Kovács Tamás kitapintható és hallható sztorijai.

Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

Milyenek az álmaid, miket látsz álmodban? – nyúltam mellé egyből a Tamáshoz intézett kérdésemmel. Egy buta kérdés tőlem, aki nem tudja elképzelni az életet látás nélkül. Minden érzékszervemnél fontosabbnak tartom a szemeimet, vizuális típus vagyok. Azt gondoltam, hogy Tamás is képeket lát álmában. 

– Hangokat hallok, a tapintás által megismert valóság létezik számomra. Néha zene is van álmaimban. Kerek történetek az én álmaim: van eleje és szép vége mindegyiknek – mondja Kovács Tamás a Bethlen negyedi lakásuk ágyán ülve.

Nem akarta a szemét kinyitni

A Kovács család két tagjával találkoztunk: az édesanyával és fiával. Tamás azzal hívta fel magára a figyelmet nemrég, hogy 8,91-es átlagot ért el az érettségi vizsgán, ezt a hírt többen megosztották a közösségi oldalon.

Miközben a felkészülésről kérdezem, azon jár az agyam, vajon mióta nem lát a fiatalember. Kérdések pörögnek a fejemben, de nincs merszem kérdezni sem, nehogy valami rosszat mondjak. Inkább megkértem őket, meséljék el a történetüket az elejéről.

Jolán, az agyagfalvi születésű édesanya veszi magához a szót. Mesél szülés előtti félelmeiről, arról, hogy családjukban több személynél is előfordult már ez az állapot, tartott attól, hogy fiának is gond lesz a látásával.

– Amikor megszületett Tamás, nem nyitotta ki a szemét. Egyszer az ablakhoz mentem vele, ott a nap belesütött a szemébe, azt gondoltam rosszul leszek, amikor megláttam azt a sárgaságot. Tudtam, hogy van vele valami. Nem mondtam el senkinek, homokba dugtam a fejem. A nyakán egy csomót vettem észre, azzal kerültünk vissza a kórházba. Megvizsgálták a szemét, minden nap mást állapítottak meg. Végül, azt tanácsolták, hogy utazzunk Magyarországra, hátha ott meg tudják műteni – kezdi az anyuka történetük bemutatását.

Mivel nem szokványos az esetük, nem tudtak könnyen eligazodni, tanácsot kérni Tamás állapotával kapcsolatban. Megállapították, nincs esély látást elérni, a korai időszakban mért fényérzékenység is odalett egy idő után. Egy genetikai mutáció miatt lett vak a fiú, ami anyai ágon öröklődik tovább.

Kitapintható és hallható sztorik

Speciális feladatokat kellett végezni az alapvető készségek fejlesztése érdekében, magyarországi gyógypedagógusok segítsége után javasolták a hatrekeszes doboz használatát számukra, ami alapja a hatpontos Braille-írásnak.

– Tapintással kellett a búzaszemeket a törökbúzától megkülönböztetni, meg kellett ismerje a hatrekeszes doboz fiókjait: melyik a jobb vagy bal oldal, mit jelent az, hogy mellette, alatta, felette – meséli az édesanya.

Tamás mosolyogni kezd a hallottak közben, kellemes élmények jutnak az eszébe. Felidézi azt a faliórát, ami minden órában más zenét játszott. Az óvoda és dobozozás után kezébe kapta jutalomként, estig szórakozott vele.

Egy nagy hinta, amire mindenki felfért

Életének egyik legkedvesebb időszaka a Cérnagyár melletti óvodához kapcsolódik. Látó gyermekek között töltötte el ezt az időszakot az óvó néni kitüntetett figyelme mellett.

– Nagyon családias légköre volt az udvarnak, a nagy hintára szinte mind felfértünk. Emlékszem, átlógtunk a napközibe, mert ott sokkal jobbak voltak a játékok. A dada néni mindig rámszólt, hogy egyek kenyeret is a szalámi mellé – idézi fel élményeit Tamás.

Édesanyja azt mondja, azért is szerette ezt az intézményt, mert az óvó néni a gyermekek fejlettsége, személyisége szerint válogatta meg a feladatokat. Népmeséket adtak elő, Tamás „nagy dumásként” a mesélő szerepet kapta meg. Később, a budapesti állami óvodában már nem ment minden ilyen zökkenőmentesen.

