Görgetek, görgetek, ki tudja már, nappal van vagy éjszaka, amikor felvillan a feedemen valami, amit egykor természetnek neveztünk. Vagy optikai csalódás ez? Egymásba lágyan olvadó, fátyolszerű színek tűnnek fel, a napkelték és napnyugták megannyi árnyalatában, perspektivikusan sötétedő és világosodó képkockák a szürke kismillió, biztonságos tónusában. Fábián Emőke képzőművész képei ezek, a térélmény absztrakt lenyomatai, a természet vízfestékes sejtetései, vizuális célzások arra, hogy mindaz, ami rajtunk kívül van, egyszerre leképezhető és kiismerhetetlen. 

Mit jelenthet művészi és emberi szempontból a Covid-utáni időszakban a természet, és hogyan kerülheti el a kortárs tájábrázolás a giccset? Mitől válik meditatívvá egy kép, és miben ad többet az analóg festmény a digitális impulzusokkal szemben? Milyen lehetőségei vannak egy erdélyi magyar alkotónak a megmutatkozásra a romániai művészeti szcénában? Hová tart a diákok ízlése és vizuális kultúrája? Ezekről beszélgettünk Fábián Emőke képzőművésszel, aki ezúttal a hónap alkotója.

Fábián Emőke az In pla(i)n sight című kiállításon, az Elite Art Galériában, Bukarestben. Fotó: Anca Arambașa

Fábián Emőke (1990, Marosvásárhely) Képzőművész, tanár. Tanulmányait a  Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban, majd a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetem festészet szakán végezte 2014-ben. Az egyetem elvégzése után behatóbban foglalkozik a tájkép műfajában rejlő lehetőségekkel, a plein air-szerű tanulmánytól egészen az absztrakt ábrázolásig. Képei szerepeltek bécsi, budapesti és bukaresti kiállítasokon is.

2024-ben egyéni kiállításon mutatkozott be Szentesen (HU) és Temesváron. Képei megjelentek csoportos kiállításokon: Anonymus Drawings Berlin, 2023: In pla(i)n sight, az Elite Art Galéria kiállítása, Bukarest; Déja Vu: Erdélyi kortárs képzőművészeti seregszemle, EMŰK Sepsiszentgyörgy; Organikus geometria, Bartók 1 Galéria, Budapest; 2022: Interszekciók, kortárs felvidéki és erdélyi képzőművészek kiállítása, Limes Galéria, Révkomárom; 2020: X. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Bienálé, Kecskemét; 2019: Erweiterung der Realität, Amart Galéria, Bécs; 2016: After Eden, Latarka Galéria, Budapest; és egyéni kiállításokon 2016-ban és 2015-ben a marosvásárhelyi K’Arte galériában.

A bemutatkozás lehetőségei és költségei

Emőkével Zoomon beszélgettünk, hiszen lassan egy évtizede Nagyváradon él, ahol képzőművészi munkái mellett a Művészeti Líceumban festészetet és rajzot tanít. Idén mozgalmas éve volt, több versenyben és kiállításon is szerepelt, bemutatkozott a román fővárosban és Temesváron is. Első körben arról faggatom, hogy milyen élményekkel és benyomásokkal gazdagodott ebben a szakmailag aktív évben, különös tekintettel a román művészi szcénában való bemutatkozásra.

„Januárban kezdődött az év egy bukaresti kiállítással az Elite Art Gallery-ben, ahol egy tavalyi pályázat egyik nyerteseként lehetőségem volt kiállítani. A kiállítás két részben zajlott: két győztes – köztük én is – januárban, a másik két művész pedig nyáron állíthatott ki. Életemben először jártam Bukarestben; igaz, télen, ami nem volt a legkedvezőbb időpont, de mégis érdekes élményként maradt meg.” – meséli Emőke. „Bukarest, mint főváros, kulturálisan elég nyüzsgő, ellentétben Váraddal, de a hangulat Kolozsváréhoz hasonló: rengeteg alulról építkező kezdeményezés, művészek által vezetett vagy egyesületek által fenntartott hely található itt. Az a galéria, ahol kiállítottam, online is értékesít; van webshopjuk is. Emellett volt egy temesvári kiállításom is, ami a Centru de Proiecte keretében valósult meg. Ez a projektközpont azután jött létre, hogy Temesvár kulturális főváros lett, és igazán jó lehetőség volt számomra itt kiállítani.”

