Úgy képzeli a vállalkozást, mint egy pályaudvart, ahol rengeteg sínpár esetében kell sikerüljön a váltás, hogy az ember kijusson a nyílt pályára. Ilyés Imrével beszélgettünk.
fotók: DÁVID ANNA JÚLIA
Három éjjel és három nap ünnepelte 25 éves szülinapját a három válságot is túlélő Ilyés Zugrav. A cég alapítójával – Ilyés Imrével – beszélgettünk arról, hogy mennyire sok az kelet európában, ami nyugat európában szinte semmi, miért kezdte el a vállalkozást, és miért nem tud még most sem leállni.
Az idén 25 éves születésnapját ünnepelte a cég. Innen visszatekintve milyennek tűnnek az első évek?
Ha őszinte akarok lenni, akkor én már 18 éves koromban elkezdtem a magánvállalkozást. Csak feketén. Az udvarhelyi néptanács alkalmazottja voltam, és aki utamra eresztett – Bíró Béla építészmérnök – azt mondta nekem, hogy Imre, lehet keresni a festőséggel, lakásfelújítással, de az igazi pénzt délutánonként a maszek munkával lehet megkeresni. Így már a Ceaușescu rendszerben elkezdtem a néptanács alkalmazottjaként délután maszekolni.
Igaz, hogy újságpapírral leragasztottuk az ablakokat, hogy ne lásson be a szomszéd. Elég veszélyes volt ez a játék, hiszen akkoriban mindenhol akadt egy feljelentő. De arra jó volt, hogy rengeteg kuncsaftot szereztem már akkor is magamnak, kicsi plusz pénzt is, és megtanultam a szakmát.
Az mit jelent pontosan, hogy megtanulta a szakmát?
Hát az jelenti, hogy én a Ceaușescu rendszerből úgy jöttem át a demokráciába, mint szakmunkás. Elég magas kategóriával, hiszen már fiatalon olyan főnökeim voltak, akik értékelték a munkámat. És én is nagyon beleéltem magam.
Éjszaka is a szakmával álmodtam, az elvállalt munkákkal. Főleg a maszek munkákkal, mert a hivatalos munkákkal volt, aki álmodjon. Mindig abban jártam, hogy a kuncsaft elégedett legyen a minőséggel, a mennyiséggel és az árral.
Úgy kapott engem a demokrácia, hogy már bejárásom volt az intézményekbe, már elég sok kuncsaftom volt. És akkor elgondolkodtam azon, hogy nincs értelme kitöltenem a nyolc órát egy állami munkahelyen, mert nekem jobb lesz, hogy ha a nyolc órát is kihasználom úgy, mint vállalkozó.
Ez volt igazából az a pont, amikor szakmunkás státuszból átléptem a vállalkozói státuszba.
Ez mivel járt? Mennyiben volt más vállalkozónak lenni, mint szakmunkásnak?
Nem szabad elfelejtenem az ugródeszkát. Volt két hónap szabadságom, és mellé még kivettem egy hónap fizetetlen szabadságot úgy ‘92-ben, és elmentem Magyarországra, hogy gyűjtsek annyi pénzt, hogy tudjak egy kocsit venni magamnak. Egy olyan embernél – Erdei Béla bácsinál – kaptam munkát, aki kft.-t vezetett. És én nagy szeretettel figyeltem az ő lépéseit.
Az elején azt is meg kellett kérdeznem, hogy egyáltalán mit jelent a kft. Aztán elkezdtem figyelni, hogyan szervezi reggel a munkát, és azt is, hogy napközben mit csinál, hogy ellenőriz. Azt is láttam, hogy egyszer-egyszer jó sok pénze van, máskor meg tőlünk kér kölcsön.
Amikor hazajöttem, akkor nagyon bezgetett engem, hogy kellene lépni. És léptem.
Kiváltottuk az engedélyt. Az elején egy közös vállalkozásunk volt három munkatársammal, akikkel együtt jöttünk el a néptanácstól. De nem igazán ment a közös. Túros volt a háta. És akkor ‘95-ben, ezelőtt 25 évvel eldöntöttem, hogy külön válok.
Volt két-három ember, aki jelentkezett, hogy dolgozna velem. Többek között Máté Laci, aki 25 éve mellettem van, és az egyik húzóember. És alig kezdtük el a vállalkozást az UCECOM iskolából megkeresett az egyik mester, hogy volna néhány gyerek, akik jönnének hozzánk praktizálni. Lementem az UCECOM-ba, kiválasztottam a gyerekeket, és a 6-ból 4 szekember lett.
