Levelet kaptunk Lukács Antal kórházigazgatótól, pontosabban ügyvédjétől, Greu Ancuţa Bianca-tól, amiben azzal vádol, hogy félreinformáltuk a közvéleményt, hamis állítások fenntartásával, amivel imidzs-kárt okoztunk neki és az udvarhelyi kórháznak. Úgy érzi, hogy nem adtuk meg neki a lehetőséget a replikára, szeretné bebizonyítani az anyagban leírtak ellentétét, és ezért felrendel Marosvásárhelyre az ügyvédnő irodájába.

A levél a sors furcsa játéka folytán nem hozzánk érkezett meg, hanem a konkurenciához vitték, szerencsére ők rendesek voltak, és eljuttatták hozzánk, ezért ha a megadott határidőre nem is, de pár napra rá sikerült időpontot egyeztetnünk és felmennünk.

A beszélgetés célja, amint az Vásárhelyen, az ügyvédnő irodájában kiderül, az, hogy az előző cikkben elhangzott vádpontokra az igazgató úr dokumentumokkal próbál válaszolni. És mutat egy vastag dossziéra. Amit az igazgató úr rendelkezésünkre bocsát, és arra kér, hogy írjunk egy újabb cikket, azaz írjuk újra a múltkori cikkünket a kérésre való koronatesztelésről és a válságstáb panaszairól, annak alapján, amit az ügyvédnő elmond, és ami a vastag dossziéban található.

A vastag dossziét beszkennelték az ügyvédi irodában és átküldték nekem. 263 oldalnyi dokumentumot küldtek át 15 .pdf állományban. Nem volt könnyű dolgozni vele, mert rendszerezetlen volt az anyag, minden keveredett mindennel, sok oldal fejjel lefelé volt beszkennelve, és fogalmam sem volt, hogy az igazgató mondanivalója hova van elbújva, mi számára a fontos ebből a sokból. Alaposan átolvastam az egészet, másfél hónapon keresztül bújtam a dossziét, és most az az érzésem, hogy a kórházigazgató szívat, dolgoztat és járat hiába.

A dossziéban, melyben az ő munkaszerződésétől kezdve az összes adományozási és beszerzési szerződésen keresztül az utolsó Facebook-képernyőfotóig sok minden feleslegesség benne van, szinte semmilyen új információt nem találtam az újraírandó anyag témájáról, azaz a kérésre való tesztelésről, sem a kórházigazgató és a válságstáb, vagy a kórházigazgató és a vállalkozók közötti konfliktusról.

Alig néhány hasznos információt találtam a vastag dossziéban, ezeket bele fogom szőni az anyagba. Persze, lehet, hogy csak az én hibám, hogy ilyen kevés hasznos információt találtam, mert nem láttam át az odarittyentett információhalmazon. De hogy kedves olvasóinknak ne kelljen az én szűrőmön keresztül tájékozódnia az ügyről, és direktben láthassák a kórházigazgató mondanivalóját, feltöltöm a dosszié teljes anyagát a netre. Ha ez a dosszié a kórházigazgató replikája, akkor leközlöm ezt teljes egészében, hogy ne mondhassa, hogy átírtam a replikáját.

Dosszié (link)

A kórházigazgató mondanivalóját tükröző dossziét a fentebbi linkről lehet letölteni, a feltöltéstől számított egy hétig. Amennyiben valakinek nem sikerült idejében letölteni az anyagot, kérem, jelezze, és feltöltöm ismét.

Mivel csak kevés új információt találtam a dossziéban, ezen cikk javát az ügyvédnő által a beszélgetésünk alatt közölt információk képezik, kiegészítve a dossziéban talált információkkal. A beszélgetésünk két fő részből tevődött össze. Az ügyvédnő érvelésének fele sajtóleckéből állt, amiből megtudtuk, hogy a kórházigazgató egy elfoglalt hős, a szakszerűtlen sajtó pedig egy kolonc a nyakán. A beszélgetés másik fele a kórházigazgató dicséretéről és az udvarhelyi iskolázatlan, opportunista vállalkozók gyalázásáról szólt.

Az elfoglalt hős sajtószóvivő

A beszélgetés az ügyvédnő vásárhelyi irodájában zajlik. A kórházigazgató természetesen nincs jelen a megbeszélésen, elfoglalt ember.

Mielőtt mi akár megszólalhatnánk, az ügyvédnő rátér a kioktatásomra, azt javasolja, hogy legközelebb, amikor információkat szeretnék a kórházigazgató úrtól, vagy bármilyen intézményvezetőtől, akkor az intézményen keresztül tegyem azt. Mert látta az emaileket, amiket küldtem neki. A kórházigazgató kapott vagy 50 levelet. „L-aţi bombardat cu mailuri” – mondja később. Tehát bombáztam levelekkel. „Omul acesta are şi el ceva de făcut, decât să răspundă ziariştilor la zeci de emailuri” – mondja az ügyvédnő. Ezt olyan kikéri magának hangnemben mondja. Azaz van más dolga is az igazgatónak, mint hogy az újságírók leveleire válaszolgasson.

Mivel az ügyvédnő keményen nyomja a dorgálást, és nem enged szóhoz jutni, nem tudom neki elmondani, de ide az anyagba beleírnám: irtózatosan skizofrén ez a helyzet. Mert ugyebár az intézményen, azaz a sajtószóvivőn keresztül kellene megszólaltatnom az igazgatót. De a sajtószóvivő maga az igazgató, akinek ugyebár nincs ideje a sajtó által feltett kérdésekre válaszolni. Zsákutca. Tíz év alatt összesen négyszer kerestem, ez szerintem nem nevezhető zaklatásnak. Eddig egyetlenegy (1) emailt küldtem neki tíz év alatt, nem ötvenet, azt is csak azért, mert nem vette fel hetek óta a telefont. Kérdeztem a kollégákat, ők sem küldtek neki soha emailt. Tehát eddig összesen egyetlenegy emailt kapott az uh.ro-tól. És arra az egy levélre sem volt ideje válaszolni. Mert nagyon elfoglalt, állítja büszkén klienséről az ügyvédnő.

Az ügyvédnő felhányja, hogy nem a kórház intézményén keresztül küldtem a levelemet. Informálatlan az ügyvédnő, vagy félreinformált, látszik, hogy nagyon felületesen ismeri az ügyet. Nagyon sokszor elismétli, hogy nem magánúton, hanem a kórház intézményén keresztül kellett volna az igazgatóhoz fordulnom. Téved, és hiába javítom ki, folyamatosan megismétli tévedését. Teszi ezt annak ellenére, hogy minden egyes felvetésére elmondom, és meg is mutatom, hogy a kórház intézményén keresztül fordultam hozzá, levelemet a kórház oldalán található emailcímekre küldtem.

