Fotó: Gál Barna
Kapsz egy társat és egy kis udvart, nem lesz hol laknotok, nektek kell felépítenetek a saját házatokat, de nehezítésként először a pajtát, ott kell élnetek pár hónapig, utána foghattok neki a közös hajléknak. Közeli hozzátartozóid pár éven belül elhunynak, átrohan három hadsereg a szülőfaludon, egyedül maradsz, mint az ujjam. Gyermeked születésekor a társad elviszik katonának, három év múlva látjátok újra egymást.
Nem, ez nem egy reality-show, szimuláció a dzsungelben, ahol baj esetén kívülről beavatkoznak, kisegítenek. Itt saját magadra, életösztöneidre, a Fennvalóra támaszkodhatsz. Ambrus Juli néni Székelydobó legidősebb lakója, a maga kilencvenöt évével sok minden megtapasztalt. Dobó élő történelemkönyvét lapoztuk fel, hogy az 1920-as évekbe visszatérve belekukucskáljunk egy egyszerű család életébe.
A bába kezében az élet
– Nannyámék mondták édesanyámnak, hogy ne induljon útra, nagyon lent van terhe, akármikor megszülhet. De édesapámmal kívánkoztak az október elején, Szent Mihály után tartott állat- és kirakodóvásárra Bögözbe. Szépen ledöcögtek a szekérrel, hazafelé már voltak jelek, jönni fogok. Dobóban abban az időben nem volt bábasszony, sok asszony belehalt a szülésbe, ezért édesapám bekérezkedett Péter Ferenc bátyámékhoz, oda jött a helyi bábaasszony. Így láttam meg a napvilágot Bögözben dobóiként – kezdi Juli ángyom életének bemutatóját.
Már az elején megnyugtat, ő mindenre is emlékszik, kérdezzek bátran, akár a gyermekkori élményeiről is. Egész pontosan 1928-ban járunk, tíz éve ért véget az első világégés, a faluból rengetegen ottmaradtak a nagy háborúban. Édesapja, Hegyi József a szemén megsebesült, hazaküldték, mert ott már nem vették hasznát. Ebben az időszakban rengeteg asszony lelte halálát a szülőágyon, mivel nem volt ki segítsen szülésnél.
– Az én gyermekeimnél Dobai Ilona néném segítkezett, akkorra már volt a falunak saját bábája. Mikor az asszony úgy volt, üzentek neki, lejött, kifogta a babát. Egy hétig járt az édesanyához és babájához fürdetni, pelenkát mosni, tanácsokkal ellátni.
Életének szép fejezete kezdődött Alsó-Dobóban, a Hegyi utcában nagyszerű barátnők társaságában töltötték gyermekkoruk kezdetét.
Erős és „kápás” mindenre
A faluban két oktatási intézmény működött akkoriban, a mostani iskola helyén egyházi fenntartású magyar, míg a táncteremben román iskola „nehezítette” a kicsik sorsát. Előbbiben Kálmán Miklós tanító az egyházhoz közel álló, többségében az egyháztanácsosok gyermekét oktatta, a másik helyszínen minden románul zajlott.
– A szüleim egy kukkot nem beszéltek románul, nem tudtak segíteni nekem. Milyen egy iskola? Szigor, az volt. Az óra ketyegését egész nap hallottuk, olyan csend volt. Kezdtük az asztallal, ablakkal, szekrénnyel. Az imádságokat mai napig tudom románul. Értem mit beszélnek, de mondani nem tudok románul – mondja Juli néni, aki legkisebb gyermek lévén korán a szülei segítségére volt.
Édesapjának két fogatja volt, tizennégy éves korában már megtanították az „ekefogásra”, a marhák után járva szántott a dobói határban, mivel erős és „kápás” volt mindenre. Nagyon szerette édesapját is, akit viszonylag korán elveszített. Tizenéves leánykaként érte a magyarok bevonulását, élénken élnek benne a háború történései.
Horthy fehér lovon
– Akkoriban semmi sem volt messze, fogtuk magunkat, nagy énekelve bementünk Udvarhelyre, szépen felsorakoztunk a Kossuthban, ahol Horthy Miklós fehér lován megmutatkozott. Nem tartott ez sokat, egyik pillanatban már arra lettünk figyelmesek, hogy a németek beállnak az udvarunkra egy nagy teherkocsival, ami tele volt pakolva kályhával. Hiába takarták le zöld ággal a kocsit, nemsokára egy repülőgép jelent meg Dobó felett, mi csak arra lettünk figyelmesek, hogy Ócfalva felé megy, ott bukfencezik egyet. Azzal jöttek az oroszok, mindenki bujkált, ahol tudott, itt Újvárosban a szomszédnak volt egy földpincéje, a lappancs alatt rejtőztek a leányok. A pap is levetkezett, gumicsizmát húzott, elrejtőzött az állatok közé. Úgyis elvitték, Toásó Áron megyebíróék hozták vissza valahogy Hosszútövisből – alighogy véget ért a háború, az évszázad egyik legszűkebb esztendeje köszöntött a falura.