– Állandóan csak azt hallottam, hogy valakivel ordítoznak. Velem nem, de másokkal igen, s ez zavart engem. Mikor volt az év végi műsor, akkor anyuék leültek az uzsonnás szekrények elé, mi pedig lenyomtuk az egész évben tanult repertoárt, úgy unták magukat, hogy estek le a székről – mondja Tamás.

A huszonkettes busz humoristája

Kiköltözött a család Magyarországra, édesapja bejelentett munkát vállalt, édesanyja lakásokat takarított. Vakáció alatt merült fel az igény, hogy Tamás mellé napközben kellene felügyelet, így kerültek kapcsolatba a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonával. 

– Nagyon mozgékony gyermek volt, nem tudott megülni a misék alatt. Rájött arra, hogy hasfájásra panaszkodva nem kell menni misére. A tanulmányokkal nem volt baj, de magatartásával annál több. Nyílt napot tartottak a szülők számára egyik alkalommal, éppen tornaórára kerültünk oda. A tanár kérte őket, hogy lábujjhegyen járva, kezeikkel imitálják a madarakat. Tamás behúzta a nyakát és elkezdett csicseregni mindenki előtt, megcsinálta a kolontosságot – mondja nevetve az édesanyja.

Tamás úgy érzi, elérkezett a sztorizás ideje, ezért bekapcsolódik.

– Amikor a Moszkva térről Budakesziig utaztunk, akkor hangosan beszéltem a buszon. Szívattam anyumat azzal, hogy kérdeztem tőle, hogy románul hogy van egy-két szó. Hiába csitított engem, a mesét elmondtam a busz népének úgyis. Olyan is volt, hogy egy bácsi akart adni ezer forintot a huszonkettes busz humoristájának – idézi fel a vicces kalandjaikat.

Struccokat tartani Agyagfalván

Ekkor már érett benne a gondolat, hogy felnőtt korában struccokat szeretne tartani nagyszülei falujában, és mamáék házát átalakítja fogorvosi rendelővé, ott fogadja a pácienseket. Agyagfalvi mamája mindig mindent megengedett neki.

– Egyik alkalommal levitt mama Róza néniékhez, hogy ott vágják le a haját. Én percek alatt letapostam a virágokat, ordítoztam bele a kútba, mert visszhangzott. A szabadságot jelentette nekem az ottlét, szerettek engem és én szerettem odajárni – mondja Tamás. 

Élvezzük a történeteit mindannyian. Ekkor jut eszembe először az, hogy vak embert látva az ember sajnálkozik legtöbbször. De minek? Legalább annyi izgalmas élménye volt életében, mint másnak. 

Megszólal a telefonja közben, üzenetet kapott a Facebookon. Pörögnek az ujjai a telefonon, pillanatok alatt boldogul a technikával. Próbából ráírtam egy sziát üzenetben, lássam, hogy zajlik a válaszadás folyamata.

Facebook. Üzenet. Most. Gál Barna. Szia! – szól a női hang a telefonjáról. Megpörgeti az ujjait, aztán jön is vissza azonnal egy szervusz a feladónak. Ezt a talkback segítségével teszi, ami szinte minden telefonon elérhető. Ezen kívül, van neki egy olyan gépe is, amivel jegyzetelni tud, erről nyomtatni is lehet, dekódolja egy program a Braille-írást.

– Egyik látássérült ismerősünk szokta mondani, hogy ezek a hülye látók megint feltaláltak valamit, amit nem tudunk használni. Ott vannak például a filmek, amit nem lehet megérteni, ha nem mondom el neki a részleteket. Van egy fantasztikus film, a Vakvagányok, ami kifejezetten vakoknak készült, nagyon élvezzük megnézni – mondja az édesanya.

Nem mindennel volt ilyen szerencséjük, például nem választhatott földrajzot Tamás az érettségin, mert térképes feladat esetén nem tudta volna megoldani a feladatot. Annak ellenére sem, hogy óriási térképgyűjteményt készített el Tamás édesanyja: a kinyomtatott térképeket lefóliázta, a vizet kiszúrkálta, a határokat körbevarrta, a domborzatot buborékos fóliával ragasztotta be.