Tény, hogy ezek nagyon kamu címeknek tűnnek: secretariat.odorhei@gmail.com és hospital.odorhei@gmail.com. Az is tény, hogy nem válaszolt a levelemre senki, hónapok óta. Még egy annyit sem, hogy „megkaptuk a levelét, továbbítottuk az igazgató úrnak”. Semmi visszajelzés, nulla. A Mailtrack, azaz a levélkövető alkalmazásom is azt mutatta hetekig, hogy levelemet még nem nyitották meg. Heteken keresztül, még a kifogásolt cikk megírásának pillanatában is meg voltam győződve, hogy nem is léteznek ezek a kamu címek, vagy senki nem olvassa őket. Ezért nem is küldtem el a kifogásolt cikkel kapcsolatos kérdéseimet ezekre a címekre. Aztán végül, 17 napra az elküldéstől, kaptam egy értesítőt a Mailtrack-től, hogy végre megnyitották a levelemet.

Azóta ötször nyitották meg a levelemet, de azóta sem kaptam semmiféle választ.

Hogy milyen címre kellett volna küldenem a levelet, hogy válaszoljanak rá, vagy idejében kinyissák, nem tudom, de illene azt az emailcímet is feltüntetniük a kórház oldalán. És lehet, hogy ideje volna áttérni a kamu gmail-es emailcímekről valami hivatalosabbra, hogy ne kelljen azon gondolkodnia az embereknek, hogy egyáltalán léteznek-e ezek a címek. Ha már van egy spitalodorhei.ro domainnevük, csinálhatnának hozzá egy secretariat@spitalodorhei.ro vagy office@spitalodorhei.ro emailcímet, úgy ahogy nekem is van ufo@uh.ro emailcímem a gmail-es mellett, vagy az államelnöki hivatalnak sem presedintele.romaniei@freemail.hu a hivatalos emailcíme a honlapján. Ez a mai világban alapkövetelmény, főleg intézményeknél.

Amikor az ügyvédnő kezdi látni, hogy hiába támad azzal, hogy a kórházon keresztül kellett volna a levelemet küldenem, akkor azzal kezd el támadni, hogy nem tartottam a 30 napos határidőt. Szerinte 30 napig kellett volna várnom a válaszokra. És hiába mondom, hogy nem 30 nap a határidő, tovább fújja, még többször felemlegeti a beszélgetés során, hogy nem vártam meg a 30 napot. Ez két szempontból is abszurd. Először is azért, mert én nem tudtam feltenni a kérdéseimet, az igazgató nem vette fel a telefont. Ha nem tettem fel a kérdéseimet, mire vártam volna a választ 30 napig? Az igazgató azt sem tudta, hogy kellene válaszolnia, s ha valaki nem tudja, hogy válaszolnia kellene, akkor mindhiába várom a válaszát akár 30 napig, akár egy évig, mert biztos, hogy nem fog válaszolni, ha nem jutottak el hozzá a kérdéseim.

A 30 napos határidővel kapcsolatban az ügyvédnő és kliense, az igazgató teljesen informálatlan. Ezért most is megragadom az alkalmat, hogy informáljam őket, és általában minden közintézményt, mert sokan vannak tévedésben. Az 544/2001-es törvény alapján a határidők a következők:

– 5 napon belül kell közölniük, hogy visszautasítják az információkiadást, ha vissza szeretnék utasítani.
– 10 napon belül ki kell adniuk az információt. Ha annyira komplex az információigénylés, hogy nem tudják 10 nap alatt összeszedni a szükséges információkat, akkor 30 napig is eltarthat a válaszadás, de ez esetben is 10 napon belül válaszolniuk kell, hogy szükségük lesz a 30 napos határidőre.

Tehát a határidő, ami alatt ők vissza kell, hogy jelezzenek: 5 nap vagy 10 nap. És lássuk, mit ír a sajtó információkkal való kiszolgálásáról:

Tehát a sajtó által igényelt információkat azonnal, vagy maximum 24 órán belül ki kell adni. Ezt mondja a törvény. Nem 30 nap, hanem 1 nap.

Ha a sajtószóvivő nem veszi fel a telefont a sajtónak, és nem hívja vissza a sajtót, akkor az nem jelenti azt, hogy egy aktuális és forró témájú anyag nem fog megjelenni 30 napig. Nekünk kötelességünk dolgozni akkor is, ha a kórházigazgató-sajtószóvivő nem akar dolgozni. Ő megteheti azt, hogy hetekig nem végzi a sajtószóvivői munkáját, mi nem tehetjük meg, hogy hetekig informálatlanul hagyjuk a várost és környékét. Lehet ezért duzzogni, haragudni, ügyvédhez fordulni, bármi, de egy sajtószóvivőnek illene ismernie a sajtó informácóval való kiszolgálásának egyetlen törvénycikkelyét. És illene elgondolkodnia azon, hogy ha játszik a sajtóval, és nem válaszol semmilyen csatornán, akkor az ő álláspontja nem fog megjelenni az anyagban. Utána pedig mind nyafoghat, hogy nem volt megkérdezve, mert az orra alá nyomom az Orange-től kikért híváslistámat.

Lehet játszani ezt a játékot, amit már egyes elöljáróktól megszoktunk, hogy nem válaszolnak a sajtónak, bújkálnak a sajtó elől, elfoglaltságukra hivatkozva, aztán pedig kikérik maguknak, hogy őket miért nem kérdezték meg. Ez egy aljas kis buta játék, amit el lehet egy ideig játszogatni, és az ember észre sem veszi, hogy saját magát szívatja meg. Nyilván, van előnye is ennek a játéknak. Mert ha ezt nem játssza az igazgató, akkor ki kellene állnia érvekkel és bizonyítékokkal, bebizonyítani azt, hogy ő tett a tesztelés kiterjesztésének érdekében, és hogy a válságstáb ellene felhozott érvei valótlanok. Így pedig, ezzel a játékkal, nem kellett azokkal az érvekkel foglalkoznia, csak játszania az áldozatot, aki a közösség érdekében elfoglalt, és amíg ő annyira elfoglalt, hogy nem tudja megvédeni magát, addig támadják.

