Egy Facebook-os átverés története, avagy ne adakozz olyannak, akit nem ismersz.
fotó: ILYÉS Zalán
A Filly pónik bársonyos kis lények, amik meglepetés zacskóban élnek. Nem lehet tudni, milyen póni van a játéküzletekben – ár-érték arányban – nagyon drágán árult, fényes tasakban. Ha kibontod, és mondjuk habfürdőben lecsutakolod őket, lehámlik róluk a bársony, és kiderül, hogy csak egy műszálas mese az egész.
Anya, a Filly pónikat is nekik adom, én már kinőttem, de amikor nyolcéves voltam, nagyon szerettem. Még most is szeretem őket kicsit. Na de anya, az a kedvenc kabátom!
– Volt, kislányom. Csak volt, eléggé kinőtted. A vízhatlan bőrcsizmát, a rózsaszín gumicsizmát, ezeket a felsőket, és ezt a pár zoknit is. Egész újak még. Ez a nadrág még jó neked? Fel se vetted. Tele van a szekrényed, nem lehet benne rendet tartani. A régi tolltartódat takarítsd ki, rendezd be szépen színes ceruzákkal, radírt, tollat, hegyzőt is tegyél bele. A pincében nézzük meg, nincsenek gyerekkönyvek? Az nincs, de pár ruhanemű még akad. Gyere, takarítsuk is ki, ha már itt vagyunk, az egészet.
– A kisfiúnak találtam a munkahelyemen egy régi tolltartót, kékszesszel töröld át, és azt is rendezzük be szépen! Most kirámolhatjuk a fiókos szekrénykét, ömlenek le róla a játékok. Én is sajnálom őket, szép emlékek, szép élmények. Köszönjük meg nekik és búcsúzzunk el tőlük, de igazán, ez a legkevesebb, amit megtehetünk egy szegény családért, akiknek el kellett menekülniük otthonról, mert az apuka erőszakoskodott az anyukával és a gyerekekkel.
– De hogy hívják őket? És hova járnak iskolába?
– Fogalmam sincs, a Facebookon találtam a felhívást, egy másik néni is adományoz nekik, biztosan nagyon sajnálja őket, mert rengeteg dolgot felsorolt, hogy vittek, és még visznek nekik. Neki fiai vannak, nekem lányom, így a kisfiúnak és a kislánynak is jut ajándék. Csak annyit tudok, hogy nyolcévesek a gyerekek, szükségük van elektronikus taneszközökre is, online járnak ők is iskolába. Most kaptak egy telefont, töltőkártyát, hogy tudjanak ők is tanulni. Veszek pár dolgot, cukorkát, édességet, a kamrából azt a két csokit, amit a múltkor dugiba vettem a karácsonyi sütikhez, és apával dugiban felét megettétek, még becsúsztatom a dobozba.
– Persze, anya, kicsit sajnálom a régi játékaimat meg az édességet, de nekem nincs szükségem már rájuk, és nekik is legyen karácsonyuk.
– Egy cukor, egy liszt, egy kávé – suhanok végig a boltban a sorokon. Ha nem is kávéznak, de vendég jön a házhoz, akkor is jó lesz, és az anyuka is örüljön valaminek. Ez a saját márkás szaloncukor nem olyan drága, de finom, már fogytán a pénzem ugyan, de rosszat nem veszünk adományba. Karácsonyfadíszek, lecserélhetném a miénket a régit, de nem teszem, legyen új nekik, örvendjenek. Ezeket ők kérték. Betettem egy régi parfümöm is az anyukának.
– Szerinted valamit még tegyek?
– telefonálok a hölgynek, aki a Facebookon gyűjt még nekik, és akinek a megosztására én is jelentkeztem.
– Lekvárt főzött, zöldség, krumpli van, veteményezett az anyuka, ügyes nagyon, gyógynövényeket is gyűjt, azzal gyógyítja a gyermekeket, de a lisztnek s a cukornak örvendtek erősen, végre tudnak palacsintát enni. Én mosószert is tettem, a víz sincs náluk bevezetve. Az összes ruhát kimostam, szépen összefogtam, azzal bajuk ne legyen abban a kis házban.
