A 86 éves ülkei Lőrincz Anna megpróbáltatásai. Történet az ének, a humor és hit gyógyító erejéről.

Fotók: SZÁSZ ZSUZSI

Egy apró gyermek lépteit követi a kamera, a háttérben kutyák felelnek egymásnak a faluban. A köves úton néha megbotlik a szereplő, hátán egy jókora teher van, valamit visz az átalvetőjében. Hirtelen elkezd szaladni, a csomagja himbálózik. Mikor kiér a lakott részről egy fa alatt szuszogja ki magát, a hold rásüt az arcára. Egy kislány vonásait sejteti a rendező, hosszú fürtök kukucskálnak ki a sapka alól. 

Hideg van, a lány lehelete az ég felé száll. Miközben a tücskök muzsikálnak a fülünkbe, a film címe jelenik meg a képernyőn: A lány, aki az erdőben énekel. Mindenféle filmalapok támogatása nélkül indulnak a képsorok, valós eseményeket dolgoz fel az alkotás. Ülke határában járunk, 1947-et írnak.

A főszereplőről még nem tudunk sokat. Miután elindul a pihenőhelyéről, újra ijedt futásba kezd, fejét kapkodja a legelő hangjaira. Farkasokat vél felfedezni kicsi szeme a horizonton, ami pár lépés után már inkább medvének tűnik. Közben megérkezik a tizenéves lány egy mogyorós részhez, amit koromsötétté tesznek a szorosan összenőtt bokrok. Nagy levegő, majd órási rohanást látunk. A bokrok közül kivergődve ordítozni kezd a szereplő, de annyira el van fogyva a levegője, hogy alig lehet érteni. 

Három állat válaszol szólítására, akik nagy iramban közelítenek felé.

Nagytestű juhászkutyák érkeznek a lányhoz, nyelvüket kiöltve, farkukat csóválva ismerik fel kicsi gazdájukat, Annát. A lány megöleli őket, magához húzza a fehér színű házi-mezei kedvencet.

– Ficsor, milyen jó, hogy elém jöttetek! Nagyon féltem a sötétben. Ügyes kutya vagy, Elefánt! Gyere közelebb te is, hogy megsimogassalak! – ezek a lány első szavai.

Három kutya csatangol a csomaggal megrakott kislány után, a társaság már nem fél. Lassan elérik a sűrű erdő környékét, ahol a pásztorház áll. A kosárban a juhok még javában pihennek, mikor Anna lábában tizenhét kilométer van. Édesapja fogadja őt, aki gonddal leveszi lánya hátáról a súlyt.

Mi lehet ebben az átalvetőben, ami ekkora áldozat kért a kicsi gyermektől? Kenyereket vesznek ki csomagból, túrókenyereket. S puliszkalisztet. Anna az ijedtség után elszenderedik, kezéből kihullik valami pénz.

Átkerülünk lassan az álmok világába, ahol kicsi Anna édesanyja és testvérei között szaladgál, bükkerdő veszi körül őket.

A kamera vált egyet, kissé idegennek tűnő képsorokat láthatnak, olyan mintha a jövőből érkező helyszínek és emberek lennének. Egy kapu felett egy szőke ember kukucskál be, az udvart védő puliszerű kutya felállva ugatja őt. 2020-at ír a képernyő alján.

Sántikáló néni ereszkedik a kapu felé, hogy Johnny kutya hívására feleljen, ránézzen az érkező vendégekre.

– Maguk nem jehovák, ugye? – kérdezi tőlük, mint aki nem szívesen engedi be magához őket. S a csatornakészítő cigányokat.

Miközben elnézést kér a sántikáló lába miatt, beenged minket az életébe. A lépcsőn felfelé araszolva visszaszól nekünk, hogy a pampóját semmiképpen ne mutassuk meg másoknak. Hogy nem dicsőség az, hogy az ember pampót húz gyapjúzoknival, mert fázik a lába.

– A régiség megett engem, nehéz életem volt.

