Egy tavaszközeli pénteki napon utazunk Vásárhelyről Kolozsvárra, ahol a Transylvanian Contemporary Dance és a Navarra Dance együttműködésében a JOY előadás első turnéállomása lesz a ZIZ művészeti és közösségi térben. Pár nappal azelőtt Macaveiu Blanka koreográfus, tánctanár, az idén tízéves Navarra Dance Egyesület lelki-testi-szellemi anyja keresett meg, hogy nézzem meg a lányokat ebben az előadásban, amelyet Kányádi György koreográfus-rendező rakott össze számukra. Mint az később, az este során kiderül, a nyolc kamasz táncoslány – a legkisebb 11, a legnagyobb 17 éves – előadásában az öröm, a frissesség, a játékkedv, a tánc- és az életszeretet egyaránt illatozik, mint a legelső tavaszi cserenyszevirág. De ne fussunk még előre.

Bemelegítés és drukk

Pénteken egy órára tervezzük az indulást, aztán kettő lesz belőle: amikor már úton vagyunk, a lelkes, parázsló szemű Blanka elmondja, hogy sok feladat hárul rá a tánciskolában, és minden szeretet és csapatszellem ellenére, néha nehéz összefogni a lányokat. Aki volt már kamasz lány, vagy kamasz lánya van, tudja mit jelent ez. De Blanka magabiztos tanár, távolról sem olyan, amit az ember a sport dokumentumfilmek alapján a szigorú és szenvedélyes táncedzőktől elvárna. Ő figyelmes, barátságos, laza, mégis tiszteletet követelő. Blanka táncos és koreográfus, Marosvásárhelyen mozgásművészetet és rendezést tanult, Kolozsváron rendezést és koreográfiát. Tíz éve, 2014-ben alapította a Navarra Dance táncegyesületet, ahol az utóbbi években már több mint száz diák tanul tőle és a besegítő kollégáktól.

Két autóban utazunk, Blanka vezet, hátul a lányok egy része és egy édesanya. Bár nem beszélünk róla, a lányok részéről feszült figyelem, drukk és összpontosítás érződik. Vannak, akik egymással beszélgetnek, de többen zenét hallgatva saját gondolataikban bóklásznak, lehet, már az esti koreográfiát gyakorolják fejben. A tánc egy meditatív sport is, gondolom, bár mostanában jómagam főleg otthon szoktam tombolni, ritkán járok el szórakozóhelyre. Amikor a karantén alatt megismerkedtem saját szobám biztonságában a kortárs tánc alapjaival egy Trafós online eseménysorozatnak köszönhetően, úgy éreztem, a szórakozáson túl az érzelem- és feszültséglevezetésre, a feltöltődésre, és igen, a saját határaink, identitásunk körvonalazására is tökéletes eszköz lehet a tánc.

A lányok előadás előtt a kolozsvári ZIZ-ben. Fotó: Transylvanian Contemporary Dance

De visszatérve a lányokra: Fekete-Ugron Adrienn, Ferenczy Dorka-Léda, Gyarmati Anna-Eliza, Józsa Júlia, Kacsó Beatrice, Márton Emese, Márton Zsófia és Sebestyén Réka fognak fellépni este az előadásban. A JOY-t az ugyancsak Vásárhelyen végzett, jelenleg Kolozsváron élő Kányádi György rendezte, akivel délután még lesz egy próbájuk a lányoknak. Az előadás eseményében megosztott alkotói vallomásokból kiderül, hogy Gyuri számára a legfontosabb első lépés a bizalom kialakítása volt a lányokkal. „Őrült energiával dolgoztunk”, emlékszik vissza, ez pedig az est folyamán megtestesülni látszik: a nyolc lány közel 50 percen át végig színen van – takarás nélkül –, könnyedén váltanak egyéni és közös mozdulatsorok között, figyelmük lankadatlan, és ha el is fáradnának, tutibiztos, hogy fél másodperc alatt visszaugranak a pörgésbe. Végül is a tánc: öröm.

