetesen ennek több idő kell, mint egy német varrottnak, hisz sokkal bonyolultabb munka, vannak akik bakancsot készítenek, míg mások egy táncos cipőt éreznek inkább magukénak. 

A cipészmesterektől sem távozhattam anélkül, hogy ne kérdeztem volna meg, mennyire lehet megélni napjainkban cipészként. Kérdésemre János elmondta, hogy figyelembe kell venni azt, hogy idő kell, amíg ismét kialakul az igény az ilyen termékekre, illetve, míg az embernek lesz egy kuncsaftköre. A bizonytalan tényezők mellett felszerelésre is feltétlenül szükség van, ahol a diákok most tanulnak, ott kézimunkával csinálnak mindent. Csak két gép van, azok közül is az egyik a varrógép, a másik pedig a hőfúvó, viszont csiszológép nincs – János sokszor hazavitte a diákok munkáit, hogy bizonyos dolgokat meg lehessen csinálni rajtuk. De annak köszönhetően, hogy kevesebb gép van, a diákok eléggé sok mindent meg tudnak oldani kézi szerszámokkal, viszont azokat is valahonnan be kell szerezni. Amennyiben ezek megvannak, idővel meg tudnak élni belőle. „Nem lesznek milliomosok, de meg tudnának élni belőle…”