Úristen, ez a gyermek igen korán felnőtt!

Különleges kérést is teljesítettek a budapesti gyermekotthonban, egy önkéntes zongoratanárnő segítségével elkezdett zenélni Tamás. 

– Egyik nyáron skarlátos lett, két hétig nem jöhetett ki a lakásból. A férjemtől kapott egy játék szintetizátort, azzal szórakozott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az iskolában tanult dalt elkezdi játszani. A gyermekotthonba való beiratkozásunkkor igényeltük a hangszeroktatást, még zongorát is kaptunk a lakásba. Egész nap komolyzenét játszott, ügyet sem vetett a játékokra. Néztük őt, hogy Úristen, ez a gyermek igen korán felnőtt – meséli az édesanyja a zenével való találkozását.

A harmadik osztályt már itthon kezdte a Mórában, bejárt a Pallóba zenélni, még furulyázni is tanították. Aztán, a kilencedik osztály környékén új kihívások jöttek, elmaradt a zongorázás, gitárt vett a kezébe. Édesanyja mindvégig járt vele iskolába, hogy gyermeke haladni tudjon.

– Emlékszem arra, hogy amikor a felvételim volt a Refibe, akkor krumplileves volt a menü, valamiért megjegyzem az ételekről a dolgokat. Sokan mondták, hogy nem szoktak álmukban enni, én állandóan azt teszem. Egy álmoskönyv szerint ez azt jelenti, hogy fejlődni szeretnék, éhes vagyok az információra – mondja Tamás. 

Hogyan tanulsz? Hogyan jegyzed meg az adatokat? – kérdezem tőle.

Mindig eseményhez köti az információt, példaként említi a Baltagul-t, amit arról jegyzett meg, hogy egyik év március 15-én tízest kapott belőle. A dátumokat úgy jegyzi meg, hogy a legközelebbi szerdához viszonyítja a többi napot a hónapban. 

– Meg tudom azt is mondani, hogy valaki szülinapja milyen napra esett. Azzal szoktam reggel anyut köszönteni, hogy ma ünnep van, elmondom, hogy éppen milyen évforduló van. Akkor van problémám, amikor vakáció van, akkor nehezen tudom megjegyezni a dátumokat – avat be Tamás.

Megtalálta a belső békét

Többször ért el sikereket az országos vallásolimpiászon, ezért felvétel nélkül felveszik a református tanárképzőre. Sokat tanulmányozta a Bibliát, a református vallást érzi magához a legközelebbinek, annak ellenére, hogy korábban unitárius volt. 

– Sikerült megtalálnom a belső békémet. Nem a hobbiban, nem a tanulásban keresem a megnyugvást, hanem az Istenben. Van egy olyan késztetésem, hogy ne csak saját magam részére olvasgassam a Bibliát, hanem másoknak is hirdessem az igét – mondja.

Amikor a jövőjéről érdeklődöm, elárulja, szeretne tanítani, intézményi lelkészként tevékenykedni itthon.

– Nemcsak tanulni akarok, családot is szeretnék, élni az életemet. Mit mondok az unokáimmnak majd hanem, hogy mit csináltam fiatal koromban? Tanultam? – kérdezi beszélgetőtársam.

Úgy érzi, hogy már gyermekkorában elfogadta korlátait, belátta azt, hogy mit tehet meg életében. Amikor hatévesen az osztálytársai tűzoltók, rendőrök szerettek volna lenni, akkor ő metróvezető, mert „az úgyis a sötétben dolgozik, nem kell kanyarodni”.

– Egyik lány megvédett engem, amikor a többiek azt mondták, hogy én azt nem tehetem meg a vakságom miatt. Feleségül akartam venni őt sokáig. Kikérte, ha kocsit nem vezethetek, akkor legalább a buszt engedjék meg nekem. Egyébként hihetetlen élményeim vannak a vezetéssel, édesapám a poros úton megengedte nekem: én vezetni tanultam, ő a Miatyánkot Muzsna felé – meséli.

Hamarosan a család felköltözik Kolozsvárra, hogy megnézzék a helyszínt közösen. Édesanyja – a nő, aki újrajárta az iskolát fiával, akit a keze érintéséből is megismer Tamás – biztosan kíséri őt élete további szakaszában is.