Kovács Zoltán közülük az egyik, aki most csoportvezető a cégnél. Ő a céghez csábította a testvéreit is, úgyhogy a három Kovács testvér most egy csoportot alkot. Az egyik legjobb csoportom.
Az elején szobafestéssel, lakásfelújítással, intézmény felújítással kezdtük, és hamar kiderült, hogy kell egy kőműves is, hiszen rengeteg lerobbant épület volt. Miután a kőművest felvettem azt mondja, hogy melléje kell segédmunkás is is, hiszen ő nem kavarja a maltert.
Közben kiderült, hogy állványozni kell, időnként tetőt javítani, akkor felvettünk egy ácsot. Így lassan beleforgattam magam valamibe, aminek igazából nem is láttam a végét. De ahogy a betonkeverőben forog az anyag, úgy én is forogtam.
Úgy képzelem az egész vállalkozást, mint Frankfurtban a pályaudvart, ahol nagyon sok sínpár esetében kell, hogy sikerüljön a váltás ahhoz, hogy az ember kijusson a nyílt pályára, s ott aztán eressze.
Kezdő vállalkozóként mire kellett a leginkább figyelni?
Az elején úgy volt, hogy elintéztem a hivatalos a cégügyeket, délután felvettem a munkaruhát és együtt dolgoztam a fiúkkal.
Amire személyesen a legjobban próbáltam vigyázni – amíg nem volt más, aki erre vigyázzon, mert most megteszik a csoportvezetők – az a minőség volt. Hogy a minőség az legyen olyan, hogy a végén, amikor befejezzük a munkát, akkor a kuncsaft meg legyen elégedve. Ez volt az első és legfontosabb szempont.
Ha a munka végén a kuncsafttól barátként vállunk el, az azt jelenti, hogy valamit jól csináltunk.
Mostanában mindenki munkaerőhiányra panaszkodik. Önnek hogyan sikerült csapatot építeni és azóta is megtartani?
Amikor elkezdtem, akkor hatalmas szerencsém volt. Mert igaz, hogy sokan mentek ki külföldre, de sokan jöttek is haza, akik megkóstolták és megégették magukat.
Azok a régi szakik, akik örök életükben az építkezésen dolgoztak elvándoroltak, egy-két évet lehúztak kint, és akkor rájöttek, ahhoz, hogy a családot megtartsák jobb, ha hazajönnek. És mi folyamatosan tartottuk ezekkel a szakemberekkel a kapcsolatot. Akkor szinte-szinte válogatni lehetett a munkaerőben, nem úgy, mint az utóbbi években.
Másrészt a nem oda valókat a cég keményebb magja kilökte magából, de akiben volt egy kis akarat, és nem voltak vele fegyelmi vagy szakmai problémák, azokat addig faragtuk, amíg lett belőlük valaki.
Volt egy vállalkozó barátom, aki olyan tizenöt éve azt mondta nekem, hogy:
– Imre, te már kinőtted azt a szintet, hogy az emberekkel annyira jóban legyél.
Én akkor ezt meghallgattam, de változni azóta sem tudtam. A tavaly, amikor munkaerő krízis volt ugyanaz a vállalkozó megkérdezte, hogy:
– Imre, megvan-e még a csapatod?
– Mondom, hogy meg. Az egész. Egytől egyig.
Kicsit elgondolkozott, majd azt mondta:
– Tudd meg Imre, amikor azt mondtam neked, hogy változz meg, akkor nem nekem volt igazam, hanem neked.
Nagyon sokat teszek azért, hogy az emberek jól érezzék magukat a munkahelyükön. Ha a cég sikeres, az nem csak nekem köszönhető, hanem nekik is. Ezért próbálok nekik is minél többet visszajuttatni. A nehézségekből kevesebbet. Azt igyekszem én felvállalni.
S mikor kell abbahagyni?
Egy barátom azt mondta, hogy aki húsz évig egy vállalkozást visz, az utána hagyja abba. Ha húsz év alatt megtollasodtál jó, ha nem, akkor utána már úgysem fogsz, és ha tovább erőlteted vagy a vállalkozás látja kárát, vagy te.
Nem fogadtam szót neki, még viszem, amíg tudom. Ott van a jó csapat, a jó emberek, nem lehet csak olyan könnyen félbehagyni. És nekem is szükségem van a tevékenységre.
Van-e akinek a céget átörökíteni?
A tízéves kisfiam egyszer azt mondta, hogy apa, amikor fizetést osztasz az embereknek, akkor vigyél engem is, hogy tudják, hogy én vagyok a kicsi főnök. De nem lesz ő az utódom, én nem szeretném ezt az életformát a gyerekeimnek.