Tájkép narancssárga csíkokkal, olajfesték vásznon, 130×100 cm, 2023.

Elragadtatva hallgatom Emőkét, ám hamar kiderül, hogy a művészélet sem fenékig tejfel. Szinte kimondatlan dolog, hogy egy fiatal művész elsősorban hálás kell legyen azért, hogy kiállíthat, de a kiállítás anyagi fedezetét legtöbbször magának a művésznek kell kifizetnie. Vannak galériák és egyesületek, amelyek már a kiírásban jelzik, hogy az útiköltséget vagy a munkák elszállítását nem tudják megtéríteni, sőt az is előfordul, hogy a reklámra és PR-ra sincs egyáltalán keret.

„Fiatal művészként ezt el kell fogadni, mert más lehetőség nem nagyon van, ám most, hogy már néhány évet eltöltöttem a szakmában, kezdem érzékelni, hogy ez a helyzet egyre fárasztóbbá válik. Különösen nagyra értékelem azokat, akik saját idejükből, pénzükből és energiájukból áldoznak arra, hogy fenntartsanak egy művészeti teret. A pályázatokat is meg kell írni, és sejtem, hogy milyen nagy munka egy pályázat leadása. Elvárás, hogy a művész ne csak alkosson, hanem fizessen is, például az UAP-nál (Romániai Képzőművészek Szövetsége – szerk. megj.), hogy fenntartsák a teret, ráadásul mindez pro bono alapon történik – tehát a művész saját pénzéből és idejéből.”

Bár úgy érzi, több segítségre és támogatásra lett volna szüksége, Emőkének a bukaresti és a temesvári kiállítás is alapvetően pozitív élmény volt: profin kialakított, szimpatikus terekben tudott kiállítani, és a látogatókkal személyesen is beszélgethett. Megértették a vízióját, és ez számára rendkívül jó érzés volt. „Szerintem az, hogy minden költséget a művésznek kell fedeznie, kicsit túlzó, és ez nem segíti elő a művészeti közeg fejlődését. Amióta ezt a két kiállítást bevállaltam, még inkább értékelem a kurátorok munkáját és az egész galériarendszert”, zárja gondolatát. 

Térkép fragmentum I, vízfesték papíron, 21×28 cm, 2024.

Romániai, román vagy magyar közeg?

Kérdésemre, hogy a képzőművészek világában mennyire tud érvényesülni egy erdélyi, illetve székelyföldi alkotó, Emőke elmondja, hogy manapság már sok nyílt lehetőség és felhívás áll rendelkezésre, ahová bárki beküldheti a munkáit. Ennek ellenére viszonylag kevés magyar művész nevét látja szerepelni ezeken a listákon. Meglátása szerint Székelyföldön komolyan foglalkoznak a képzőművészettel, de szerinte fontos lenne nyitni Bukarest, Jászváros vagy más nagyobb települések felé is, hogy a művészek ne csak helyben legyenek ismertek és elismertek.

„Nem igaz, hogy a románok elzárkóznak a magyar művészek elől, éppen ellenkezőleg. Amikor én egyetemista voltam Kolozsváron, valóban érezhető volt egyfajta rasszista, soviniszta hangulat, és voltak olyan szakok, ahová magyar névvel nehezen lehetett bejutni, de ez ma már nem jellemző. Ahhoz képest, hogy milyen kevesen vagyunk erdélyi magyarok, nagyon sokan foglalkoznak művészettel. Az anyaországi anyagi lehetőségeket jól kihasználják, de fiatal művészként érdemes lenne több kapcsolatot építeni a románokkal, főleg hogy Románia kezd egyre menőbb lenni. A román művészek is kezdik magukat nyugaton jobban megismertetni, mint a magyar művészek. Fontos lenne mozogni a román művészeti körökben is.

Az lenne a tanácsom a fiatal magyar művészeknek, hogy tanuljanak meg románul, amennyire csak lehet, mert ezáltal egyre könnyebb lesz angolul is kommunikálni. Ha csak a saját magyarságunkra koncentrálunk, egy adott pont után ez akár korlátozóvá is válhat” – figyelmeztet Emőke.

A sztánai alkotótáborban, 2022-ben.