Aztán azt is el lehet játszani, hogy ahelyett, hogy férfiasan kiálljunk, és egyenesen megbeszéljük a dolgokat, elbújunk egy ügyvédnő mögé, ugyancsak az elfoglaltságra hivatkozva, aztán pedig mikor az ügyvédnő által tolmácsolt gondolatokat visszaolvassuk a sajtóban, akkor tiltakozunk, hogy ezt nem mi állítottuk. Előre kíváncsi vagyok, hogyan fogja kimagyarázni az igazgató, hogy az az ügyvéd, akit ő a gondolatainak a tolmácsolására fogadott fel, mennyi butaságot összehordott az adományként érkező gépekről, vagy hogy iskolázatlannak nevezi az udvarhelyi vállalkozókat (lásd lennebb). Vagy túl elfoglalt lesz ezt megmagyarázni?

Ezt a hangnemet elfogadhatatlannak tartom, amiben az ügyvédnő, a sajtószóvivő új szóvivője kioktatja a sajtót, hogy a sajtószóvivőnek más dolga is van, mint az újságírók levelére válaszoljon. Szóval arra nincs ideje, hogy a megmaradt néhány udvarhelyi újságírón keresztül az udvarhelyi embereket tíz perc alatt ellássa életbevágó információkkal, de arra van ideje, hogy vásárhelyi ügyvédet fogadjon szóvivőnek, és tájékoztassa az ügyvédet az ügy minden apró részletéről? Erre van egy egész napja, ugye, vagy akár több is, de direktben tájékoztatni az újságírót tíz perc alatt, arra nincs? Az ügyvédnő közli velünk határozottan, hogy ezentúl ő lesz a kapcsolattartó a kórházigazgató és a sajtó között, tehát minden kérdésemet az igazgató úr irányába rajta keresztül kell megtennem. Mondom neki, hogy ennek nagyon örülök, mert szimpatikusabb. De azért viccesnek találom a helyzetet, bevallom.

Udvarhely egy kis város, gyakorlatilag, akik mozdítanak valamit a városban, szinte mind ismerik egymást. A polgármestertől kezdve a legnagyobb gyár igazgatójáig mindenki válaszol a hívásomra, vagy ha nem, visszahív. Még sohasem találkoztam olyan székelyföldi magyar intézményvezetővel, aki kiszervezte volna a sajtótájékoztató munkáját egy más városbeli román ügyvédnek, ezáltal elvágva magát a sajtótól, az olvasóktól, azaz a várostól. Az ügyvédnő megvédi előttem kliensét, szerinte ez gyakran előfordul nagyon elfoglalt, fontos emberek esetében. Ha ő mondja, bizonyára igaz.

Szerintem pedig röhejes, olyan telefonul fără fir lesz az egészből (az a játék, amiben egymás fülébe súgunk egy szót, amiből a végén teljesen más lesz, mint ami eleinte volt, és röhög mindenki). A kórházigazgató azzal vádol, hogy csak egyetlen emailt küldtem neki, azt is más témában, az ügyvédjétől ez már úgy jön vissza, hogy bombáztam emailekkel. Az ügyvédnő azt állítja, hogy azért nem bővítették a tesztelést, mert a PCR géphez nem voltak kompatibilisek a megérkezett fogyóanyagok, miközben ez a fogyóanyag-kérdés tudomásom szerint nem a PCR, hanem a lélegeztetőgép esetében felmerülő probléma volt.

Az ügyvédnő azt is határozottan állítja, hogy az adományozott PCR-gép nélkül is volt a kórháznak tesztgépe, ezért nem volt szüksége a megfelelő fogyóanyagok nélkül megőrzésre ott hagyott PCR-gépre. „Hiába adsz nekem egy Ferrarit, ha nincs benne motor. Azt fogom mondani, hogy jöjjön kérem, és vigye el az autóját innen, mert nincs szükségem rá”, nyom el ezzel kapcsolatban egy nem túl sikerült hasonlatot az ügyvédnő, majd még egyszer határozottan állítja, hogy a kórháznak volt saját tesztgépe is. Mondom, hogy nem volt, de ő erősíti, hogy de igen.

Vagy például állítja, hogy az anyag megjelenésének időpontjában a kórház alkalmazottai le voltak tesztelve. Ami tudomásom szerint ismét nem igaz, még a frontvonalban lévők sem voltak letesztelve, mondom neki, amire visszavág, hogy csak azért nem, mert fogyóanyagok nélkül jött a tesztgép. De akkor a tesztgép már normálisan üzemelt, magyarázom neki, fel sem merült a fogyóanyagok hiánya.

Hosszasan sorolhatnám az ügyvédnő által félreértett dolgokat. Ráadásul sok kérdésben ellentmond saját magának az ügyvédnő, és keveri az adott témán belüli dolgokat, ami nem csoda, hisz ő is elfoglalt, nem lehetett sok ideje a témával foglalkozni, a több hónapnyi eseményt pár órába sűrítve kapta meg, és egyébként is, a szálak összességét nehéz átlátni egy más városból, más nyelvi környezetből, csak az egyik fél által informálva. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg az igazgató akarattal félreinformálta volna az ügyvédnőjét, hogy szebb fényben tüntesse fel magát. Tehát az okát nem ismerjük, de a lényeg az, hogy a szál nélküli telefon másik oldalán az ügyvédnő nagy százalékban hamis információkkal rendelkezik, és ha én leírom, amit mond, gyakorlatilag félreinformálom az olvasókat, ami szerintem etikátlan lenne részemről. Tehát ismét egy patthelyzet. Kellene írni, de nem hiteles, amit le kellene írni. De ez van, ha a kórházigazgató-sajtószóvivő úgy döntött, hogy inkább kommunikál egy csinos fiatal vásárhelyi ügyvédnővel, mint a gonosz udvarhelyi sajtóval egyenesen, nekem is el kell fogadnom a döntését, és meg kell látnom ennek a pozitív hozadékait. Örömmel tapasztalom, hogy vizuális kérdésekben egyetértünk a kórház sajtószóvivőjével, ha másban nem is. Tudom, hogy ez olyan hímsovén dumának hangzik, de sajnos ezen kívül semmilyen pozitív hozadékát nem látom annak, hogy az elfoglalt igazgatónk kiszervezte Vásárhelyre a sajtószóvivői munkáját egy még elfoglaltabb ügyvédnőnek.

Az ügyvédnő azt állítja, azért kérik, hogy írjak még egyet az ügyben az általuk adott információk alapján, mert az igazgató nem kapott lehetőséget a replikára.