– Én is, most száradnak. Rengeteg taneszközünk van, a kislányom művészeti iskolába jár, elég sok ilyen cuccot veszünk meg kapunk is ajándékba, tip kettes füzetet is csomagolok, maradt tavalyelőttről. De te tudod, mi az anyuka neve? És hogy honnan jöttek?
– Nem, szégyelltem annyit kérdezősködni. András Imelda, a szomszédjuk tartja velük a kapcsolatot. Minden adományt odavisz nekik. Még, amikor a saját gyerekei megbetegedtek, akkor is őket búsulta. Hogy a gyermekekre költött 300 lejt, s a szomszéd ikreknek mennyi mindent tudott volna abból venni.
– Nekem furcsa ez az András Imelda, aki meghirdette ezt az adománygyűjtést, amit te is megosztottál, Gy. Az a különös, hogy nincs profilképe, és az oldala linkje meg a neve nem egyezik. Lövétén még van hasonló nevű nő, egy fiatal, akinek szintén vannak gyerekei, és egy idősebb, de mindkettőnek valósnak tűnik a profilja. Lehet, megváltoztatta a nevét, a szomszéd, rászoruló anyukáét meg lecserélte a sajátjára? Furcsa, mindenesetre. Neked ismerősöd?
– A barátnőm barátnője. Ő is már régóta gyűjt nekik. Egered nincs véletlenül a számítógéphez?
– Itthon nincs működő egér. Csak a pincében. Megkérdezem a kollégákat, s hanem bemegyek az Altexbe s veszek.
– Bocsi, Edit, a régi játékokat anyum kiszelektálta, de besétálok a városba, s veszek egeret, ha kell.
– Édi vagy, de veszünk mi, vagy most azt nem viszünk.
– Annácska, lejössz akkor a csomaggal? Köszi. Te jó ég, mennyi cucc.
– Neked megvan Imelda száma? Nem érem el a Facebookon, s indulnánk. Gy., a te csomagod is elviszem, most indulunk Csíkba, arra térünk, köszi. Hű mekkora doboz, ez biztos nem fér be a kocsiba, így is tele vagyunk. Csak azt a két zacskó cuccot visszük el most. Hát így is rengeteg van.
– Valami szám megvan, próbáltam hívni, de férfi vette fel. Na, most megadta az övét.
– Imelda, odavisszük a családnak az adományokat.
– Nem kell, ne fáradjanak. Én majd elviszem nekik.
– Kocsival vagyunk, sok csomag van, oda tudom vinni.
– Lejövök az úthoz, s átveszem, nehéz hozzájuk kimenni.
– Rendben.
– Ide, a fásszínbe hozzák be, kéri egy ijedt arcú, szőke nő.
Miközben fájó lélekkel lerakom a gondosan előkészített csomagokat a fűrészporba, még jobban elsápad, amikor az ikrek házának hollétéről kérdezősködöm. Hogy itt laknak-e akkor a közelben, s miért nem lehet odamenni. Valami sógornőt hoz fel, hogy az apuka nem kellene megtudja, hogy itt vannak, de a sógornő már őt is fotózza az úton, ha arra megy.
Nem áll össze a történet. Ha a sógornő tud róla, és fotózza, akkor az apukának is kell tudnia róla, minek a titkolózás. Akkor védettebbek, ha mindenki tudja. Megfogadtam előre, hogy csak az adományozottnak adom át a dolgokat, de nincs időm és kedvem vitatkozni ezen. Vár a család a kocsiban, programunk van. Ez szívből jövő adomány, most erőszakoskodjak tovább?
Rossz hangulatban megyünk tovább Csíkba, miután az Imeldának nevezett nő még megjegyzi, hogy Barbie baba kellene még, a kislány kívánja, a barátnőjének van, de az nem adja oda neki. Hallottam a kívánságról Gy.-től, kerestem is már, de még nem vettem meg, mondom. Majd december 10-én erre jövünk, s ha addig találok, hozok.
