Éveken keresztül próbáltuk megfejteni, mi vonz erre a fehérvári fesztiválra, de nem sikerült. Múlt héten megvilágosodtam: a FeZen egyre inkább hasonlít a házasságra. Egyre többet zsörtölődünk, hogy meddig növelik még a nagyszínpadokat, kinek kell annyi diszkóhelyszín, chips- és vattacukor pult, körhinta, mert milyen jó volt nélkülük, amikor szinte csak magunkban voltunk a Fezen kerthelyiségben, de be kell látnunk, hogy nincs egyik a másik nélkül, együtt életképes a fesztivál, és kis kompromisszumokkal hosszú életű lehet még ez a kapcsolat. Csak a kemping és a rádiósok kerüljenek vissza, könyörgöm!

Az előbbit megoldottuk, mert a két furgont komfortosan berendeztük kempingezéshez és jól lehorgonyoztunk a parkoló árnyékos, toi-toi közeli helyére, nemsokára rutinszerűen érkeztek a többiek is. Szóval szinte minden ott folytatódott, ahol három éve abbahagytuk, csak a sátorállítással nem kellett bíbelődni.

Na de lássuk, mi van odabent!

A pultokban találtunk ismerős arcokat, ez megnyugtatott. Tettünk egy körutat, így belecsöppentünk az Iron Maidensbe, nem bántuk. A csarnokot az Omega Diatribe üvöltötte tele energiával, vissza a nagyszínpad fele pedig belehallgattunk Beck Zoli Ünnepébe. Nem volt könnyű átverekedni magunkat a tömegen, ugyanis HP volt a színpadon, ami nem házi pálinkát jelent, mégis vonzotta a napijegyes szépfiúkat. De a Meshuggah kellemes csalódással ajándékozott meg. A svéd metálbanda nem hagyta, hogy laza nappal indítsunk, Jens hangja semmit nem kopott, a reszelésük nagyon ott volt és duracellből is alapoztak rendesen. Ránk fért utána a szaunázás a csarnokban, most már hagyományszerűen a Subscribe RATM tribútjával.

Csütörtökön már fájt a rádiósok hiánya, meg az egész fesztiválterület sivársága, jobb híján tényleg kimentünk a városba szétnézni. Szerencsére délután már minden egyes vonat érkezése után sejtettük, hogy ha a szerda csütörtököt mondott, ez fordítva nem lesz igaz!

Fotók: BENDE TIBOR

Amíg a korai Majka rajongók az ezer színben pompázó körhintán visítoztak, öt év után újra Magyarországon köszönthettük a Death Angelt. A San Fransisco-i együttes már túl van egy tízévnyi szüneten, de amint a szikrázó napsütésben a húrok közé csaptak, egyértelmű volt, hogy nekik is annyira hiányzott a közös zenélés, mint nekünk a koncertjeik. Remorse-oztunk volna, de pont rájuk pakolták Anett & Livi (& Éden) SOAD projektjét a kertben, nem bántuk meg, hogy inkább őket választottuk. A csajok nagyon taroltak ezúttal is a System-repertoárral, szereztek párszáz rajongót pluszba.

A Mercyful Fate intróját lekéstük, mert a The Grenma visszatérésébe muszáj volt bele nézni/hallgatni. Mivel minden fesztiválon az a legfájóbb, amikor az ember két vagy háromfele kellene szakadjon, döntéseket kell hozni, így ezúttal a nagyszínpad felé vettem az irányt, hisz mégiscsak a dán progresszív metál koronázatlan királya adott showt. Szó szerint! Freddie Mercury óta nem láttam ilyen színpadias frontembert, mint King Diamond. Előbb egy muflon maszkban pompázott, majd azt egy püspöki koronára cserélte, hol vérvörös, hol fekete kabátba bújt, miközben sikolyai, énekhangja extrém élményt nyújtott. Ugyanolyan élmény volt később a Discover Band retróbuliján a Mercyfulos pólókban BoneyM számokra táncikáló rockereket látni.

Csomafalva feliratú székely zászlóval állt színpadra Rudán Joe és a Záróverssel kezdett. Nem lehetett ott hagyni. Miközben a nagyszínpadnál a Total Dance Festival vonzott óriási tömeget a kilencvenes évek diszkóslágereivel, addig a kerthelyiségben is dübörgött a retró, rekedtesre énekeltük magunkat a Paradicsommal és az általa szállított örökzöldekkel.

A szombat délelőtti eső elmosta a gárdonyi fürdőzésünket, de délután rám várt még egy harmadosztályú focimeccs Balatonfüreden, így lekéstem a Depressziót. Csak irigykedtem, amikor mesélték, mit veszítettem, mert Halászék keményen tolták, mint mindig, nem csak néha voltak a rajongóik szere. Nem igazán volt idő búslakodni, a Road valósággal berobbant a színpadra: Átverve, de akkor ott egyáltalán nem éreztük úgy, hogy át lennénk verve, inkább azt, hogy Nem kell más! A zenekar népszerűsége töretlenül hasít előre, a hamisítatlan rock’n’road mellé látványos színpadi show dukált, a ráadásban bónuszként még megdörrentek az ágyúk is, kilőttek a közönségre ezer darab sörjegyet, még szerencse, hogy nem kajabont, ugyanis kicsit később már szinte sehol nem lehetett kajálni, ahol pedig még volt harminc méteres sor, oda elég rizikós volt beállni, mert simán benne volt a pakliban, hogy mire odaérnél, itt is kifogynak mindenből.

Pedig kellett volna az energia, hisz nem volt még vége. Talán a legnagyobb várakozás a Nightwish fellépését előzte meg, ugyanis budapesti koncertjüket többször is halasztották a járvány miatt (most decemberre van kitűzve), ráadásul a FeZenen sem játszottak még, így érthető volt a készülődés. Nem is csalódhattunk a finn metálbandában: ha a borra mégsem igaz, hogy minél öregebb, annál jobb, ez a Nightwishre pont talál. Noha csak egy évvel idősebbek a fesztiválnál, minden mozdulatuk, megszólalásuk vérprofizmusra utal, mégis végig mosolyogva, igazi örömzenélést szállítottak, füsttel, tűzzel, led-fali animációval a koncert svájci óra pontosságával zajlott, felejthetetlen élménnyel gazdagítva mindannyiunkat.

Már amennyien maradtunk, mert a délelőtti kocsiban gubbasztás miatt még inkább megfogyatkoztunk, de azért a Scooter koncertre még összeröffentünk, hogy nosztalgiázzunk egyet.  Az 58 éves Baxxteren nem látszik, hogy őszülne, de még az sem, hogy fáradna a sok ugrálástól, de csak azért valószínűleg, mert nem fesztiválozik négy napja, kocsiban alvással fűszerezve – állapítottuk meg!