Mert a bocsánatkérés semmit nem ér, ha közben felmentjük a bűnösöket.
A szerző felvétele
Az elmúlt hetekben egy teljesen új dimenzióját ismerhettem meg a városnak, különösen a központnak, ahol 1944. május 3-án zajlott a történelem. Ami eddig a diáknapok, a nemzeti ünnepek és az úrnapi búcsú helyszínét jelentette számomra, képzeletemben hirtelen megtelt azzal a mintegy 300 zsidó vallású udvarhelyivel, akit összegyűjtöttek a Patkóban, hogy a Peda tornatermében altassák el őket, mielőtt a napjainkban sétavonatozásra használt síneken szállítsák őket el Marosvásárhelyre, majd Auschwitz-ba.
Pedig számtalan filmet láttam, számtalan könyvet olvastam a zsidó nép tragédiájáról, és minden alkalommal beleborzongtam. Mégis távolinak tűnt, mert a legtöbb történet az akkori Német Birodalom területén, a messzi Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában játszódott. Tudtam, hogy rengeteg magyarországi zsidó odaveszett a haláltáborokban, valamivel később jöttem rá, hogy ebben a magyar állam is közreműködött, de bele sem gondoltam, hogy a visszacsatolt Székelyföldre is kiterjedt a “tisztogatás”.
Arról, hogy a holokauszt szülővárosomat és környékét is érintette, akkor szereztem tudomást, amikor meghirdették az Elhurcolva című megemlékezést. Akkor esett le, hogy az akkori udvarhelyiek is részei voltak a náci halálgépezetnek. Szégyenérzet fogott el, amikor szembesültem tudatlanságommal. Mára alig tudunk valamit az udvarhelyi zsidókról. Alig maradtak néhányan, könnyedén meg lehet számolni, hányan tértek vissza a városba, temetőjük eldugott, elzárt helyen található, imaházuk már csak történelem. Tudtam a református temetőben a zsidó sírokról, de sose merült fel bennem a kérdés, hogy mi is lett velük.
Mint kiderült, a magyar (és székely) hatóságok a lakossággal karöltve voltak arra képesek, hogy előbb jogaiktól, méltóságuktól, végül az életüktől is megfosszák ember- és honfitársaikat. Éppen azokat, akik nem csak szerves, hanem meghatározó részei voltak a társadalomnak, a helyi közösségnek, átlagon felüli műveltségükkel szolgálták azt, ki tanárként, ki orvosként vagy éppen kereskedőként látta el Udvarhelyt az élethez nélkülözhetetlen tudással, gyógyszerrel, élelemmel, ruhával. Mégis sikerült elvetni a bizalmatlanság és a gyűlölet magvát, mégpedig annyira, hogy saját szomszédaikat, munkatársaikat kitoloncolják, feljelentsék őket, otthonaikat kifosszák vagy éppen beléjük költözzenek.
Irigység és haszonszerzés – talán ez a kettő hajtotta leginkább a „szarkákat”, de minden bizonnyal az irracionális félelem is az ismeretlentől. Mert bizony zárt közösségek ezek, kívülálló számára furcsa szokásaikkal, érthetetlen nyelvükkel és kusza betűikkel, amit sokan közülük sem ismertek. A meg nem értettséget fordították ellenük, az istenadta nép pedig nyomban az „igaz magyarok” pártjára állt, a „tiszta nemzet” szolgálatában, a többi már jött magától.
Ennek állít emléket az a térinstalláció, amelyet a Patkó kellős közepén helyeztek el május 3-án. A múzeumigazgató értelmezésében a kockakőből kitüremkedő pázsit azt az élő szövetet jelképezi, amelyből kitéptek egy darabot, amikor elhurcolták azokat az udvarhelyi polgárokat és családjaikat, akiknek „egyetlen bűnük az volt, hogy zsidók voltak” – hangzott el a polgármester beszédében. A fűbe állított fényképeken apák, anyák, gyerekek, öregek, egy szóval: emberek! Emberek, akiket egy szempillantás alatt elvesztettek szeretteik, és a város.
Némán állt a téren aznap az a néhány leszármazott, köztük az utolsó székely a városban, aki zsidó, és a messzi Izraelből érkező két asszony. Egyikük kitartóan videózta az eseményt az Izraelben maradt rokonok számára, majd együtt hallgattuk azt a koncertet, amelyet egy nagyváradi zsidó (klezmer) zenekar adott a városházán. Lenyűgözött, hogy a magyar ünnepekre jellemző siránkozással szemben ők képesek pattogós, jókedvű dalokkal is megemlékezni a tragikus múltról.
Tudom, nem vagyunk mi vétkesek azért, ami történt, amit elődeink műveltek egymással, de felelősek vagyunk a máért. Jó, hogy elhangzott egy bocsánatkérés, amivel tartozott Udvarhely városa a megfogyatkozott zsidó közösségnek, csakhogy nem lehet azt, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk. Nem lehet azt, hogy a túlélők leszármazottaival díszelgünk, nagyban sajnálkozunk, és közben mégis azt éltetjük, annak állítunk szobrot, arról nevezünk el utcát, könyvtárat, aki tevékenységével hozzájárult ahhoz a közhangulathoz, amely előkészítette és megkönnyítette a holokausztot. S bár ő nem erre értette, mégis egyet kell, hogy értsek a polgármester szavaival: „A kellemetlen múltról is beszélni kell”.