Ami az országos képzőművészeti világot illeti, Emőke szerint a hagyományos és az alternatív, az intézményes és az underground színtér is gazdag, és mindennek kerül helye. A probléma inkább abban rejlik, hogy az állami intézményeknek választaniuk kell, mely területeket finanszírozzák. „Az állami szintű támogatás hiánya különösen problémás, és nemcsak a fiatal művészek számára. A már kanonizált román származású vagy romániai művészek sem kapnak helyet a múzeumokban, ahogy a XX. századi, már elhunyt művészek életművének feldolgozása is elmarad. Akkor vajon mit csinálnak ezek az intézmények?”

A képzőművész szerint egy olyan rendszer lenne gyümölcsöző, amely képes egyszerre alternatív és akadémikus lenni. A romániai művészeti világ mintha arra támaszkodna, amit az alkotók önállóan létrehoznak, a hírnevet viszont elszívja az intézményrendszer, miközben nem nyújt érdemi támogatást – mutat rá a kettősségre Fábián Emőke.

A papír és a vászon nyelve

De beszéljünk a művészetről! Mert bármennyire is nehéz boldogulni annak, aki alkot, érdemes hinni abban, hogy az alkotás úgyis meg fogja találni azt, akihez szólhat. Emőke képei közül – melyek kimerítő archívuma a művész honlapján elérhető – az utóbbi időben az absztrakt geometrikus formák, az újraértelmezett térképek és a színes tájkép-víziók ragadták meg a figyelmemet.

Párhuzamos mezők, vízfesték papíron, 21×29 cm, 2023.

Ha a képek instant hatását akarnám megfogalmazni, azt mondanám, hogy bár szokatlan, a természetben nem épp együtt fellelhető színkombinációkkal van dolgunk, mégis az összképben minden a helyére kerül. Egyszerű, pillanatfelvéltelszerű, spontán képeknek tűnnek a víz- és olajfestékek, de berántanak, titkuk van, és minél hosszasabban nézzük, szemeink előtt mindinkább feltárul a festmények összetettsége, átgondoltsága. Mintha nem is egy tájképet látnánk, hanem egy közeli vagy távolibb bolygó felszínét, és az sem biztos, hogy a tenger vize, a hegyek közt lenyugvó nap, vagy a sztratoszféra valamelyik szeglete volna ez. Egyszerre ismerős és ismeretlen, absztrakt, mégis valóságosnak érzékelt terekbe repítenek a képek. Mintha Fábián Emőke a papíron meditálna arról, hogy hány árnyalata lehet egy bizonyos színes szürkének, egy pasztelles rózsaszínnek, vagy a kéknek, aminél tágasabb a világon nincs is. 

A képeken érezni a vízzel átitatódó, megpuhult papír textúráját, vagy éppenséggel az olaj puha kitüremkedéseit. Kitapintható a pont, ahol a barackszín véget ér, és fátyolosan kerül rá egy réteg kék, majd egy újabb és egy újabb réteg, fokozatosan, mire megérkezünk a legtisztább pigmentbe. Dekonstrukció és újjáépítés szemtanúi vagyunk, a festő mintha arra lenne kíváncsi, meddig feszíthető egy szín, mikor billen át valami másba. Ezek a határfelületek biztosítják a kép dinamikáját akkor is, amikor látszólag mozdulatlan horizontokat nézünk.

Másfelől, Fábián Emőke magabiztosan kísérletezik a fekete tintával, oldja és sűríti a festéket, a víz teret és textúrát alakít, a szürke ezer árnyalata kerül egymás mellé, erőfeszítés nélkül. Egy-egy képen mintha nem lenne két egyforma négyzetcenti, az összhatás itt is, akárcsak a színek esetében, harmonikus és szinte melodikus lesz. 

A tér összehúzódásai, tus papíron, 28×21 cm, 2022.