Ha egy könyvet kellene írjak az elmúlt huszonöt évről, akkor azt a címet adnám neki, hogy “360 volt alatt huszonöt év”. Nem könnyű életforma ez.
Ha nélkülem tovább megy valamikor a cég, akkor a csapatból fogom kiválasztani azokat a személyeket, akik megérdemlik, hogy továbbvigyék, és akikben megbízok. Mert azért elég sok mindenünk van.
Nyugati szemmel semmink sincs, de keleti szemmel elég sok mindenünk van, amit jó lenne használni továbbra is. Mert úgy gondolom, hogy megéri. Legalábbis keleti szemmel. Mert ha nyugati szemmel nézem, akkor huszonöt év alatt átlag húsz emberrel annyi nyereséget tudtunk termelni, mint amennyi egy átlagos közép-európai futballistának a hároméves kivásárlási ára. Ha így nézzük, akkor pofátlanul kevés.
És ide tartozik az is, hogy amikor az engedélyt kiváltottam és elképzeltem magam előtt a munkákat és a bevételeket, akkor azt hittem, hogy magamnak fogok dolgozni. Ám idővel rájöttem, hogy nem magamnak dolgoztam, hanem egészen másnak. Megfutattam a cég vagyonát és a saját vagyonomat, mi az amit sikerült az elmúlt huszonöt év alatt megvalósítani és összehasonlítottam azzal, amit ennyi idő alatt az államnak befizettem, kiderült, hogy kilencszer annyit fizettem az államnak, mint amennyit meg tudtam valósítani magamnak és a cégnek.
Ebben az a fájdalmas, hogy a huszonöt év alatt három válságon ment keresztül a cég, de egyszer sem kaptunk segítséget se banktól, se nyertes pályázatunk nem volt. Csak a fanyelű szerszámainkra támaszkodhattunk.
Mi az, amiért még huszonöt év után is nehéz abbahagyni?
Volt egy olyan időszak hosszú évek után, amikor az ünnepeket nyugodtan tudtam tölteni. Általában a két ünnep között is dolgozunk, mert az intézményeknek a visszaosztásból ilyenkor szokott lenni egy kicsi pénzük, amit az év végéig el kell költeni.
Végre lett egy olyan lehetőség, hogy december 22-től január 10-ig szabad voltam. De ez a pár hét szabadság olyan feszültséget hozott nekem, mint amikor nagy lendülettel kerékpározik az ember, majd hirtelen lefékez. Olyan szorongást, olyan érzést hozott, hogy akkor elhatároztam, hogy ha én így érzem magam a szabadságon, akkor inkább nem kérek belőle. Mert akármilyen is a munka, de jobb, mint ez. Nem kell nekem sem hosszú szabadság, sem nyugdíjas élet.
Egy kicsit szeretnék lassítani, de megállni semmiképp.
Mire a legbüszkébb az elmúlt huszonöt évből?
A cég életében vannak szép munkák és vannak nagy munkák. A szép munkák között először is megemlíteném a művelődési ház felújítását, ami még Tárkányi János idejében történt. Ez lendületet és bátorságot adott a cégnek, és össze is kovácsolta a csapatot.
A második öt évnek a legnagyobb munkája a Küküllő Szálloda volt. Egy magyarországi céggel együttműködve dolgoztunk. Rengeteget tanultunk tőlük.
A harmadik emlékezetes munka a Székelyudvarhelyi Sportcsarnok árvíz utáni rendbetétele volt. Az is egy hatalmas kihívás volt, kicsit akartam is gondolkozni rajta, hogy be merjem-e vállalni vagy sem, de az akkori polgármester akkor azt mondta, hogy mások verekednek az ilyen munkáért, úgyhogy ne gondolkozzak túl sokat.
A cég életében a legeslegszebb munka 2019 őszén történt, a fogarasi katolikus magyar templom felújításáról van szó. Még én is elcsodálkoztam a végén, hogy milyen szépen megbirkózunk vele. Piktor ecsettel 24 darab 16 literes festéket kentek fel a fiúk, körülbelül két és fél hónap alatt. Gyönyörűen sikerült. 12 méter magas épületről van szó, egy kicsit veszélyes volt a munka, de veszélyesen szép is volt.
Nagy munka volt a Székelyudvarhelyi történelmi kórháznak a felújítása is, de dolgoztunk a segesvári vonatállomás felújításán is. A szebbik felét mi csináltuk. És nyolc intézmény – ha a közbeszerzési törvény megengedi – akkor visszatérő kuncsaftjaink. A felújításokat általában ránk bízzák.