Ez nem igaz. Egyrészt az előző írásom végére odaírtam vastagon, hogy „Nagyon sajnálom, hogy a kórházigazgató teljes elzárkózása miatt nem tudjuk megadni neki a lehetőséget, hogy ebben az anyagban védekezzen, vagy elmondja az ő álláspontját. Amennyiben ezt a következőkben meg szeretné tenni, szívesen várjuk a jelentkezését.” Ő nem élt a lehetőséggel, hanem inkább a kórház Facebook-oldalán fogalmazta meg replikáját. Hogy nálunk is meglegyen a lehetősége a védekezésre, szóról szóra átvettük és leközöltük a replikáját, direkt kértem erre a főszerkesztőmet, hogy adjuk meg neki a szerkesztetlen replika lehetőséget, még akkor is, ha látjuk a replikájában a ferdítéseket. De nem volt elég az, hogy szóról szóra leközöltük a védekezését, az igazgató azt állította egy kollégámmal való utólagos beszélgetésben, hogy mi megmásítottuk a replikáját. Ez valótlanság. Úgy tűnik, nem ismerte fel a saját replikáját. Lehet, hogy nem is ő írta? Most pedig ügyvéden keresztül jelzi, hogy nem adtuk meg neki a lehetőséget a replikára. De most sincs arra ideje, hogy szóba álljon velünk, csak az ügyvédnőjével. Ha pedig az ügyvédnője által továbbított információkat nem lesz öröm viszontlátnia az újságban, akkor megint az lesz a baja, hogy nem adtuk meg a lehetőséget a replikára?

Az ügyvédnőnek többször is megpróbálom felvázolni logikusan, hogy a kliense ha nem veszi fel a telefont és nem válaszol az emailekre, akkor nincsen, ahogy a véleménye megjelenjen az anyagban. Ez ennyire egyszerű. Mi nem tehetjük meg, hogy Covid-időszakban hónapokig nem írunk a kórházról, mert nincs az igazgatónak ideje válaszolni. Ha az igazgató szeretné, hogy a véleménye benne legyen az anyagban, akkor el kell mondania a véleményét. Az ügyvédnő, hogy visszavágjon, azt mondja: de kaptunk választ a kérdéseinkre. Én is, és a kolléganőm is. Milyen kérdéseinkre, kérdem meglepetten, hisz nem is sikerült feltennem a kórházigazgatónak a kérdéseimet. Az ügyvédnő válaszol: „Aţi primit răspunsuri la întrebările adresate de dvs. Bineînţeles, nu răspuns tip şcoală, răspunsul la întrebarea 1 este acesta, răspunsul la întrebarea 2 este acesta, ci prin poziţia luată de dânsul ulterior, într-adevăr. Dar nici nu aţi respectat acel termen, de când i-aţi trimis întrebările, dumneavoastră aţi dorit, răspundeţi-mi în 24 de ore.” Szóval szerinte kaptunk választ a kérdéseinkre, két nappal az anyag megjelenése után, a kórház Facebook-oldalán, az igazgató replikájában. Az egész beszélgetés így zajlik. Szóval az igazgató nem válaszol semmilyen csatornán, mert nincs ideje, nem tudom felrakni sem neki a kérdéseket. Aztán Facebookon replikázik, elég gyorsan, mert arra van ideje, és ezt úgy tekinti, hogy válaszolt a kérdéseimre, amiket fel sem tehettem neki. És hogy ne tudjam elmondani, hogy ez nem a kérdésekre való válaszolás, az ügyvédnő hirtelen eltereli a szót, hogy én vagyok a hibás, mert 24 órán belül akartam volna a választ. Bocsánat, nem én akartam a választ 24 órán belül, a törvény akarja ezt. Én felhívtam az igazgatót szerdán, az anyagot megjelentettem következő hétfőn. Szinte egy hete lett volna az igazgatónak. De nem akart velem beszélgetni, és most sem akar, egyértelmű. Csak panaszkodni akar, hogy nem hallgattam meg. És leközöl egy replikát, amire később azt mondja, hogy nem tartja megfelelő replikának, és egy újabb replikát szeretne.

Van valami, ami még mindig homályos számomra. Ugye, muszáj volt megfogadnia az ügyvédet, mert neki nincs ideje a sajtóval foglalkozni. Csak hát, ha nincs ideje rá, miért nem adja át valakinek ezt a feladatot? Miért nem akarja kiengedni a kezéből a sajtószóvivői funkciót, és rábízni valakire, akinek van is ideje ezt csinálni, mint ahogy az nagyon jól működik például a csíkszeredai kórházban, az udvarhelyi városházán, vagy sok más intézményben? Nem tudhatom, mi jár a fejében, de azt tudom, hogy ez így patthelyzet. Ha ügyvédnőjén keresztül büszkén kijelenti, hogy elfoglaltsága miatt nincs ideje válaszolni a sajtónak, aki kereste őt, hogy reagáljon, akkor milyen alapon kéri számon, hogy az ő reagálása nem jelenik meg. Én nem mondok semmit, mert elfoglalt vagyok, de a véleményem szóról szóra jelenjen meg. Hogy?

Ha egy sajtószóvivőnek nincs ideje kommunikálni a sajtóval, akkor mitől sajtószóvivő ő? Ha nem végzi a munkáját, miért nem rakják ki? Jaj, mert ő a főnök? Furcsa állapot.

Többször hallottam az elmúlt időszakban, sajtósoktól is és kórházi alkalmazottaktól is: az udvarhelyi kórház is megérdemelne egy normális sajtószóvivőt, egy normális weblapot, egy normális Facebook-oldalt. Egyetértek. A Facebook-oldaluk előző cikkünk után látványosan megélénkült, de tényleg kellene egy sajtószóvivő, akinek van ideje a sajtóra, és igazi kapcsolatot tud teremteni a sajtó és a kórház alkalmazottai között.

Az iskolázatlan vállalkozók

A beszélgetés másik fele a kórházigazgató dicséretéről és a válságstáb, meg úgy általában az udvarhelyi vállalkozók szidalmazásáról szólt. Az ügyvédnő a kórházigazgatótól kapott információk alapján sértegette a vállalkozókat, és én védtem őket, mert igazságtalannak éreztem a támadást irányukban. Habár többször elmondtam, hogy nem tisztem nekem megvédeni a vállalkozókat és az adományozókat, mégsem tudtam megállni, hogy az igazságtalanságra ne reagáljak.

Sohasem gondoltam volna, hogy védőügyvédje leszek olyan udvarhelyi vállalkozóknak, mint például Bartók, akit pár évvel ezelőtt még újságíróként támadtam. Mert sok mindennel lehetne őt vádolni, de szerintem pimaszság a kórházigazgató és ügyvédnője részéről azzal vádolni őt, hogy saját pénzén PCR-gépet vett a városnak, anélkül, hogy megkérdezze a kórháztól, hogy kell-e nekik. Vagy a többi vállalkozót és az egyesületeken, alapítványokon keresztül adományozó civileket is pimaszság azzal vádolni, hogy haszontalan tárgyak vásárlásához adták a pénzt, csupán amiatt, mert egy géphez utólag fogyóanyagot kellett vásárolni.