Úton Kolozsvár fele Blanka mesél a táncegyesületről és saját szakmai útjáról is. A kortárs tánc és mozgásművészet profilú András Lóránt Társulat tagja volt, amely sajnálatos módon a pandémia első évében megszűnt: nem tudta – vagy nem akarta – eltartani a kezdeményezést sem a város, sem polgárai. Igény pedig van, hatalmas, a táncra: Blankánál is több csoport fut párhuzamosan, egészen pici táncoslábúaktól kezdve a nagykorúságot súroló fiatalokig járnak hozzá tanulni. 

Macaveiu Blanka tanítás közben. Fotó: CAMP – Contemporary Artistic Movement Platform

„Évente 2-3 táncversenyen vesznek részt a diákok, az eredmények mindig dobogósok. Öt diákom koreográfia szakon tanult tovább, közülük hárman végeztek már és a szakmában maradtak, kettő jelen pillanatban tanuló”, meséli Blanka. A hagyományos néptáncegyüttes, a színház és a bábszínház mellett simán elférne egy kortárs táncra szakosodó társulat abban a városban, ahol művészeti egyetem is működik – teszem hozzá magamban, de most nem azok az idők járnak.

A tánc mint program

Ahogy beérünk Kolozsvárra, a lányok már alig bírnak magukkal, éhesek és energikusak, és még egy snúrt is le fognak nyomni Gyurival a ZIZ-ben, miközben Blanka kortárs tánc workshopot tart tinédzsereknek. Érezhető az izgalom, konkrétan zsizseg a levegő, és először fogalmazódik meg bennem, mint akinek nincs napi szinten kapcsolata tinilányok csoportjával, hogy ehhez bizony türelem, keret és figyelem kell! Ilyen szempontból a tánc tökéletes formát adhat a felgyülemlett energiának: nemcsak egészséges és személyiségépítő szabadidős tevékenység, de képes kiizzasztani mindenkiből a fölösleges stresszt. 

Blanka elmondja, hogy a lányok iskola, magánórák, és egyéb kötelezettségek mellett táncolnak: a szülők hite és bizalma is elmaradhatatlan összetevője a sikernek, a lányok sikerének. Legtöbbjük ugyanis hazai és nemzetközi táncversenyekre is jár, ahol egy sokkal rigorózusabb szempontrendszernek kell megfelelni. A JOY a pontszámok, a versenyszellem és a megfelelési kényszer helyett egy szabadabb, művészibb, kreatívabb találkozás a tánc világával, ahol a felfedezésnek, a játéknak és akár a véletlennek is nagyobb tere, szerepe van.

„Ez a fajta munka első sorban megtanítja a gyerekeket, hogy hogyan lehet közösségben létezni és abban alakulni, fejlődni emberként és táncosként. A műfaj megköveteli, hogy ismereteik legyenek a balett műfajából és más tánctechnikákat is ismerjenek, amelyeknek pontos szabályrendszere kihívást, kemény munkát jelent. Ez a fajta mozgás ugyanakkor lehetőséget biztosít szabadon alkotni, bevonni más művészeteket, ami gazdagítja munkájukat”, fejti ki Blanka a mozgásszínház előnyeit. Azt is elmondja, hogy szakmabeliként kicsit irigyli is a lányok szabadságát: a táncversenyek és a kortárs színháza világa között örömöt jelent nekik ez a kis sziget, ahol őszintén és jókedvűen lehet alkotni, mozogni, megnyilvánulni.

A leánykor egy spektrum

Ahogy eltelik a délután, és nyolc óra előtt gyülekezik a közönség a ZIZ-be, egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit fognak megmutatni a lányok. Gyuri is feltűnik, lelkes és izgul. Várakozunk. Amikor fiatalok adnak elő, néha megtörténik, hogy a rendező, a projektvezető felnőttes ötleteit, világlátását próbálják megeleveníteni, abba próbálják gyermeki önmagukat beleszuszakolni. A diszkrepancia azonban kínos és természetellenes lehet: egy tizenhétéves nem tudhatja azt, amit egy harmincéves, egy kislány nem nő, a tapasztalat különböző, és ez így van jól. Ez a félelem azonban szerencsére pillanatok alatt szertefoszlik, amikor már a nézőtéren ülve elkezdődik az előadás: a lányok lányok maradnak, és kezdődik a móka.

