Idén június 21. és 26. között ismételten megszervezték az Udvarhely Napokat, melyre a szervezők szebbnél szebb grafikákkal, plakátokkal és fotókkal csábítottak bennünket, mondván: neked játszunk! Kíváncsi voltam, hogyan is fog kinézni ez a játék, kik lesznek a játékosok, és milyenek a játékszabályok.
Kamerát ragadva úgy döntöttem, hogy megmutatom mindazt, amit könnyen elmulaszthattál az idei rendezvényen. És nem, nem azokra a gondosan szerkesztett eseményfotókra vagy jól elkapott pillanatokra gondolok, amelyek az elmúlt héten csak úgy zúdultak rád a közösségi média felületeid feedjeiben, hanem valami sokkal inkább zsigerire.
Csütörtökön megkezdődött a nagy dínom-dánom, első játékosunk: Zorán. A levegőtlen sportcsarnokban együtt énekelhettük, hogy „kell ott fenn egy ország” vagy azt, hogy „mindig ez a mese vége”. Habár a koncertélmény felemelő volt, a lelátókon összegyűlt tömeg inkább hasonlított egy sportmérkőzés döntőjének lelkes szurkolói csapatához, mintsem a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes koncertjének közönségéhez.
Nem tudjátok, hogy ki vagyok…
A pénteki Parno Graszt koncerten nem csak az maradt homályban, hogy ki is lehet az a Muki, hanem a jól működő füstgépeknek köszönhetően időnként még azt sem láttuk, hogy mi történik a színpadon.
Amíg az emberek többsége az első sorból szerette volna együtt skandálni, hogy „már nem szédülök a fényben”, addig egy kalapos bácsi a pezsgő vérű mulatozóktól izoláltan, egy fa mögé rejtőzve dokumentálta mindazt, ami a színpadon történik.
High Heels High Ho(p)es?
Kinek a pap, kinek a papné – tartja a mondás. Esetünkben pedig kinek a színpad, kinek a macskakő. Amíg a közönség soraiból kiválasztott fiatal leányzó a mellé száguldó önjelölt úrfival a színpadon ropta, addig mások a járdán szaporázták.
Time to BeReal?
Előtted is elhúzták a mézesmadzagot?
Szombaton körülnéztem, hogy napközben mivel is töltheti az idejét – akarom mondani mire költheti a pénzét – a város népe.
Csokis, vaníliás, málnás-mascarponés, epres vagy éppenséggel feketeribizlis fagyik kínálkoztak a park egyik központi részén elhelyezkedő kis kocsinál.
A fagyis standtól elforodulva rögtön egy lufikkal körülvett és buborékfújókkal elhalmozott kerek asztalt pillantottam meg, mely gazdag színvilágával csábította magához a gyerekeket, na meg a szülők pénztárcáját.
A játékoknál maradva, a sétatér végén számos más játékstandot is találtam. Ahol minden is található volt, ami szem-szájnak ingere.
Volt, akiket a kis autók érdekeltek, mások inkább egy fegyvernek örültek jobban.
És akadtak olyanok is, akik még fel sem fogják, mi az a játék, de máris egy, a babakocsi színével passzoló léggömböt kaptak.
Visszafelé haladva, ha szerettem volna se tudtam elkerülni a főtt kukoricásokat, gyrososokat és lángososokat, akiknél a sorban állás közben, azon is volt időd gondolkodni, hogy sajtos-tejfölöset vagy éppenséggel fokhagymásat, mindennel vagy hagyma és paradicsom nélkül kéred a betevő falatokat.
Bezár a bazár
Vasárnapra eleredt az eső, de nem lepett meg, benne volt a pakliban.
Az árusok, a kitelepedett civil szervezetek és a résztvevő városlakók nagy része visszavonulót fújt.
Az eső elvonultával, illetve a Székelyföldi Filharmónia és a Swing á La Django & Koszika koncertjének kezdetével a minifocipálya ismét megtelt.
A fellépés után már csak a hétfői Pro Urbe-díjátadó maradt. A játszmának vége.