Ilyeneket mond az ügyvédnő, hogy:
„De ce antreprenorii, mă rog, cu ghilimelele de rigoare, sunt şi absolvenţi de şcoală generală, poate şi absolvenţi cu studii superioare, de ce antreprenorii nu-şi văd de viaţa lor, de domeniul lor de activitate, şi să nu încerce să creeze o imixiune în mediul medical?”
„Antreprenorii să rămână cu afacerile lor, spitalul acesta este mai mult decât funcţional.”
„Au întrebat pe cineva ce să cumpere? Dacă tot cumpărăm ceva, putem să cumpărăm şi ceva funcţional?”

A vállalkozók iskolázottságát firtatja, nem érti, hogy miért nem a vállalkozásaikkal foglalkoznak, kijelenti, hogy a vállalkozók maradjanak az üzleteiknél, mert ez a kórház nélkülük is működőképes, ironikus hangsúllyal felteszi a kérdést, hogy megkérdezték-e valakitől, hogy mit vásároljanak, majd flegmán hozzáteszi, ha már úgyis vásárolunk valamit, akkor vásárolhatunk-e valami működőt is?

Azt is mondja, hogy:
„Eu zic să fiţi mândri de ce spital aveţi acolo. (…) Umblu şi în spitale din Târgu Mureş, care arată jalnic faţă de cum arată acest spital. Şi nu cred că asta se datorează antreprenorilor locali. Nu cred.”

Tehát büszkék lehetünk a kórházunkra, mert jobban néz ki, mint a vásárhelyi kórházak. És nem hiszi, hogy ez a helyi vállalkozóknak köszönhető. Nem hiszi. A vállalkozó szót ironikusan megnyomja. Ezt nagyon igazságtalannak érzem, és ismét elkezdem kéretlenül védeni a vállalkozókat, elmesélve az ügyvédnőnek, hogy azért a kórház bármelyik osztályára megyek be, mindenütt látom az aranyozott táblácskákat a falon, hogy melyik vállalkozók segítettek be anyagilag az adott részleg felújításába. Eltereli a beszélgetést más témára, de később többször is visszatérünk erre, az egész beszélgetést átszövi az iskolázatlan vállalkozók kérdése.

„Iar cu privire la aşa zişii oameni de afaceri, mari antreprenori, întâmplarea poate face să te ducă acolo sus, din punct de vedere financiar, şi să ai impresia că puterea financiară îţi dă dreptul să-l iei şi să-l scuturi pe omul care şi-a ros spatele la facultate şi a ajuns unde a ajuns pe propriile puteri.”

A fentebbi gondolatot is gúnyos hangsúllyal adja elő az ügyvédnő, és habár globálisan nézve lehet benne igaza, a jelenlegi helyzetet tekintve szerintem nincs. El is mondom neki, mert támadja a vállalkozót, aki felkért az anyag megírására, hogy szerintem pont arra az emberre, értsd, Simon Szilárdra nem érvényes ez. Szerintem Szilárd egy értelmes, okos, iskolázott ember, még rajtam is túltesz ilyen téren, mondom az ügyvédnőnek. De a válságstáb nekem nyilatkozó tagjairól sem tudom elmondani, hogy ilyen téren alulmaradnának, sőt, mind magasan képzett emberek.

Hiába mondok bármit, a buta, de pénzes vállalkozók témáját folyton vissza-visszahozza az ügyvédnő érvként.

„Putem să împroşcăm cu noroi doar că aşa vor nişte oportunişti care, întâmplarea face, că în acest moment au bani şi îşi pot permite?”

Próbálom érzékeltetni vele, hogy túl szélsőségekben látja a helyzetet, mondom neki: „Eu nu văd problema atât de drastic. Dvs. aici luaţi două părţi, unul e un erou, care are trecut, şi ceilalţi îs nişte oportunişti fără şcoală.”
„Cu precădere.” – válaszolja.

Tehát szerinte két fél van, egyfelől egy hős, akinek negyven éves múltja van, és másfelől az iskolázatlan opportunisták. Nem akarok most kitérni arra, hogy mennyire valós ez a kép, vagy mennyire rágalom, szerintem a támadott adományozó vállalkozók és a válságstáb tagjai is vannak annyira talpraesettek és iskolázottak, hogy megvédjék saját magukat. A csinos és fiatal ügyvédnőt ellenben megvédeném az olvasóink előtt, valószínűleg nem a kisujjából szívta ki ezeket a hamis képeket, hanem a kórházigazgatótól kapta őket, és a megbízást, hogy ezt a forgatókönyvet kell képviselnie.

Az olvasóink számára egy annyi következtetést vonnék csak le: ezzel megerősítést nyert a válságstáb azon állítása, hogy a kórházigazgató sértő megjegyzéseket tesz az adományokkal kapcsolatban. Sőt, ezúttal az adományozókkal kapcsolatban is.

A válságstáb azon állítása is megerősítést nyert valamennyire, hogy a kórházigazgató sérelmezte, hogy miért gépeket adnak, miért nem pénzt és szabad kezet a pénz elköltésére. Az ügyvédnő által tolmácsolt igazgatói üzenet betűre pontosan így szól: „Antreprenorii locali ar face bine să-şi vadă de business, şi dacă vor să facă donaţii, să facă donaţii în contul spitalului, un manager bun ştie cum să împartă donaţiile respective.” Tehát a helyi vállalkozók jól tennék, ha a bizniszükkel foglalkoznának, és ha adományozni szeretnének, akkor adományozzanak a kórház számlájára, egy jó menedzser tudja, hogyan ossza el a szóban forgó adományokat.

Itt azt is meg kell jegyeznem, hogy a kórházigazgatónak igaza volt, mikor azt állította replikájában, hogy egyes gépeket nem adományoztak teljesen a kórháznak, csak kölcsönbe adták őket. Az ügyvédnő által átküldött, a fentebbi linken letölthető dosszié lukacs5.pdf állományában találhatók meg azok a haszonkölcsönszerződések, melyekkel a a Maxoll kft. és a Szent Pió Egyesület kölcsönad 5 évre a kórháznak több berendezést, többek között a vitatott PCR-tesztgépet és a még vitatottabb, megfelelő fogyóanyag nélkül érkezett lélegeztetőgépeket, melyekről később azt írja a kórházigazgató a válságstábnak, hogy: „Használhatatlanok. A megőrzést nem szívesen vállaljuk.”

Alaposan átolvasva a szerződést, az 5.2.4 pontjából az derül ki, hogy a működtetés költségét a kórháznak kell viselnie. Ennek alapján a szűrőket, ha azok tényleg fogyóanyagok, amint azt a válságstáb állította, a kórháznak kellett volna megvásárolnia.