– Nekem gyanús ez az egész, Robi. Nem láthatjuk az adományozottat, nem illeszkednek egymáshoz a történet részletei. Annyit készülődtünk, Annácska is szép dolgokat hozott, szerettem volna látni az örömüket, legalább azért, hogy elmeséljem neki.
– Ne aggódj, te jót akartál, a szándékod tiszta.
– Persze, erre a nőre is ráfér, még ha magának gyűjti is, nem volt nagyon elszalasztva. Csak rossz ez így. Három nap karistoltuk össze a dolgokat, vásároltunk, csomagoltunk, ragasztottunk, vágtunk.
Három szívből jövő cipősdoboz lépett ki az ajtónkon szombaton délután. November 30-án. És nem tudjuk, kihez mentek, és főleg azt, biztosan rászorulókhoz kerültek-e.
Imelda másnap ír, hogy örültek nagyon az ajándéknak a gyerekek. Barbie-t kaptak valakitől, akinek sok babázós lánya van, ne vegyünk. A nagymama is velük él, epilepsziás, ezért sem örülnek a vendégnek, ha valami különös történik, bármikor rohama lehet, magyarázza ki, hogy miért nem mehettünk a házhoz.
Ühm, nagymama. Eddig hol volt a nagymama?
Hagyd csak el, rákérdezek én az iskolában ezekre a gyerekekre. Be kell legyenek íratva valahol az iskolába, és egy ikerpárra, akik nemrég érkeztek az intézménybe, mindenki emlékezik.
Aztán eltelt az idő, de arra nem jutott, hogy telefonálgassak. Nem is nagyon akaródzott, hogy megtudjam az akkor már számomra eléggé nyilvánvalót. Átvertek. Csak azt nem tudtam, mennyire.
Gy. pár nap múlva jelentkezik, hogy képzeljem el, most írt András Imelda. Már dühösen várom, vajon mi lesz ebből. A három pont idegesítően sokáig ugrál a messengeren. Az epilepsziás nagymama agyvérzést kapott, elvitte a mentő, kiderült, hogy kovidos is volt, így karanténba kerül két hétre a család. Csak az a baj, hogy az anyuka próbaidőn van a közeli pékségben, s most betegszabadságot, így betegpénzt sem kap. – A férjem beteg, Csíkban van kórházban, amikor hozom el, arra megyek még egy adag adománnyal habár félek, csak lassan haladok, mert csúszik a kocsi kereke, nem aszfaltra való.
– Ne adj semmit nekik, ez már szinte pénzkérés, és gyanús az egész. Te ismered személyesen ezt az Imeldát? Azt hittem pedig, hogy a barátnőd. A barátnődtől hallottál róla, aki a barátnőjétől, és így tovább? Így mindenki megbízhatónak gondolja. Holnap, mielőtt elindulnál, felhívom az iskolákat, s megkérdezem, léteznek-e egyáltalán ezek a gyerekek.
– Gy., ne vigyél semmit! A lövétei iskolában nem tudnak róluk. Egy ikerpár van, szoktak nekik gyűjteni, de ott nagyobbak a gyerekek. A lövétebányaiak egyébként is Szentegyházához tartoznak, a Gábor Áronba járnak. A Gábor Áron iskolában sem ismeri a kedves hang a telefonból őket. – Pedig én foglalkozom az elemi iskolásokkal, számítógépes nyilvántartás van, rögtön ellenőrzöm, de tudomásom szerint ilyen ikerpár nincs az intézményben. Mostanában nem is jött ide senki. A szülőket is ismerem, András Imelda nevű anyukát viszont nem. Az adatbázisban sincsenek.
Innentől már egyenes az út a lövétei pékségig, ahol állítólag az anyuka alkalmazásban van, de ahonnan nem kap betegpénzt, mert próbaidős. Két pékség van a környéken, a Szentegyházi és a Lövétei pékség. Már Gy. is érdeklődik Imeldától, hogy melyik iskolába járnak a gyermekek. Hátha nincsenek átiratva még, s mivel úgyis online, még az otthonihoz tartoznak, oda, ahonnan elmenekültek. A’ nem. Gábor Áron a válasz Imeldától.