„Az, amivel most foglalkozom, a pandémia alatt kezdődött. Ekkor kezdtem el tanítani is, és ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogyan tudnám lefordítani szavakra azt, hogy mire is törekszik az ember, amikor művészetet próbál alkotni. A munkáimban leginkább a tér illúziójával, a térhatással és a térhatás hiányával foglalkozom. Aztán jött a karantén időszak. A barátommal rengeteget kirándultunk, főleg a közeli Révi- és Sonkolyosi-szorosban, minden hétvégén. De amikor elhatalmasodtak a horroresemények a médiában, megijedtem, és úgy döntöttem, hogy egy időre megtiltom magamnak a kirándulást. A karantén alatt a természetből szerzett élményeim segítettek, főleg a nyári alkotótáborok emlékei, amikor plein-air festéssel foglalkoztam. A pandémia alatt, amikor nem sok vizuális inger ért, a tavasz kibontakozását kezdtem el egyre mélyebben figyelni a belső udvaromból. Így kezdtem el egyre inkább absztrakt képeket festeni, ahogy a természet közvetlen hatására reagáltam.”

A mostani képeknek van előzménye: Emőke az egyetem után kezdett figuratív tájképeket festeni fényképek alapján. Azonban egy idő után túlságosan megkötve érezte magát ebben a gyakorlatban, és hogy feloldja a görcsöket, játszadozni kezdett a vízfesték kínálta technikai lehetőségekkel.

„Ez a játszadozás annyira felszabadító volt, hogy egy idő után úgy éreztem, vissza kellene térnem valamilyen szabályokhoz, hogy ne veszítsem el a kontrollt a szín és forma határtalan lehetőségei fölött. Ekkor kezdtem el maszkolószalagot használni az akvarell technikában, hogy egyszerű geometrikus formákat hozzak létre. Ezzel a szűkülő tér hatását kezdtem kifejezni, és hamarosan redukáltam a színeket három alapszínre. A vízfesték áttetsző hatását kihasználva rétegeket alkalmaztam: először az egyik színt tettem fel, hagytam megszáradni, majd jöhetett a következő, így olyan színes szürkék jöttek létre, amelyeknek mélységük volt. Ekkor fedeztem fel a tust is, amely segített erősebben érzékeltetni a szűkülő vagy táguló teret, mivel rétegekben felhordva nagyon jól kifejezi a fény és árnyék váltakozását. Ezt a technikát kezdtem el továbbfejleszteni, és különböző variációkat próbáltam ki. Innentől kezdve, a mai napig mindenféle irányban keresgélek. Tavaly például a térkép gondolatával játszottam, és redukált formavilágot hoztam létre vízfestékkel és tussal” – magyarázza Emőke az alkotói folyamatot.

Kísérletezik a térből való kilépéssel, a felülnézet perspektívájával illetve a többszörös horizont megalkotásával is, ami a világunk látható és láthatatlan aspektusaira reflektál. „Próbálom kifejezni, hogy van egy világ, amit látunk, de egy csomó olyan világ és aspektus létezik, amit nem fizikailag látunk, viszont érzékelhetünk. Az is lehet, hogy még több világ van, amit nem érzékelünk, de létezik valamilyen formában.”

Tér-összehúzódások, tus papíron, 24×30 cm, 2022.

Az alkotás: extázis

A festményeket nézegetve kikapcsol a logikus agyam, tűnődök, mélázom, szinte álomszerű állapotba kerülök. Lebeg valami a szemem előtt, valami megfoghatatlan, mégis egységgé rendeződik, egy belső szabályszerűség érzetét kelti. Felvetem Emőkének, hogy számomra a képei nagy nyugalmat árasztanak, még a fekete-fehér, vizuális értelemben ingerszegényebb alkotások is. Adja magát a kérdés: hogyan érzi magát festés közben?

„Talán a leginkább a festésben engedem el magam, az életem bármelyik pontjához képest. Voltak olyan periódusok az életemben, amikor nem volt műtermem, vagy nem volt, ahol dolgozhattam, és az elején nem tudtam, mi frusztrál. Aztán rájöttem, hogy amikor eljutottam oda, hogy tudjak festeni, akkor megnyugodtam. Most már ez egy tudatos dolog, tudom, hogy festenem kell ahhoz, hogy a mentális egészségemet fenntartsam. Az alkotásban találom meg azt az extázist, amit mások például az alkoholban vagy a drogban.”

A teljes elengedés azonban nem mindig szolgálja a festményt, jó, ha van célja a folyamatnak, vallja Emőke. A titok inkább a kontroll és az elengedés helyének felismerésében rejlik: van, amikor az eredeti elképzelés sehogy sem működik, a kezdeti ötlet nem életképes, és hagyni kell, hogy valami új dolog megszülessen a vásznon vagy a papíron. Emőke számára az a legfontosabb, hogy a munkáiban mindig legyen valami új.