Ha ellenben ezek a szűrők nem fogyóanyagok, hanem alapalkatrészei a szerkezetnek, akkor a szerződésnek az 5.1.3 pontja is érvénybe léphet, amely szerint az adományozó felel a gép bármely hibájáért, fogyatékosságáért, mely a szerződés aláírásakor megvan, és nem volt közölve a kórházzal.

Hogy pontosan hol az igazság, nem tudom így innen megállapítani, a gép papírjai nélkül, de az tisztán látszik számomra, hogy valójában ezt a kérdést meg lehetett volna oldani békésen beszélgetve is, ha a felek nem lettek volna már összekapva előtte. A szűrők kérdése valójában csak egy kifogás volt a vitára, az igazi ok már egy előzőleg fokozódott ellentét volt.

A kórház-városháza összecsapás

Erről nem sokat tudunk meg a dossziéból, csak itt-ott találunk egy-két bekezdést egy-egy vezetőtanács-ülés jegyzőkönyvében. Ezekből a foszlányokból próbálhatunk fényt deríteni a feszültség egyik forrására.

Hosszú idő után összeült a kórház vezetőtanácsa. A kiesett időszakot, amíg nem ültek össze, a kórház akkreditációs folyamatával és egyes tagok inkompatibilitásának tisztázásával magyarázza az igazgató, de erről a homályos kérdésről többet nem tudunk meg a jegyzőkönyvből.

És akkor kezdődik is a feszültség. Mindenki az együttműködés fontosságát hangsúlyozza és támogatja. Gyanús jel.

Elindul a vita. A vezetőtanácsba a város részéről delegált Zakariás Zoltánt a kórház vezetősége nem akarja elismerni legitim tagnak, elemzi, hogy nem szerepel a vagyonbevallásában az elmúlt években az ebből származó bevétel, és megfellebbezi a vezetőtanács megalakulásának törvényességét. Egy gyűlés után Zakariás arra kéri a kórházigazgatót, hogy biztosítson neki az épületben egy szobát, asztallal, székkel és internettel, hogy tudja ellenőrizni a kórház működését a pandémia alatt.

Ez ellen tiltakozik a kórház vezetősége, hivatkozva a kórház jó reputációjára és életek megmentésére, felrója a polgármesteri hivatal válságstábjának, hogy nyomást gyakorol a kórházra, folyamatosan zaklatva a kórház vezetőségét adatigényléseivel.

Aztán Zakariás egy sor adatot is igényel, a kórházigazgató személyes emailcímén, aminek a kiadását megtagadják, egyrészt azért, mert megkérdőjelezik Zakariás minőségét, másrészt sérelmezik azt, hogy az igazgató magáncímére küldte a kérést. (Szeretném ezúton megnyugtatni Zakariást, én a kórház hivatalos címeire küldtem a levelem, információkat én sem kaptam, de többszöri letolást az ügyvédnőtől azt igen, hogy nem jó címekre küldtem az igényemet. Úgy tűnik, bárhova küldi az ember az igénylését, sértődés lesz belőle.)

A kórházigazgató úgy értékeli, hogy a polgármesteri hivatal részéről érkező nyomás zavarja a kórház működését. A vezetőbizottság tagjai biztosítják az igazgatót afelől, hogy támogatják őt az illető személyek elleni harcban. A harc, azaz lupta szó kerek perec bele van írva a gyűlés jegyzőkönyvébe, a képen látható legutolsó mondatban. Tehát a kórház hivatalosan harcot hirdet fenntartója, a városháza irányába.

Eddig tartott a kitérő, valószínűleg ez lehetett a fő oka az ellentétnek, amely végül a szűrőhiány körüli vitában tornyosodott, és arra késztette az igazgatót, hogy azzal védekezzen, hogy nem tudják üzemeltetni a gépet, mert nem az övék. Hogy miért nem lettek teljesen odaadományozva ezek a gépek a kórháznak, miért csak kölcsönbe lettek adva, hogy bizalomhiány volt az ügyben, vagy jogilag volt ezt így könnyebb lepapírozni, nem tudhatjuk, s most nem is fogok utánajárni, mert még jobban elbonyolítaná ezt az egyébként is hosszú anyagot. Talán majd egy következő anyagban, ha az igazgató szeretné, hogy még írjunk ebben a témában. Azt azonban megtudjuk az ügyvédnőtől, hogy az általa képviselt felet nagyon zavarta az, hogy csak kölcsönözve lettek a gépek: „Ce vor să şi facă nişte antreprenori cu un aparat de 100, 200, 500 de mii de euro? Chiar nimic. Dacă mi-l aduc la mine acasă, eu nu pot să fac nimic cu el. Atunci dacă tot vrei să ajuţi, şi eşti guvernat de bună credinţă, trebuie să faci până la capăt.”

A névtelenek üldözője

Az ügyvédnő másik nagy problémája a vállalkozókkal és a válságstáb tagjaival az volt, hogy névtelenül szólaltak meg az anyagomban. Többször is kifogásolta, hogy megengedtem a megszólalóknak, hogy névtelenül nyilatkozzanak, az előző anyagban is, ami arról szólt, hogy a kórház nincs felkészülve a koronavírusra, és ebben is, ami a tesztelés kiterjesztéséről és a válságstáb és kórházigazgató kapcsolatáról szólt. Ismételten fel kellett hívnom az ügyvédnő figyelmét arra, hogy nekem újságíróként kötelességem, hogy megvédjem a forrásaimat, ha ők kérik, és teljesen törvényes az, hogy nem adom ki a forrásaim nevét a bosszúálló ellenfélnek.Tájékoztattam az ügyvédnőt, hogy az első anyag megjelenése után a kórházigazgató következetesen vadászta azokat, akik információkat adtak ki nekem, ment végig a kórház részlegein, és kérdezgette az alkalmazottakat, hogy ki ismer engem. Aztán pedig titoktartási nyilatkozatot írattatott alá az intézmény összes alkalmazottjával. Csoda, hogy ilyen körülmények között, a megtorlás fenyegetésével a feje fölött nem mer senki névvel nyilatkozni? De még a vállalkozókra is vadászik az igazgató, és vele együtt az ügyvédnő. Mikor arról beszélek, hogy egy vállalkozó kért, hogy megírjam az anyagot, ilyeneket kérdez tőlem nyomulósan, hogy „Cine a fost? Domnul de la Kaufland? Cine a fost?” Mikor megkérdem, hogy „De ce vreţi să ştiţi?”, azt válaszolja: „Pentru că vreau să ştiu, eu sunt un om care vrea să ştie tot.”