Egyedül élek már, nehezen rendezem magam. Aztán ne mutassanak sokat, rendetlenség van – mondja, majd simít egyet a szükségállapot alatt horgolt terítőn. Viccelődik azzal, hogy két fajta szemüvege van, az egyiken keresztül fiatalabbnak látja az embereket, engem húszévesnek saccol. 

86 évet tölt idén novemberben Anna néni, akiről szemüveg nélkül mondom, hogy nem néz ki annyinak.

Kancsóval a kezében halad egy asszony a Nagyelető nevű helyen, 1934-et ír a képernyő alján. A nő megtölti edényét Szencsed-kútjából, majd visszaindul a ház felé. Közben a hasához kap, fájó arccal hívja urát segítségül. Megindult a szülés az erdőőr házában. A bükkfaerdő csendjét a következő pillanatban gyermeksírás veri fel, a madarak megállnak egy pillanatra az énekükkel. 

Látjuk, ahogyan Anna baba felnő az erdő közelében, a kicsi babából formás leányka kerekedik, ahogyan a szülei tanítják az első szóra, ahogyan térdepel két testvérével az esti imádság alkalmával. 

– Nagyon szerettem énekelni, amit a tanító bácsi megtanított nekem, azt én nem felejtettem el soha. Az iskolai szünetekben belopóztam a konyhába, egy ujjal próbálgattam, úgy tanultam meg játszani a harmóniumon – mesél újra a most már idős asszony élete szenvedélyéről, az éneklésről.

Betonból öntött telefontorony a szekrény tetején

Megszólal a telefon. Egy betonból öntött formába szerelt fémrúd tetején fütyög a  maroktelefon. Csak itt van jel a házban. Gyorsan felpattan, hogy nem-e gyermekei keresik őt. Kiderül, egyik ismerőse hívja, akit később ráér visszahívni. Azért, hogy történetünk fonala meg ne szakadjon, továbblépünk az apró lábú leánykával, egészen a második világháború „szörnyű” idejébe.

– Borzasztó volt látni, mi megy végbe a faluban abban az időben. Édesapámat már 1944-ben elvitték tőlünk, édesanyám itt maradt a három gyermekével. Úgy voltunk vele, mint a kotló a csirkével, úgy vigyázott reánk – mondja Anna néni.

Láthatjuk, ahogyan a magyar katonák visszavonulnak a falun keresztül, nyomukban a németekkel. Ahogyan bujkálnak az elmaradt németek a faluban az oroszok elől. A leányka látja szemével a rettegő lányokat és asszonyokat, hallja az ülkeiek jajgatásait. Látja sírni a férjüket elvesztett feleségeket. Látja, ahogyan lelőnek egy városfalvi fiút a kertjük végében az oroszok, mert nem tudja bizonyítani papírokkal magyarságát.

Édesapám nem ismert meg minket

– Édesapám fogságba került Németországban, de jó fogságba. Csokoládét, kifliket, vastag ruhát hozott haza a családnak 1946-ban. Sokáig nem tudta feltalálni magát, mikor hazajött, úgy elveszett a memóriája, hogy nem ismerte fel a családját – mondja szomorkodva. Akkor tizenkét éves volt Anna.

A következő képsorok a múlt század legszárazabb esztendejéről szólnak: éhségük miatt síró gyermekekről, kopár határokról. Mutatja a Szász családot, pityókaszedés közben. Azt, hogy nem volt „alja a pityókának”. Ahogyan a családfő két lovával szekereskedni kezd, fával kereskedik, hogy kapjon egy-két véka búzát.

– Édesapám elvállalt 260 darab juhot, majorkodni kezdtünk. Én voltam a főszereplő ott, mert amikor a pakulár nem volt velünk, akkor egyedül csináltunk mindent. Ez tartott minket életben, volt mit megegyünk: volt sajtunk, túrónk, ordánk, kukercánk. Abban az időben úgy vállalták el a juhokat, hogy minden állat után adtunk kilenc kiló sajtot, a gazda adott nekünk túrókenyeret, valamennyi puliszkalisztet, s bocskorpénzt.

