Albu Szende a somlyói romatelepen. Fotók: Márkos Tamás

Albu Szende pszichológusként dolgozik a csíksomlyói romatelepen. Mivel Sepsiszentgyörgyről ingázik, programját tömbösítve tartja meg a telep gyermekeinek. Több éve foglalkozik pszichológiával, korábban nyolc évig a gyermekjogvédelmi rendszerben dolgozott sepsiszentgyörgyi árvaházakban, valamint részt vett speciális igényű gyerekek fejlesztésében is. Másfél éve került a Máltai Szeretetszolgálathoz, ahol nem sokkal később jött a felkérés: segítségre lenne szükség a somlyói közösségben. Volt némi összeköttetése Csíkszeredával, hiszen az egyetem elvégzése után két évig ott élt, mindig is szerette a várost, Somlyó környéke pedig szerinte „maga a csoda”. Albu Szendével a csíksomlyói romatelepen Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

Milyen különbségeket látsz a sepsiszentgyörgyi és a csíksomlyói roma közösségek között?

Az az igazság, hogy a Somlyón töltött idő alatt még nem igazán tudtam részévé válni a telepnek, mivel ezek az órák eléggé kötöttek, a gyermekek felmérése és a tanácsadás a fő feladatom, a bürokratikus rész pedig sok időt elvesz. Kézzelfogható és konkrét különbségekre nem igazán tudok kitérni, mert nincs kellő tapasztalatom még a somlyói közösséggel. Nagyon befogadóak, de a szentgyörgyi, őrkői telepen is van egy hasonló réteg. Azt látom, hogy mivel a somlyói romák több segítséget kaptak, ezért még nyitottabbak. Nem voltak magukra hagyva a rossz helyzetben, hanem kaptak segítséget, így tudtak növekedni, újra tudták kezdeni és építeni az életet. Ennek eredményeként hála és nyitottság van bennük, képesek segítséget kérni, ez pedig nagyon fontos, hisz a romatelepek legtöbbjére a zárkózottság jellemző. Ha látogatóként érkezel, megengedik, hogy elsétálj, de általában csak adott pontig: a főutcán átmehetsz, de a kisutcákba már nincs betekintésed.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellette – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították.

A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Nagyon érdekes élmény volt, amikor először sétáltam végig a somlyói romatelepen. Az első háznál odamentem a gyerekekhez, bemutatkoztam, megkérdeztem, hogy hívják őket, és egyből volt egyfajta kötődés, egyből jöttek és öleltek, és mire a telep végére értem már úgy szaladtak szembe velem az ott lakó gyerekek, hogy tudták a nevemet. Nagyon jópofa volt, mennyire jól működik a belső kommunikációjuk.

Mesélnél arról, hogy milyen eszközökkel, tesztekkel méred fel a gyermekek értelmi és érzelmi fejlődési szintjét? Működnek esetükben az általánosan használatos tesztek, vagy más módszereket alkalmazol a hatékony felmérés érdekében?

Ami a felméréseket illeti, mindig fejtörést okoz, hogyan is kezdjem el a munkát a gyermekekkel, hiszen látnunk kell egy képet arról, hogy az adott gyermek hol is áll, miben tudunk neki segíteni. Az az igazság, hogy ezek a tesztek nem az ő normájukra vannak szabva. Például az intelligenciateszt esetében a roma gyerekek nem tudnak ugyanúgy viszonyulni, mint mondjuk egy többségi közösségben élő gyermek. Teljesen más a logikus gondolkodásuk. Ahhoz szoktam hasonlítani, hogy a felnőttek is néha milyen nehezen értik meg a gyermekek gondolkodását. Mindig azt hisszük, hogy úgy kell beszéljünk velük, mintha egy másik felnőttel beszélnénk, pedig ők teljesen másképp gondolkodnak, sok esetben ezért nem tudjuk elfogadni, miért nem érti a gyermek azt, amit mondtunk, pedig tiszta és érthető volt. Sokszor azonban túl sokat mondunk, túl sok számukra a felesleges információ. A gyermekeknek nincs szüksége feleslegre, ahogy a roma közösség tagjainak sincs.

A legfontosabb, hogy minden gyermek és minden ember más, ezt el kell fogadni. Lehet csoportosítani, de úgyis lesznek különbségek és egyediségek. Kell tudni kérdezni, pontosabban úgy kérdezni, hogy az illető megértse. Fontos, hogy figyeljük a gyermeket, amikor kérdezünk és amikor reagál, sokszor ugyanis egyetlen kérdésből látjuk, ha adott módszer nem működik nála. Nem fogja megmondani, ha nem tud válaszolni a kérdésre, testbeszédből kell rájöjjünk, ha kényelmetlen neki a helyzet, abból, ahogyan mocorog, ahogyan húzza a szoknyáját.