Leírom most itt, hogy ne legyen titok: Simon Szilárd kért, hogy foglalkozzak ezzel a témával, mert meg akarta oldani a gyárukban az alkalmazottak tesztelésének a kérdését, és hiába próbált hatni a megyei meg a helyi hatóságokra, senki nem tudta őt segíteni abban, hogy Udvarhelyen tesztelni lehessen az alkalmazottakat. Szóval alaptalanok azok a felvetések, amelyek szerint egy politikai párt vagy egy politikailag alárendelt ember akarta lejáratni a politikai okokból polcon lévő igazgatót. Egy politikailag teljesen független ember, egy ismert civil próbálta elérni azt, ami számára normálisnak tűnt, hogy pénzért lehessen kihasználni a gép elfekvő tesztelési kapacitását. Megkérdeztem, vállalja a nevét. S ha nem vállalná, akkor mi lenne? Az is teljesen normális lenne, egy ilyen világban és ilyen környezetben, hogy névtelen akarjon maradni. Megszoktuk itt Székelyföldön mi, újságírók, hogy mindenki névtelenséget kér, mert a hatalom gyakorlásának fő eszköze a bosszúállás és zsarolás. Hiába vádolja gerinctelenséggel az ügyvédnő, azaz kliense, a kórházigazgató a névtelenül nyilatkozókat, ha közben vadászik rájuk és támadja őket.

Az igazgató a hős, nem a cikk

Mire volt jó ez a cikk, kérdi szemrehányón az ügyvédnő. „Prin articolele astea ce aţi rezolvat?” De ezt úgy kérdi, mint egy tanító néni a kisdiáktól. „Aşa”, mondja minden gondolatom után, mint aki felelteti a tanulót. Én úgy látom, hogy a cikk után letisztázódtak dolgok, kezdtük látni a viszonyokat a két fél között, válaszolok neki. És elkezdtek történni dolgok. Például elkezdtek foglalkozni a kérésre való tesztelés kérdésével, ami a cikk fő témája volt, mondom, de nem hagyja, hogy befejezzem a mondanivalómat, mert gúnyosan közbevág: „Să ne înţelegem, nu articolul din presă ne-a adus în situaţia fericită de a se putea face teste la Odorhei. Să fim serioşi. Nici eu nu am inventat tratatul de noul cod civil. Că îl folosesc, este altceva, că apelez la el, este altceva, că fac bani pe marginea noului cod civil, este altceva, dar nu l-am inventat eu. Să ne înţelegem, nu datorită articolului se fac teste la Odorhei!” Nem azt állítom, hogy én találtam ki a PCR-gépet, válaszolom neki, csak azt, hogy az anyag megjelenése után elkezdtek foglalkozni a kérésre való tesztelés témájával.

Gúnyos nevetésére és kétkedésére válaszként azt is elmesélem neki, hogy oknyomozó újságíróként sok témával foglalkoztam, ezek közül többel is eredményesen, de minden esetben megfigyeltem azt a jelenséget, hogy a hatóságok igyekeznek kihangsúlyozni, hogy nem az újságcikk érdeme, hogy megoldódott a dolog, hanem az övék, akik már rég foglalkoznak a témával. Ez a vidéki polgármestereknél például mindennapos. Hiába, hogy azelőtt húsz évig nem léptek semmit egy adott témában, a helybéliek minden igyekezetének ellenére és most az újságcikk megjelenése után másnap hirtelen megoldódott a több évtizedes gond. Ők előveszik azt az embert, aki kihívta az újságírót, és kioktatják, hogy nem az újságcikk miatt oldódott meg az ügy, hanem az ő jófejségük miatt, mert már rég dolgoztak az ügyön, és a sajtó kihívása csak ártott az ügynek. Persze.

Így állunk az alkalmazottak kérésre való tesztelésével is. A kórházigazgató által szolgáltatott dossziéból egyetlen dokumentum tesz utalást erre a kérdésre, és ez is alátámasztja, amit mondok. Íme.

Május 8-án, a kórházi válságbizottság gyűlésén felmerül a kérésre való tesztelés, és az orvosigazgató javasolja, hogy dolgozzák ki ennek módszertanát. Ez a május 4-én megjelent újságcikk utáni első gyűlésen kerül szóba, míg azelőtt ezt a témát nem láttam egyetlen jegyzőkönyvben sem. De ha az ügyvédnőt kérdezzük, semmi köze a cikknek ehhez, állítja gúnyosan. Mindegy, mondom neki, az sem baj, hogyha az én írásom észrevétlen maradt, és nem amiatt történtek lépések. Az a fontos, hogy megtörténtek a lépések. Például azt is észrevettem, hogy az anyag megjelenése után az igazgató elkezdett válaszolni a kollégáim telefonhívására, sőt, fel is hívta a főszerkesztőmet.

Mese a támadott hős kórházi alkalmazottakról és a lefizetett újságíróról

Az ügyvédnővel való beszélgetés, és a kórházigazgató Facebook-on közzétett replikája is tele van ferdítésekkel és huncutságokkal. Látványos, ahogy az igazgató megpróbálja az ő személyes viselkedése ellen felhozott vádakat átirányítani a kórház irányába, majd viktimizálni a kórház alkalmazottait, akik hősökként helytállnak a nagy Covid-harcban, és mégis támadva vannak.

Ez egy apró kis huncutság. A válságstáb tagjai nem a kórház munkaközösségét támadták, hanem inkább az igazgató személyes viselkedésével volt bajuk. Hogy az igazgató most megpróbálja pajzsként maga köré csavarni a kórház teljes munkaközösségét, nem újdonság. Politikusaink is gyakran eljátsszák ezt a cselt, hogy személyes tévedéseik, gaztetteik miatt érkező számonkéréseket, lásd mondjuk a korrupciós ügyeket, DNA-dossziékat stb. úgy állítják be, mintha a magyar közösség elleni támadások lennének.

Az is ferdítés, amivel az ügyvédnő próbál megvádolni, hogy politikai felkérésre próbálom-próbáljuk lejáratni az igazgatót. Ilyeneket mond, hogy „Un om care a muncit timp de 40-50 de ani să ajungă în postura în care este, şi un om care a dat atât de mult comunităţii, nu cred că merită să fie târât în două articole de presă denigratore. Indiferent de cine a comandat articolul şi cine l-a plătit. Înţelegeţi?” Hát én értem, de azt is értem, hogy megvádolt azzal, hogy valaki lefizetett, és azért írtuk meg ezt az anyagot. Ez rágalom. És teszi mindezt azután, hogy többször elmondtam neki, hogy nem vagyok egyik félnek sem az embere, nekem újságíróként az a feladatom, hogy segítsem a két felet összecsattanni, nem pártoskodok, hanem mindenkinek megadom a szót, és hagyom, hogy ütköztessék véleményeiket. Arról nem tehetek, ha kórházigazgató nem akarja ütköztetni a véleményét és elérhetetlen.