Részlet az előadásból. Fotó: Transylvanian Contemporary Dance

Fehér, ujjatlan ingekben és fekete cicanadrágokban vannak a lányok, mind a színen, és végig együtt is maradnak. Bemutatkozás, ismerkedés, így veszi kezdetét a játék, aminek egyetlen igazi tétje a mozgás örömének megélése lesz. A saját testtel, önmagukkal, és a másikkal való kapcsolódás által: élni jó, mozogni jó, együtt lenni jó, ezek fogalmazódnak meg bennem az első táncmozdulatok alatt. Kalandozásunkat Vivaldi Négy évszakja kíséri. A lányok fluidan mozognak, fiatalságukban azonban erő is van, sallangmentesség: úgy csavarják, hajlítják, nyújtják magukat, mintha semmi – belső – teher nem lenne rajtuk. Egyszerre édesek és gyermekiek, önállók és lányosak. Lepörög még róluk a külvilág.

A szótlan, mozdulatcentrikus bemutatkozás után Kányádi György koreográfiája élethelyzetek, konfliktusok, sikerek, hibák és felocsúdások momentumait ragadja meg. Hol egyéni, hol csoportos jelenetek mutatják fel és tárgyalják mindazt, amit a leánykor magába foglal. Egy egyszerű fogócskából nemsokára incselkedés és kiközösítés lesz, felvillan a tehetség és a siker mámora, de eltáncolják az apró kudarcokat és a nehéz érzéseket is. Majd újból játék, felejtés.

Hangok szólalnak fel a játszótérről, miközben a lányok önmaguk és egymás számára is erőmutatványokat végeznek. Valahol az önfeledt gyermekkor, a végtelenített játszótér, az azonnali barátságok, és a felnőttkor felé mutató önállósodás, a le- és kiválás, a megmutatkozás között mozognak a lányok. Ez a kamaszkor. Se nem kislány, se nem nő, bár mindkettő közel áll – még, már – hozzá. Ezt az élet-momentumot merevíti ki, lassítja le és tölti meg tartalommal a JOY, úgy, hogy az életérzés árnyaltságát a nézőnek is öröm lesz érzékelni.

Főleg azért – és ez a rendező nagy érdeme –, mert az előadás nem szexualizálja a lányokat, egyfajta egészséges nemtelenség jellemzi a produkciót. A kamaszkor sötétebb vagy elrettentő aspektusai most nincsenek terítéken, és az is segíti a lányság fogalmának megelevenítését, hogy emberi, tehát nem feltétlenül női fordulópontokkal, tulajdonságokkal, megpróbáltatásokkal és vágyakkal operál a mozgáselőadás. Kányádi olyan mozdulatsorokat választ a balett, a gimnasztika, a jóga, és részben a színházi regiszterből, vagy akár a bohócszámból, amelyek könnyen érthetők, felismerhetők, de nem közhelyesek. Így a néző is játékosan össze tudja tenni, hogy itt a félelemről, az erőről, a fegyelemről, az egyensúly megőrzéséről vagy épp a saját határok feszegetéséről van szó. 

Aki táncol, él

Ahogy az mozgás- és táncelőadások közben lenni szokott, a koreográfia szabad asszociációk sorát indítja el a nézőben. Bennem például az fogalmazódik meg úgy félidőtájt, hogy milyen könnyen „helyrejönnek”, milyen reziliensek a lányok: ezt meg is erősítik a felnagyított gesztusok, de egyértelmű, hogy ebben a korban könnyebb megújulni, megrázni magunkat, mint az később lesz. Lehet hajtani a teljesítményért, el lehet fáradni, lehet táncolni kifulladásig, de utána kezdődik újból a játék. Ez a gyermekkor biztonsága még, amit valamennyire azért kikoptatnak az évek. Ha elfáradtál, megpihensz – milyen könnyű is így az élet! 