Erdei tisztáson legelésznek a juhok, a három kutya egy nagy fa tövében hűsöl. A kicsi leányka bicskájával tulipánt farag az egyik bükkfa törzsébe. Anna vidám népdalokat énekel egy másik pillanatban, arrajáró szekeresek csodálkoznak a szép hangján. Testvére túl kicsi még az állatok mellé, ekkora kihívást, kalandot még nem tud bevállalni. Nővére pedig Marosvásárhelyen egészségügyi iskolát végez.

– A kertekben mindenki ismerte Szász Anna énekét. Ősszel, mikor a kertekben legeltettünk, akkor daloltam állandóan. Nagy becsben tartották akkor a szénafélét, édesapám még a gyümölcsfák levelét is összegereblyélte, télen azzal tartotta az állatokat – mondja a nótáskedvű leányka. Három évet majorkodtak.

Népünk és kormányunk színre lép

Új szereplőre van szükségünk, aki Anna szerepét továbbviszi. Még mindig nem vagyunk nagykorúak, de akkorát nőtt a főszereplőnk, hogy az erdőben futkorászó hosszúhajú kislányt ki kell cserélnünk. 1951-ben járunk, amikor keresik tanfolyamra az olyan nőket, akikkel pótolhatják az óvónő hiányt. Mivel az éneklés megy, Brassóban a felvételiztető bizottság elé áll az ülkei Szász Anna is.

– A tanítónőnek, kántornak, óvónőnek az a legfontosabb, hogy szépen tudjon énekelni a gyermekeknek. Még tizennyolc sem voltam, mikor olyat énekeltem, hogy egyből felvettek Kolozsvárra. 82-en voltunk a csoportban, az ország minden pontjáról voltak osztálytársak. Selmeczi János, az operaház karnagya tanított minket, ő helyettesítette a szülési szabadságon lévő feleségét. Olyan büszke voltam arra, amikor ennyi ember közül engem választottak ki arra, hogy szólót énekeljek a kórusban. A bevezetőt énekeltem, az osztálytársam mandolinnal kísért engem, a kórus a hátam mögött. Ez úgy igaz, ahogy most itt vagyok. Lengyel népdalt énekeltem, az operaházban voltunk – számol be életének egyik fontos élményéről Anna néni.

Kihelyezték óvónőnek a Maros megyei Szentgericére, de „azt sem engedték, hogy megszusszanjon”. Pártunknak és kormányunknak új terve volt a frissen végzett óvónővel. 

Olyan fiatalokat toboroztak, akik kiképzik a pionírokat a kommunista világban. Egyenruhában, fázva, éhezve bújták Annáék Marx és Engels „okosságait” és életüket. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol beszélnek a szépről, az igazságosságról, miközben nélkülöznek a diákok, nem feltétlen szabad akaratukból vannak ott. Sztálin ebben az évben halt meg, hat hónapon keresztül állták az őrséget a képe mellett.

– Az énektanár ott is tenyerén hordozott, ez volt a remény számomra. Volt egy olyan készülék, amibe kommunista dalokat énekeltem, a háttérben dolgozott a kórus, közvetítette a rádió a műsorunkat. 

Kicsi, taknyos leányka a magas politikával foglalkozik

Piros nyakkendős pionírok masíroznak, négyszög formájú alakzatba sorakoznak. Egy hosszúhajú, fiatal leány idegesen rendezgeti a gyermekeket. Otthoni elvárások, külső kényszer miatt csinálni kell a politikai nevelést. Udvarhelyszék egyik legnagyobb községében járunk, a zetelaki iskola épületében zajlanak az események.