Aljas támadás a kórházigazgató részéről, hogy azzal vádol, hogy pénzért írtuk volna meg a kórházról szóló két anyagot. Az elsőt a kórház alkalmazottainak kérésére, a másikat Simon Szilárd kérésére írtam meg, és senkitől nem kértem vagy fogadtam el semmit ezért cserébe. Mikor az ügyvédnő mondja, hogy ki fizette ki az anyagot, akkor Ágotára mutatok, a laptulajdonosunkra, aki a mellettem ülő széken ül. Ő fizette. Ágota, a tulajdonosunk is biztosítja az ügyvédnőt, hogy nem kapott senkitől semmi pénzt.

És az is ferdítés, amit az igazgató és az ügyvédnője állít, hogy a múltkori anyagban támadtam az igazgatót. Hogy tiszta legyen, elmondom ismét, nem én vádoltam az igazgatót az adott pontokban. A válságstáb tette. Én a válságstáb panaszait adtam tovább, elég tisztán odaírva, hogy ezek az ők gondolatai. Attól, hogy egy újságíró megszólaltat valakit, és leírja, amit az illető mondott, nem feltétlenül kell egyetértenie az adott gondolattal, és nem jelenti azt sem, hogy az ő véleménye hasonló.

A kórházigazgató gondolatait is tolmácsoltam volna hasonlóan, de nem hagyta, falakat húzott maga köré, és bezárta az ajtót. Most pedig a kulcsot is próbálja eldobni. Amikor a kórházigazgató replikáját lehoztuk, akkor sem hittük el, amit benne ír, de lehoztuk, mert megadjuk mindenkinek a jogot, hogy elmondja a véleményét. Most is megadnánk a lehetőséget az igazgatónak, hogy elmondja a véleményét, de ő továbbra is játszik, vásárhelyi kerülővel idepasszol egy 263 oldalas dossziét, és megbújik az ügyvédnő mögött, onnan vádol és támad. Immár nem csak a válságstábot, hanem minket is. Ez annyiban kellemetlen, hogy elég nehéz megőrizni a független álláspontot és középen maradni olyan körülmények közt, hogy az egyik fél folyamatosan támad és nyilvánosan azzal vádol, hogy a másik fél által le vagy kenyerezve.

Ugyanakkor nehéz középen maradni azért is, mert sorra igazolódnak be a válságstáb állításai. Az, hogy az igazgató nem együttműködő, hogy sérteget mindenkit, vagy hogy a kórház nem volt felkészülve a koronavírus érkezésére.

A dátum nélküli nagy terv

A kórház felkészültségének bizonyítására a kórházigazgató beválogatott néhány dokumentumot az általa összeállított dossziéba. Azok, akik alaposabban átvizsgálnák az ügyet, a lukacs04.pdf dokumentumot tekintsék meg. Ebben több kórházi osztály is leírja, hogy hogyan képzelik el a covid-os betegek elkülönítését a nem-covidosoktól. A legtöbb osztály fél oldalnyi szövegben letudja a dolgot, egyedül a radiológia mellékel térképet is a tervéhez, amiből tisztábban látszik, hogyan képzelték el az elkülönítést. A városi válságstáb azzal vádolta az igazgatót, hogy az anyagunk megjelenéséig, azaz május 4-ig nem történt intézményi szintű átbeszélése ezeknek a terveknek. Ezt cáfolandó, találtam a dossziéban egyetlenegy egyoldalas dokumentumot, amely kórházi szinten tárgyalja az intézkedéseket.

A dokumentumnak iktatószáma van, de dátum nem szerepel rajta, ami furcsa, mert általában a kettő együtt szokott járni. Ezért sajnos nem tudom megállapítani, hogy ez a dokumentum pontosan mikor született, feltételezem, hogy a szövegben szereplő dátum előtt valamikor. Ugyanakkor azt sem tudom megállapítani, hogy ez a dokumentum mennyire elegendő ahhoz, hogy egy kórház szintjén jól működjenek a dolgok. Lehet, hogy elég, de nekem kevésnek tűnik.

Még a járvány legelején, március elején volt egy nagyon hosszú beszélgetésem a kórházigazgatóval, akkor ő lelkesen mondta, hogy minden rendben van, dolgoznak az útvonalak letisztázásán, hogy a covid-os betegek ne találkozhassanak a kórházban a nem-covidosokkal. Én ezért, mérnöki fejjel, arra vártam, hogy lesz majd egy terv, amiben térképen látszanak majd az útvonalak, és az elkülönítés módja. Sajnos, az előbb bemutatott dokumentumon kívül nem láttam egyetlenegy jelt sem arra nézve, hogy kórházi szinten megoldották-e átfogóan ezt a kérdést. Ezért nem tudom cáfolni a válságstáb által állítottakat a tervek hiányával kapcsolatban, sőt, inkább megerősítést nyer az, amit a válságstáb állított.

Körülbelül ennyit sikerült megtudnunk az ügyvédnő által elmondottakból és az általa átküldött 263 oldalas dossziéból. Nem merem állítani, hogy sikerült teljesen megértenem az igazgató minden üzenetét, amit a dossziéban elrejtett. Ez azért így nem a legjobb módszer arra, hogy valaki a mondanivalóját továbbítsa, hogy odadob egy többszáz oldalas dossziét, s te keresd meg benne, hogy ő mire gondol. Ezért ismét arra bíztatom kedves olvasóinkat, hogy aki úgy érzi, hogy nem sikerült megértenie írásomból a kórházigazgató üzenetét, az töltse le a fentebbi linkről a teljes dossziét, és tanulmányozza, mert az az eredeti és az egyetlen igaz forrás. A Bibliát is sokan magyarázzák, változó sikerrel, így én sem merem azt állítani, hogy sikerült Lukács Antal dossziéba rejtett üzenetét hitelesen tolmácsolnom.

Továbbra is nyitottak vagyunk arra, hogy a kórház és a polgármesteri hivatal közti vitáról tudósítsunk. Szívesen várjuk a kórházigazgató újbóli jelentkezését akár a szerkesztőségi, akár magán emailcímünkön, akár telefonon, akár ügyvéden keresztül. Ugyanakkor a városháza számára is, de a megsértett, többnyire iskolázatlan vállalkozók számára is felajánljuk ezt a lehetőséget. Minden félnek sok szerencsét és kitartást kívánunk a harcban.