A lövétei pékség vezetője szólal meg a telefonban. Azt válaszolja, se próbaidős, se kovidos munkatársuk nincs. Mondom, egy nő, T.-nek hívják, – közben megtudom Gyöngyitől –, a gyerekek Márk és Evangelina, nyolcéves ikerpár, most érkezhettek a faluba. Lövétebánya nem nagy település, ilyesminek feltételezem, hamar híre megy.
Nem tud róla, T. nevű alkalmazottat most vennének fel, próbaidőn is jár a betegszabadság, de neki nem két gyereke van, hanem egy, és az apjával lakik, nem az anyjával. Azt ígéri, kimegy a helyszínre, és utánanéz a dolgoknak. Estefelé már megy is a perpatvar Gy. messengerén. Hogy kit küldött rá, és miért erre a szerencsétlen anyára, most rámegy a gyámhatóság, elveszi a gyerekeket. Két T. van, ez nem az a T., akit hivatott a pékség tulajdonosa, másik T., és nem az a pékség, két pékség van, most a másik T. fél, hogy kirúgják a pékségből. Inkább visszaadok mindent, amit adtál, csak hagyd ezt abba – veszekszik vele Imelda.
– Valaki tényleg jól megkavart mindent, de azok nem mi voltunk, Gy. Nyugodj meg, itt nekünk lesz igazunk, bár ettől nem leszünk boldogabbak. Semmi baj nincs, ez az egy pékség van, és nincs másik T. Reggel mindent megtudunk.
Reggel nem kell telefonálnom, visszahív a pékség tulajdonosa. Egyed József – mutatkozik be a férfi, akivel előző nap beszéltem, és legalább félórán keresztül meséli az ottani helyzetet, és akinek a cégét belekeverték ebbe az ügybe. Egész társadalmi látleletet vázol fel. Hogy Lövétebánya egy kis település, valaha virágzó bányavállat működött, jó jövedelmű emberekkel, de ma már sajnos ez nem így van. A bányászokból, akik jellemzően jó nyugdíjjal rendelkeznek csak azok maradtak, akik nem akartak vagy tudtak elmenni. Vannak olyanok, akiknek nincs saját jövedelmük, szüleik nyugdíjából szűkösen élnek, a téli tüzifát is napról napra hordják be saját vállukon az erdőből.
Az anyuka, akinek az adományt gyűjtötték, valóban nem létezik. Lázár Emília létezik, ő az adománygyűjtő, aki zseniálisan összemixelte három család életét és felhasználta arra, hogy gyűjtögessen. A Facebook linken pedig a kislánya neve szerepel, Lázár B. néven akár már “dolgozhatott” hasonlóan máskor is.
A környéken tényleg adománygyűjtés zajlik, de nem egy ikerpárt nevelő anyának, hanem az ősszel egy juhászkutya által megsebzett kislány családjának, az anyuka elköltözött a gyerekekkel otthonról, többen vannak, mint kettő. Arrafelé, az offline környezetben ezt meséli a nemlétező Imelda, hogy annak a családnak gyűjt, és most valószínűleg, hogy a gyanút elterelje, le is fog vinni nekik Lövétére néhány dolgot. Úgy látszik, a Facebookon picit más történetet talált ki.
– Valóban van egy T., ahogy a képzeletbeli anyát is elnevezte, aki nálunk, a pékségben fog dolgozni, még nem vettük fel, de fel fogjuk. Szegény, nem is tudta, miről van szó, amikor az este megkerestem. Neki van egy gyereke, megszűnt a korábbi munkahelye a városban valamelyik készruhagyárban, a volt férje Magyarországon van, nem jöttek jól ki, innen is jöhet talán az erőszakos vonal.
Több oldalról is megerősítik, a helyszínen álldogáló szomszédok is elmondják, hogy Lázárék (András Imelda) haragban vannak a férj családjával, a sógorsággal, innen származhat az a része a T.-ről szóló információknak, hogy a sógornő fotózgatja az úton, és a nagymama, nem visz édességet a gyerekeknek, csak a sógornő gyerekeinek. Itt is megtörtént már, hogy erőszakra került sor.