– A hajam nagy volt, de egy taknyos leánykának számítottam a többi tanár mellett. Én óvónő akartam lenni, de azt nem csinálhattam. Nagyobb volt a fizetésem, mint a többi tanítónak, csak az igazgatónak, Kósa Istvánnak volt még ekkora. Gyűlésekre jártam gyalog Udvarhelyre, csak a szenes kocsik voltak az utakon, azokra nem akartam felszállni – emlékszik vissza a zetelaki munkájára.

A tanfelügyelőség épülete mellett szorong Anna. El akarja mondani, hogy nem akarja ezt a munkát végezni, inkább helyezzék ki akárhova, de „óvónőként dolgozhasson”. Fejében lejátszotta százszor a tanfelügyelővel, Lukács Domokossal való beszélgetésüket. Hogy mi van akkor, hogyha nem kap állást, munka és megélhetés nélkül marad, nem lehet többet óvónő? Mit mondjon, miért nem akarja csinálni? Arra fogja, hogy ez férfias foglalkozás, ennyi gyermekkel, „ilyen komoly témában” nincs tapasztalata eredményesen dolgozni?

A skatulyából kihúzott katonatiszt

Végül Székelydályába helyezték ki óvónőnek, elfogadták a kérését. Minden az elképzelései szerint alakult: gyermekek között énekelhetett, jó kapcsolatban volt a helyiekkel. Még egy udvarlója is került, egy dályai születésű katonatiszt minden hétvégén hazajött érte Bukarestből. 

– Egy hibája volt a szerelemnek, de az jó nagy volt. Én ki nem állhatom az egyenruhát, irtózom tőle. Úgy nézett ki az az egy ember, mintha egy skatulyából húzták volna ki. Engem kértek Zetelakán is feleségül, de hogy menjen egy szegény leány ilyen nagy emberekhez feleségül? – kérdezi tőlünk.

Egyik nap édesapja szekerére lett figyelmes, aki az óvoda épülete mellett parkolt le. Nagy volt az ijedtség, amikor meglátta őt. Tudta, valamilyen baj történt otthon. Azonnal összepakolták a holmijait, rögtön elindultak Ülke felé. Ahogy zötykölődtek hazafelé a szekérrel, akkor jutott eszébe, hogy egy szó nélkül otthagyott mindenkit.

– Nagyon anyás voltam, szerettem édesanyámat. Ágyba került, állandóan mellette kellett lenni egy ízületi gyulladás miatt. Valamit vissza kellett adjak én is abból a szeretetből, amit tőle kaptam. Szinte egy órás megszakításom lett végül a munkakönyvemben, mert az ülkei néptanács kereste az anyakönyvvezetőt. Nekem szép írásom volt, nyolc esztendőig, a tanács megszüntetéséig voltam ott – mondja Anna néni.

Ha az olvasó úgy érzi, hogy a szerelemre rá kellene kérdezni, akkor teljesen igaza van. Amúgy is előjött volna történetünkben ez most. Édesapja úgy gondolta, hogy nagyszerű lehetőség lenne hozzámenni a néptanács titkárához. Valahogy sikerült elkerülni ezt a szorosabb barátságot.

– Édesanyám nagyon kioktatott szerelemből.

Megmondom őszintén, én féltem a férfiaktól. Mindig azt mondta, hogy nem szabad csókolózni, mert abból más is lesz. Kislányként volt egy nálam idősebb legény, aki tetszett. Erősen szépen énekelt, jól tudott táncolni, mindenki szerette őt – kezdjük szőni a szerelmet a történetünkbe.

A fancsali búcsúval kezdődött minden, amikor barátnőkül összeegyeztek, hogy elmennek a táncba. A mulatság erőst jól sikerült, a korábban áhított legény, Lőrincz Árpád mindegyre kérte el őt a tanítónő fiától, Fehér Elemértől. Úgy alakult a vége, hogy a barátnők mind kísérőt kaptak maguk mellé. Ekkor jelentkezett Árpád arra a feladatra, hogy hazakíséri Annát. Aztán viziták hosszú sora követte a kísérgetést, amiből házasság lett 1957-ben.

