Horgászni, halászni, pecázni… miért nem járnak a nők? Ezen gondolkodunk Szilágyi Istivel és Szily Lacival kifele jövet a szentpáli halastótól, ahol többek között két brassói román férfi egy-egy szabadnapját áldozta fel, hogy fogjon két-három halat, mert zár már a szezon. Laci elmondja, hogy eddigi, halakkal és izgalmakkal teli élete során mindössze egyszer látott két belevaló cigányasszonyt horgászni, a százhalombattai Benta tavaknál, még cigiztek is közben, nagy móka volt. Én nem láttam még nőt, aki élvezte volna, hogy pecázik, már ha önszántából ment oda, és nem férfi kényszerítette. Mi? Hogy férfi kényszerítsen nőt pecázásra? Ilyen is van? Na jó, valljuk be, azért ez ritka.

Köztudott, hogy férfiak számára mély meditációs gyakorlat a horgászás,

agytorna, énidő, ima, és ha be-be is csúszik néha a család, romantikus időtöltésként semmiképp sem szerepel a top 10-ben.

Fotó: SZILÁGYI ISTVÁN

Ahogy bejárjuk ezeket az Udvarhely környéki mesterséges halastavakat, a szentpáli mellett a homoródkeményfalvi Kormorán Horgásztót és a Lövétei Horgásztót, tagadhatatlan nyugalmat, élet- és természetszeretetet érzek.

A halat is szeretem, meditálni is jó, a csend is, szóval akár horgászhatnék is, de nem teszem. Miért?

Mi van a férfiak és a halak kémiájában, ami létrehozza ezt a szinte érinthetetlen, hozzáférhetetlen szerelmet? A szirének kiáltása? Vénusz születése? Moby Dick kísértése? Jézus ígérete? Ki tudja.

A szentpáli halastónál például Ágh Attila horgászfelügyelő elmondja, hogy családosok is megfordulnak náluk, ugyanis grillezni (pontosabban grötározni) is lehet. A pecázó személlyel érkező extra halmustra fejenként 10 lejért csatlakozhat. Mert lehet, hogy ő csak minőségi időt töltene a természetben, csalit készítene, heverne, grillezne, enne, aludna a változatos élővilággal is büszkélkedő halastó mellett. Feltételezem, hogy a csendre és elvonulásra vágyó magányos halászoknak rémálom lehet a szomszédos peca-pesztra. Mert az azonnali fogyasztásra szánt halat élmény és izgalom kifogni, gyerekzsivaj, asszonycsevej, ilyesmi. 

Gál Levente, a keményfalvi horgásztó megálmodója, kivitelezője és fenntartója azt mondja, hogy legfennebb húsz horgászt tud egyszerre fogadni főszezonban a kis faházaiban. A pecázás tehát kempingformában is működik, tehát nem arról van itt szó, hogy a főintrovertáltak főfoglalkozása ez. A vendéglőrészben azonban eseményeket, ünnepségeket is tartanak, szóval ha a horgászat nem is vonz be tömegeket, de azok a finom, húsos, ízletes és tápláló halak biztosan.

De hol vannak a halásznők?

Ahogy az ősmagyar közmondás tartja, ritka az ilyen, mint a női taxisofőr.

Ha a klasszikus felfogáshoz mennék vissza, akkor azt mondanám, hogy a férfi a beszerző, a nő pedig az otthonteremtő. A férfi vadászik-halászik, a nő őrzi a háztűzhelyt. Csakhogy ez az elmélet pár éve már megcáfolásnak indult, mármint ami az őskori szerepleosztásokat illeti. Mert van olyan is, aki mind mai napig azt hiszi, hogy otthon csak ez a felállás működik. Hol keressük tehát a halászok filozófiájának gendermagyarázatát?

A horgászás sokféle készséget és képességet mozgósít. Először is elhatározottnak, motiváltnak és kitartónak kell lenni, majd végtelenül türelmesnek, figyelmesnek és rugalmasnak, és természetesen a bátorság sem elhanyagolandó, mert mi van, ha épp arra jön a halevő medve, a hűvös szél, a hideg eső, vagy a rakoncátlan halak sehogy sem akarnak horognak állni? Szóval van mivel számolni bőven,

de ezek a tulajdonságok, készségek korántsem férfiasak vagy nőiesek, hanem emberiek.

Koncentrálni, a természetet megismerni, önmagunk legsötétebb vágyaival és gondolataival is szembesülni (lesz idő rá), mind a horgászat része. 

1880-ban a New York Times-ban, A horgászat filozófiája (The Philosphy of Fishing) címmel, bekezdésnyi eszmefuttatásban David Swing professzor abban látja a pecázás értelmét, hogy egyrészt az ismeretlen és a láthatatlan, ám lelkesen várt dolog után való törekvésünket jelképezi, másrészt a friss pisztráng, sügér, makréla vagy a vérengző makrahal kivételes és finom falat az asztalon. Ezekhez hozzáadódik a táj, a víz, az óceán, a tó szépsége, és máris kész a válasz, hogy miért rántja be annyira az embert a horgászás. Rövid, tömény, ízes érv. Mint a sült sprotni.

Harold Blaisdell A filozófikus halász: Elmélkedések arról, hogy miért horgászunk (The Philosophical Fisherman: Reflections on Why We Fish) című könyvében vélhetően jobban kifejtette a horgászás misztikumát, lélek- és tudattágító hatását. Gyors internetes kutatásaim alapján a téma azonban halhatatlan s fel-felbukkan: egy közel kétszázötven oldalas, 2020-as doktori értekezést is találtam horgászatfilozófia témában, a Tazmániai Egyetem női (!) doktoranduszától, Larelle Bossi-tól (a disszertáció innen letölhető).

Aztán amikor a Lövétei Horgásztó vendéglőjében eszem a halászlét,

nagyon örvendek, hogy meleg, finom, pikáns, húsos, sűrű és laktató.

Kint szemerkél az eső, sőt, már esik is rendesen, képzeld el, Bea, mondom magamban, ha most kéne szedelőzködni, vagy behúzódni a sátorba, vagy folytatni tovább a pecázást. De ismét: sok nő szereti az extrém sportokat, fut maratonokat, gyalogol több száz kilométereket, az elemekkel való harc sem feltétlenül genderkérdés. De ahogy szürcsölgetem a vöröses hallevest, kikerülve a szálkákat, kis kenyérgalacsinokat falva a főtt hal mellé, hát mégsem azt érzem, hogy milyen kár, hogy nem én fogtam a halat. Hanem azt, hogy bárcsak itt lenne édesapám és/vagy a szerelmem (mindkettő férfi), és együtt ennénk a halászlét.

Mert az olyan jó.

Szóval arra kérném most így születésnapi lázban kedves olvasóinkat, hogy ha akad köztük női horgász, vegye fel velem, velünk a kapcsolatot, és beszélgessünk egy kicsit róla. Hogy hogy is van ez, mitől lesz valaki halásznő, s nem csak halászné.