Fényképen a gyerekek: Imelda szerint tavalyi a kép, csakhogy azt írja rajta, 2017. A fal ugyanolyan színű, mint a másik képen, ahol az adományok közt táncolnak – háttal, hogy arcuk ne legyen felismerhető – a gyerekek.
Időközben megtudom, hogy egy ott élő, nagymamakorú hölgy agyvérzésben vagy szívinfarktusban nemrég elhunyt. Innen jöhet a beteg nagymama-sztori. Valós elemek szépen felépítve, egy család történeteként. Egy jó szerkesztő kellene csak, aki elvarrja a szálakat, hogy összeálljon belőle egy kisregény.
Szombaton találkozunk Lövétebányán.
A közeli boltnál érdeklődünk, András Imeldát ismerik-e, hát Lázár Emíliát. Azt mondják, hogy előbbiről nem halottak, Emília itt sétál a gyerekeivel né. Neki nincs munkája, de a férfi nagyon dolgos.
– Jó napot, Emília! – köszönök rá. Emlékszik-e rám? Vagy nevezzem inkább András Imeldának?
– Úgy is lehet.
– Hol van a család, akiknek gyűjtött?
– Lövétén laknak.
– El tud-e oda vinni?
– Nem, mert ők mondták, hogy ne mondjam, kik azok.
– S ha azt mondom, hogy az a T. nem létezik?
– Azt is lehet mondani.
– Ön is el van tűnve a Facebookról.
– Pedig nem.
– De nem látom a profilját, se az András Imeldát, se a Lázár Emíliát.
– Lehet, hogy nem látja, de fent van.
– Továbbra is gyűjt?
– Nem, meg lehet kérdezni bárkit. Érte jöttek, s többet azóta nem gyűjtöttem. Sokan vannak testvérek, az anyuka kérte, hogy ne mondjam, kinek gyűjtök, ezért volt, hogy két gyerek van. A nagyobb testvérük jött a csomagokért kétszer is, odaadtam mindent.
– Ez a csizma, ami a kislánya lábán van, az is az én lányomé volt.
– Baj, hogy ezt az egyet hátrahagytam?
– Nem baj, csak nem igaz, amit mondott. Mi szívesen adtuk, csak mi nagy szeretettel készítettük annak a nemlétező családnak, és kiderült, ez az egész egy nagy hazugság.
– Az a fele igen, de én odaadtam mindent nekik. Most is felhívhatjuk a kislányt, aki a csomagokért jött.
– Hívjuk fel őket!
– Nincs amiért felhívni.
Hagytam magam átverni egy szép, kitalált történettel,
ami épp jókor jött szembe a Facebookon. Nem akarom lejáratni ezt a nőt és a családját, aki gyerekholmit árult különböző adok-veszek csoportokban Faberlic termékek társaságában. A személyes profilon beazonosítottuk a gyerekeit, akikről képet küldött Gy.-nek, mintha a nemlétező T. gyermekei lennének.
Valószínűleg szükségük van az így beérkező adományokra. Amit adtunk, szívesen adtuk, egyezünk meg Gy.-vel. Végül is csak újrahasznosít, ha viszonteladóként tovább árusítja a dolgokat, akkor feketén charity shopot működtet. A feketézést leszámítva ez sem főbűn.
Viszont csalt. Bevont környékbeli, nem létező embereket, cégeket a hazugságába, és hónapokon keresztül éltetett másokban egy látszatot, tartott fenn hamis kapcsolatot a messengeren. És ez nem tetszik. Nem korrekt. Gyűjtött volna saját nevén saját magának.
Kemény munka ezt a sok hazugságot összekombinálni, s legalább nagyjából észben tartani, használhatná jobban is. Mert egyáltalán nem biztos, hogy viszonylag jól szituált, sok szükségtelen tárgyat felhalmozó család fog adományozni, hanem lehet, hogy egy kisnyugdíjas sajnálja meg, és adja oda az utolsó tíz lejét a szegény áldozat nőnek, aki gyermekeivel menekül, miközben a férjével akár rendes munkahelyen, nem feketén és nem ennyire kreatívan is beszerezhetnék a betevő falatot.
Én pedig mostantól hivatalosan is paranoiás lettem, ha adománykérésről van szó.