A vicc, aminek a végén nem kacagtunk

– Ismerik biztos azt a viccet, amikor az aranylakodalmon kérdőre vonja a feleség a férjét, hogy miért nem mondta évek hosszú során, hogy szereti őt. A viccben azt válaszolja a férj, hogy egyszer már elmondta, s szól, ha változik. Na, nálunk nem szólt a legény. Még az elején jártunk, ő ment szórakozni a nők társaságába, én itthon dolgoztam mint egy talabor – meséli el nekünk egy szomorúnak tűnő kapcsolat elejét. 

Nem sejtet túl sok jót a „kibírtam mellette 58 évet” mondat. Sokan biztatták, hogy váljon el, ne kesergesse magát, de a hit és a két gyermeke mindig visszatartotta ettől. Beszéljünk itt családon belüli agresszióról, az emiatt elvesztett gyermekről. Sokan vannak, akik szégyenként élik meg, ha elszenvednek ilyet a családban, de Anna néni nem árul „zsákbamcsakát”, kimondja azt, amit sokan tudtak. Másképpen nem tudta volna feldolgozni, „túlélni”.

– Nagyon jó mesterember volt az uram, szinte minden az ő keze munkáját dicséri a kapun belül. Munkás éveink voltak, elvállaltam az adószedést Szentléleken és Malomfalván, gyalog jártam minden reggel hétre oda, délután pedig a pénzt bevittem a Kossuthba, a bankba. Éjszaka főztem, hogy a házunkat építőknek legyen, mit enni, nem volt könnyű – összegzi a hatvanas éveket.

Később szülőfalujában dadaként, óvónőként dolgozott. Gyermekekkel foglalkozott, ahogyan azt korábban szerette volna. Ő „roppantotta a harmonikával, a gyermekek járták a színpadon”. Aztán hirtelen rájön beszélgetés közben, hogy az óvodásai már mind vének. 

– Egyszer aztán én is eljöttem nyugdíjba, a Május 1-ből. A férjem kapott 2003-ben egy agyvérzést, tizenhárom éven keresztül gondoztam, mintha minden a legjobb lett volna – mondja.

A Mária Rádió humoristája

Azt mondta filmünk elején Anna néni, hogy nehéz élete volt. Mégis kacagva kell zárjuk az együttlétünket, vicceket szolgál fel nekünk a nemrég készített mentaszörp mellé. Gyermekek, unokák, dédunokák képei vannak a sarokban, akikre nagyon büszke. Ott vannak még ismerős papok a szerettek mellett. Egy marék adathordozót csörget a kezében, keresi a legjobb Mária rádiós poénját, hogy megmutassa nekünk.

– Fel szoktam hívni őket, ők pedig mindig kikönyörgik a viccet tőlem. Mondtam a farsangi bál előtt, hogy nekem fel sem kellene öltözzek maskarának, mert olyan görbe a hátam, olyan pampókban járok, hogy kész jelmez vagyok. Tibor atya ilyenkor fogja a hasát, úgy kacag. Másik alkalommal pedig azzal szórakoztam, hogy ellépek Csíkszentmihályra, felkérem az atyát egy utolsó táncra – mondja a hangfelvételt hallgatva.

Füzetben írja a rádióhallgató ismerősök születésnapjait, nem felejtik el soha felköszönteni egymást. A telefontornyon cetliken vannak felírva, milyen szándékra kell imádkozni, a helyi rózsafüzér csoportottal betegekért és családért imádkoznak rendszerint. Azt mondja, hogy a Mária Rádió hallgatói egy nagy családot képeznek, ahol néha el tudta mondani bánatát, volt aki meghallgassa.

A történet a nyitóképpel zárul: Anna nagy ijedtség után megérkezik a pásztorházhoz, édesanyja megöleli a tizenéves kislányt. Ott vannak a játékos testvérei, a gondoskodó édesapja, s a három bátor kutya. Ott van Nagyelető zöld erdője is, aminek közepén szívesen énekelt a lány.