1947-et írunk, hihetetlen nagy szárazság van, nincs mit enni, a kialakult helyzet áldozatot követel az emberektől. Év elején váratlanul elhunyt Juli néni édesapja, ősszel már megházasodik beszélgetőtársam, felköltözik Dobó Újvárosnak nevezett utcájába.
– Édesanyám töltelékest, húslevest készített, kemence földjén sült tejfölös lepényt sütött. Egy liter pálinkán osztozott a tucatnyi ünneplő, így is jó volt. Egyik komám jött klánétával, vele mulattunk kicsit, aztán Zsiga koma éjfélkor szekéren felhozott a férjemhez. Ennyi volt a lakodalom. Mondta szegény férjem mindig, hogy „Juli, nem tudom, mivel tudtalak meggyőzni, hogy a nagy pavillonból felgyere hozzám”. Egy kicsi kunyhó volt itt, apósom elitta a másik bennvalót. Kölcsön marhával hordtunk földet és vizet, a cigányok téglát vetettek az udvaron, a pajtának álltunk neki először, az állatok után élt az ember. Mikor elkészült, siránkoztam, mikor lesz már rendes hajlék a fejünk felett, hogy ne a pajtában kelljen lakjunk. Ezen is túl vagyunk – mondja vidáman, akinek mindig a kedves emlékek villannak be.
A tengerig mentek malacért
Karácsony előtt fontak, utána kalapot kötöttek a kórusokban, a falu nagy része ebből „boltolt”. A negyvenes években Hodor Jakab plébános tanfolyamot is szervezett, hogy megtanítsák a helyieket új termékek előállítására, ekkor tanították meg Juli néni szerint a helyieket szatyrot készíteni, ekkor ismerkedtek meg a hetes fonattal, előtte a kilences és a tízes volt használatban.
– 1947-ben az uram elindult Berki Jóskával, felpakoltak szalmakalapból, felültek a vonat tetejére, s mentek le Konstancára. Amikor tunelek jöttek, szépen lesütötték a fejüket, hogy nehogy beleüssék. Lent eladták az árut, az árából vettek két malacot, nádszatyorban, vonattal hazahozták. Nem volt mit csinálni, mindent meg kellett próbálni. Akkor gyalog semmi sem volt messze, még marhát is többször hoztak a Regátból – mesél röviden a második világháború után évekről. Mikor megszületett a fiúk, Géza, a férjét behívták katonának, három évig nem látta a családot.
– Arattunk, augusztus volt. Mondom anyámnak, nézzen oda, ott jön Géza, a nyaka körött hozza kicsi Gézát. Mikor hazajött a férjem, a fiam otthon, a kapu előtt játszott. Kérdezte tőle, hogy kié vagy, gyermek? Én Ambrus Géza édesapámé, válaszolta neki. És édesapád hol van? Katona, mondta a fiam. Már akkora volt, hogy meg tudta mondani, merre dolgozunk a határon – férje kőművesként, Juli néni borjúgondozóként dolgozott a helyi kollektív gazdaság megalakulása után, huszonkilenc esztendeig.
Szép idők
Nem tudja, nem akarja feledni a szőlőfák árnyékában tartott nagy családi dínomdánomokat Szent Ilona búcsú idején, amikor szegényes körülmények között, de őszintén tudtak örvendeni egymásnak.
– Jöttek a rokonok Galambfalvától Dályáig el mindenhonnan, olyankor nálunk buli volt. A három falu népe nem fért be a templomba, tele volt az udvar is. Mindenki gyönyörűszépen felöltözve székely ruhába, akkor ez volt a módi. Kint sátrak mindenfelé: pogácsák, cukorkák, dinnye, pohárba mért homoródi borvíz. Ott volt Kováts fényképész a templom mellett, lehetett fényképet csináltatni. Azok voltak a szép idők! – idézi fel kedves emlékeit a legidősebb dobói lakos.
Juli néninek hosszú, küzdelmes élete volt, a kedves történetek élénkebbek emlékeiben, az számít, hogy megoldották a felmerülő problémáikat. Kétszeres üknagymamaként is optimistán tekint a jövőbe.
– Két ükunokám, harminc unokám van, ezzel áldotta meg a Jóisten az ember munkáját. Arra kérem a Fennvalót, hogy adjon egészséget a családomnak, legyen örömük egymásban, ez a legfontosabb – zárja Ambrus Juli néni.