Segíts, hogy lehessen játszóterük!

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy vannak tesztek, amelyek ezeknél a gyermekeknél nem működnek, nem vezetnek eredményre, és rá kell jönnünk, hogy valójában szabad kezünk van a történetben. Egy klinikai interjúval, tehát egy jó beszélgetéssel, valamint rajzolással és kis játékkal nagyon sok mindenre rá tud jönni a szakember az adott gyermekkel kapcsolatban, nagyon tiszta vonalak rajzolódnak ki arról, milyen dolgok fontosak neki.

Számomra nagyon érdekesek és nagyon szeretem a családrajzokat, a gyermek rajza ugyanis soha nem hazudik. A pszichológia egyik külön ága a családrajzok és gyermekrajzok elemzése, ami egyszerűen csodás, nagyon sok minden rejlik benne. Nem mondom, túl tudjuk néha gondolni a dolgokat, de úgyis van a módszernek olyan része, amely megfogható és használható. Somlyón is rajzoltattam családrajzokat, ilyenkor általában csupán annyi az utasítás, hogy rajzold le a családodat, pont azért, hogy ne zavarjam meg a gyermeket abban, ami legelőször eszébe jut.

Általában ilyenkor a gyermek azt szokta lerajzolni, akivel lakik, az anyát, az apát és a testvéreket, a somlyói roma gyerekektől viszont olyan családrajzokat kaptam, ahol három sorban sorakoztak az emberek. Kérdeztem döbbentem: és ők mind együtt laknak veletek? Nem, nem, dehogy – jött a válasz –, van, aki nem is Somlyón él, de „ők a családom, mind egy család vagyunk”. Ez szerintem a legszebb dolog, amit tanulhatnánk tőlük: a család szeretete és a generációk tisztelete. Hiszek abban, hogy kell tanuljunk egymástól, csak így tudunk együtt élni.

Náluk nem az van, hogy nagymama öreg, és unokaként nem mennek oda hozzá, hanem épp ellenkezőleg, segítenek a nagyszülőknek, a szülőknek. Szerintem a telepen élő tízéves kislány az anya felelősségét és azt, hogy miként kell anyának lenni, jobban érzi, mint egy közülünk való huszonötéves. Ez számomra szép. Persze, volt néha, hogy azt éreztem, egy gyerek nem ezt kellene csinálja, egyszerűen csak gyerek kéne legyen, nem kéne felnőtt szerepet vállaljon és az újszülött kistestvérére vigyázzon. Vannak tinédzserek, akik ki akarnak szállni ebből a mókuskerékből, tanulni és továbbtanulni akarnak, nem a testvéreikről gondoskodni. Látom a fejlődésüket, amelyhez nagyban hozzájárultak a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, akik rendszerbe szoktatták a telep gyermekeit és nagyon sok mindent tanítottak nekik.

Milyen változásokat látsz a gyermekek fejlődése terén, amióta elkezdtél foglalkozni velük?

Látható a fejlődés szociális téren, a szabályok követésében, az ember és ember közötti megnyilvánulásokban, a tiszteletadásban, abban, hogy hogyan kell kérni, nem követelni, ha valamire szükségük van és akkor, amikor szükségük van. Az egészen kicsi, újszülött gyerekek esetében történő korai fejlesztéssel kevesen foglalkoznak, mert nehezebb, a Máltai munkatársai viszont erre is hangsúlyt fektettek, próbáltak adni valami pluszt a kicsiknek és anyukáiknak is. Anyának lenni nem könnyű feladat, nem nyolcórás, hanem huszonnégy órás munka, közben pedig lehet, hogy van még több másik gyermek is, akit el kell látni. Éppen ezért a telepen élő anyákat is segíteni kell.

Az elmúlt időszak eredményeként most már az édesanyák is, bármilyen problémájuk adódjon, bizalommal fordulnak a Máltai munkatársaihoz, legyen szó akár bürokratikus kérdésekről. Még mindig nagy probléma náluk az írás- és olvasástudatlanság, mert számukra ezek a képességek egyszerűen nem fontosak. Nagyon sokat töprengtem, miért van ez így, de másképp tanították őket annak idején, náluk nem az a fő mérce, hogy írj és olvass, tovább tanulj és legyél valaki, hanem az, hogy tartsd meg a mai napot. Azt látom, hogy ennek a mának élésnek van egy nagyon erős hozadéka náluk. Nyilván megvannak a pozitív és a negatív oldalai is, mert a holnapra nem nagyon gondolnak, a tegnapról sem beszélnek annál jobban – a ma eltelik, ma megoldják, hogy mit esznek, megoldanak mindent, aztán holnap majd meglátják. Alkalmazkodnak.