Majd azon filózok, hogy milyen sokat jelent bárki számára, ha a csapattársai ugyanúgy szeretnek játszani, mint ő! Ezáltal az energia továbbgyűrűzik, egymást tápláljuk, buzdítjuk, nem szégyenül meg senki, aki pörög, lelkes és nyitott. Ebben a konfigurációban az unalom, a fáradtság, az ezer fokon égés mind megfér egymás mellett, mert van jövő, van holnap, van folytatás. És megtartó közeg, pajtások, bajtársak, igazi közösség.

Gondolataimat egy rövid, robotszerűen beszélgetős, körbejárós jelenet bontja meg (szia, salut, nem, nu, hogy vagy?, ce faci?, mondják a lányok), majd hirtelen egy ordítás szakítja meg hangkáoszt, amit csilingelős, gyermeki kacaj követ. Feszes balettmozdulatok sora következik, amibe bele van kódolva a félelem, a hiba, a kényszer, a megfelelési vágy: a sok mosoly és céltalan játék mögött mégis komoly valóságok lapul, sodró érzelmek. Felcsendül a Supertramptől a Logical Song: olyan csodálatos, varázslatos és madárcsicsergős volt régen, fiatalon, de aztán elküldtek, hogy értelmes, logikus legyek, praktikus, cinikus… És ma már azt sem tudom, ki vagyok. Ez még nem a lányok hangja, talán a rendezőé? A miénk, akik szerencsés esetben emlékeinkben még legalább őrizzük ezt az örömöt, szabadságot? A játékot?

Ahogy kifut a dal és az utolsó mozdulatok is levezetik a színpadi energiát – persze csak azért, hogy majd az újulhasson –, arra jutok, hogy a JOY az ártatlan és jóillatú fiatalság dicsőítése, a nőiség kötelező performálása előtti szappanbuborék. Megfogalmazom, hogy hálás lehet mindenki, akinek van teste és tudja használni, képes a mozgásra, hát még a táncra! És hogy lehet több öröm – és rugalmasság, fiatalosság – lenne az én életemben is, ha többet táncolnék. És akkor taps.

A tapsrenden úgy érzem, én is joggal lehetek büszke a lányokra meg egyáltalán – és most már a nagymama beszél belőlem –, minden olyan fiatalra, aki ilyen értelmes, egészséges, önfejlesztő időtöltéssel gazdagítja tinédzserkori éveit, mint Adrienn, Dorka-Léda, Anna-Eliza, Júlia, Beatrice, Emese, Zsófia és Réka. Pár percnyi csend után, előadás után az előtérben a rajongás töretlenül folytatódik: hatalmas ölelkezések, hangoskodás, pörgés, jóleső fáradtság fűszerezi meg az esti levegőt. 

„Öröm volt látni, hogy milyen pontossággal dolgoznak. Áradt belőlük az önbizalom! Színpadon lenni teljesen más világ, az ott töltött idő kincset ér”, fogalmazza meg pár napra rá Blanka a kolozsvári érzéseit. Gyuri pedig elmondja, hogy az előadás alatt bár a fényekért és a zenéért felelt, mégis olyan érzése volt, mintha színpadon lenne. „Az előadás előtti zsinorpróbán jobban tudtam figyelni és csak azt láttam, hogy két év alatt nemcsak a lányok magasságának növekedése látszik, hanem technikailag fejlődtek, és kezdték megismerni és finomítani a saját táncnyelvezetüket, ha lehet így nevezni. Egyszóval a személyiségüket láttam jobban kibontakozni a mozgásukban is”, fogalmaz a koreográfus-rendező, aki a lányoknak egyszerűen „apa”.

Úton hazafelé szerintem fáradtabb vagyok, mint a lányok. Nagyon drukkoltam, és közben nosztalgiáztam, fogadalmakat tettem, izgultam. Öröm volt nézni őket, és azt hiszem, másnak is feldobná az estéjét a JOY. Különösen Udvarhelyen, ahol a tánc él, a táncosok elhivatottak, és a mozgás iránti szerelem nem szűnik csillapodni.