Mondod, hogy számukra nem fontos az írás-olvasás, ugyanakkor néhány felnőtt személy pont arról számolt be, hogy elkezdett iskolába járni vagy éppen érettségire készül.

Annak, hogy a generációk együtt élnek, vannak pozitív és negatív pillérei is – utóbbiakat nyilván külső szemlélőként tudjuk megfogalmazni, mert ők belülről nem negatívumként élik meg, hiszen teljesen természetes például, hogy ha a családban senki nem tanult tovább, akkor a gyermekeknek sem kell. Az írástudatlanság az édesanyák és nagymamák körében elég elterjedt, jórészük pedig látja is, milyen sokat veszít és milyen sok problémája van emiatt. Éppen ezért sok szülő már képes segítséget kérni például az iskolába járó gyermekétől, hogy tanítsa meg leírni legalább a nevét vagy kiolvasni néhány betűt.

A legtöbb gyermek érzi, hogy jobb lenne másképp csinálni a dolgokat, mint az előző generációk. Szép, hogy itt van mindenki együtt, de nem igazán van pénze senkinek, azoknak viszont, akik tanulnak és dolgoznak, jobbak az anyagi körülményeik. A kettősség ott ütközik ki, ha van a családban olyan, aki nem támogatja a gyermek tanulását, nem látja értelmét. Minek akarsz, fiam, te több lenni? Nincs elég jó dolgod itt velünk?

Mindez azért történhet meg, mert ott van a megszokás és a komfortzóna, amit nagyon nehezen hagyunk el, hiszen kényelmes, kiszámítható, nem történhet ott semmi rossz. Ez bárki számára ismerős lehet. Mondjuk, hogy mások vagyunk, de nem vagyunk annyira mások. Van egy csomó minden, ami ugyanaz és ugyanúgy történik, csak picivel másabb a körítés, picivel másképp nézünk ki, picivel másabb a gondolkodásunk.

A lényeg, hogy látszik a változás, tudomásom szerint jelenleg minden somlyói gyerek jár iskolába, illetve a felnőttek közül is többen beiratkoztak a Második esély programba, hogy elkezdjék vagy folytassák a tanulmányaikat.

Érzékelhető a közösségben a megalapozás hiánya a korai gyermekkorban, tehát nincs az a fajta természetes fejlesztés, amely más közösségekben megfigyelhető, hogy a szülők nagyon intenzíven foglalkoznak a gyermekkel mondókák, éneklés és mindenféle játékok által. A roma közösségben ez valahogy hiányzik, a kérdés, hogy milyen módon pótolható, hogyan lehet segíteni a gyermekeknek a felzárkózásban, hogy később konvencionális formában tudjanak tanulni az iskolában?

Alapjáraton a roma közösségekben régen volt hagyománya a megalapozásnak, a nagymamák nagyon sokat énekeltek, igazából ők voltak a korai fejlesztők. Aztán ott volt a nagy család és történtek – régebben hangsúlyosabban, napjainkban talán ritkábban – közös mesélések, éneklések, táncos mulatságok, hiszen a zene lételemük, általában nagyon fogékonyak a zenére, a ritmikusságra.

Tehát elmondható, hogy történt és történik a roma családokban megalapozás, de ez nem pontosan olyan, mint ami megszokott és működőképes más közösségekben, hiszen ők ezen a téren is elsősorban ösztönösen cselekednek, nem könyvekből és internetről lesik el a taktikákat. Szabadjára engedik a gyermekeket, ami szintén kettős, pozitív és negatív hozadéka is van, utóbbival kapcsolatban például gyakran megfigyelhető a gyermekeknél a kronológiai és a mentális életkor közötti eltérés.

Amikor odarakod a gyermeket a játszótérre, akkor felmászik, ide-oda mászkál, homokozik, lipinkázik, hintázik, megtanulja hajtani magát a hintán, mindezek pedig hozzájárulnak a nagymotoros képességek fejlődéséhez. Első körben a gyermekeknél nagymotoros fejlődés figyelhető meg, amelyet később a finommotorikus képességek kialakulása követ, a kettő pedig összeköttetésben van egymással és az idegrendszerrel. A többségi közösségekkel ellentétben a roma közösség gyermekeinek nincs játszótere. Gyakran halljuk, hogy rendellenességekhez vezethet, ha például kimarad a kúszás-szakasz a gyermek fejlődésében, hiszen az agyban nem alakulnak ki bizonyos szinapszisok. A roma gyerekeknél több ilyen fejlődési szakasz is kimarad a környezet hiányosságai miatt.

A Máltai Szeretetszolgálat Somlyó utcai épületében egyébként tartanak korai fejlesztést is, amit személy szerint nagyon szeretek, ez a szívem csücske. A roma gyermekek ugyan részesülnek natív korai fejlesztésben, de ez nem elégséges, ha azt nézzük, hogy az iskolába bekerülve nehézségeik vannak a rajzolással, az írással és főleg az értéssel kapcsolatban, hiszen nincs megfelelő szinten a fejlődési szakasz. Az idegrendszer nincs annyira kifejlődve, hogy a gyermek a körülötte történő dolgokat, utasításokat könnyedén tudja értelmezni. Ezért lenne kiemelten fontos a fejlesztés és az erősítés a közösség gyermekeinek első éveiben.

Tegyük fel, hogy teljes munkaidőben a somlyói közösségben dolgozhatnál és bármit megtehetnél, akármekkora támogatást megkaphatnál – tehát ilyen ideális, álomvilág-szerűen. Hogyan aktiválnál itt, mit csinálnál, mit hoznál létre, kiket hoznál még ide dolgozni?

A gyógypedagógusnak például nagyon fontos szerepe van a gyerekek fejlődésében, tehát gyógypedagógusokat mindenképp bevonnék, hiszen nagyon jól tudnak problémát azonosítani, ezáltal megoldást is könnyebben találnak adott helyzetekre, képesek felzárkóztatni a gyerekeket.

Továbbá nagyon fontos a motiválás, illetve az, hogy engedjük meg a gyermekeknek, hogy legyenek olyanok, amilyenek, ugyanakkor tudjanak alkalmazkodni is. Mindkét oldal kell alkalmazkodjon: ők is, de mi is, hogy ne „cigányozzuk” le őket.

Tehát fontos, hogy ne szűkítsük le a lehetőségeiket azáltal, hogy egy bizonyos „dobozba” tesszük őket és azt mondjuk, hogy nem képesek valamire. Ne próbáljunk meg rájuk erőltetni valamit, hagyjunk nekik nagyobb szabadságot, közben pedig mi is próbáljunk meg alkalmazkodni az ő világukhoz.

Pontosan. Nagyon sokan akarnak segíteni nekik, és mindenki annyira akar segíteni, hogy az néha már túl sok. Van ez a példa, amikor meg sem kérdezzük, mit szeretne a néni, csak karon fogjuk és átvezetjük az úton, majd utólag kiderül, hogy nem is akart átmenni. Vannak olyan helyzetek, amelyekbe nem kell belenyúlni. Ahhoz, hogy ne erőltessük rá a roma közösség tagjaira az akaratunkat, az kell, hogy megtanítsuk őket a segítségkérésre.

Ez megint arra mutat vissza, hogy ne mi döntsük el, hogy nekik mire van szükségük, hanem tudatosítsuk bennük, hogy ha meg tudják fogalmazni, mire vágynak, mit szeretnének, akkor van lehetőség arra, hogy segítsünk nekik az elérésében. Szerinted mi az, amiben példát vehetnénk róluk, amit tanulhatnánk tőlük? Mi az, amit talán mi elveszítettünk, de náluk még megvan?

A család, a generációs család és az összetartás. A másik pedig az ösztön és a szabadság. Azt látom, hogy ők nem is tudnak másképp élni. Ha más helyzetbe helyezik őket, tömbházakba például, az nem működik nekik. A szabad ég és a természetközeliség lételem számukra, hiszen vándornépről van szó. Mostanra megváltozott ez a történet, le vannak telepedve, úgymond hasonultak hozzánk, de régen nem így tettek, hanem egyszerűen mentek lehetőségről lehetőségre.

Most már maradnak, életet akarnak és fejlődni akarnak. Talán ezért is indult el a tanulás iránti vágy. Ha folytatódott volna a vándorlétük, akkor egyszerűen nem lett volna amiért fejlődésre vágyniuk, elboldogultak volna az alapvető ösztöneikkel, de a mostani helyzetben már ők is többet akarnak elérni.