Mégis, igazi festőhöz illő módon, Emőke szerint nem lehet szavakban kifejezni azt, ami az emberrel alkotás közben történik. „Most láttam egy jó sorozatot, William Kentridge képzőművészről, Self-Portrait as a Coffee Pot a címe, és nagyon jól megragadja azt a varázslatot, ami a műteremben, sőt, mindenféle művészeti műfajban – tánc, zene, színház – történik. A sorozat utolsó része például arról szól, hogy miért is alkotunk, és hogyan jön létre a varázslat a műteremben. Én is egyedül szeretek lenni ott, és a művészek nagy része is így van ezzel, van, aki nem is enged be senkit. Mégis létrejön valami, ami tényleg varázslatnak tűnik. A kiállítótérben pedig a befogadó is részese lesz ennek a varázslatnak. A mai világban, amikor mindenkinek annyi problémája van, rohan, aggódik a pénz miatt, úgy érzem, hogy erre a fajta elmélyülésre és figyelemre szüksége van az embereknek.”

És merre tart a világ?

Mivel Emőke tanárként dolgozik a nagyváradi Művészeti Líceumban, egy kicsit a legfiatalabbak vizuális kultúrájáról is faggatom. Problémásnak látja, hogy sokan „fanatikusan rákattannak egy dologra, és más nem érdekli őket”, illetve túl sok időt töltenek el telefonozással, olyan alkalmazásokon, mint például a TikTok, az Instagram, a Pinterest, amelyek egyre több olyan tartalmat szolgáltatnak, amelyekre amúgy is rákeresnek a diákok.

„Volt szerencsém a tavalyi tanévben művészettörténetet is tanítani, ami nagyon fontos számomra. Általában az a művészet, ami bekerül a művészettörténetbe, nem egy könnyen fogyasztható dolog, hanem igényli a befogadónak is az erőfeszítését. Ezt meg is mondtam a diákoknak. Művészettörténetet tanítani nagyon nehéz volt számomra, de nem azért, mert a diákoknak ne lenne erre affinitásuk, hanem mert ehhez egy csomó más ismeretre is szükség van, más tudományterületekről, és ebben hiányos a tudásuk.”

Hozzáteszi, hogy a diákok eléggé érzékenyek, nehezen tudják befogadni a kritikát az oktató részéről, finoman kell fogalmazni minden esetben. Mindemellett nehezen tudják elfogadni, hogy a tanárok, pedagógusok, tapasztaltabb művészek több tudással rendelkeznek, mint ők. Emőke szerint az ízlés, a vizuális kultúra és az érzelmi intelligencia összefüggnek egymással, és pedagógusként azt is célul tűzte ki, hogy megmutassa a diákoknak, hogy mennyire vagány, gazdag dolog is lehet a képzőművészet a mindennapi életre nézve.

A lent az új fent, olajfesték vásznon, 70×90 cm, 2023.

„A képzőművészet a saját dolgom, viszont a tanítással a társadalmat szolgálom. De ne gondold, hogy áprilisra nem akad ki mindenki, mert hiába nincsen 40 órás munkahetünk az iskolában, a tanítás nagyon kiszívja az energiát. A körülöttem levő pedagógusokon is úgy látom, hogy nagyon sokat adnak, vagy próbálnak adni a gyerekeknek, és ez tényleg energiát igényel, de úgy érzem, hogy van értelme.”

A giccs ellen, az analóg felé

Minduntalan visszatérünk a giccs témájához, akár saját képzőművészi munkájáról, akár diákjai ízléséről és vizuális neveléséről beszél Emőke. Felidézi egy volt esztétikatanárának a mondását, miszerint a giccs az hazugság. „Diákként mi tisztában voltunk vele, hogy mi a giccs, és a szaktanárok is nagyon konkrétan és durván megmondták, ha valaki erre az irányra tévedt. Nekem szerencsére nem is kerültek utamba ilyen letérők. De a mostani fiataloknak sokszor nincs lehetőségük, hogy megismerjenek egy másféle, magasabb vizuális kultúrát. Ha a gyerekben nincs meg a veleszületett érzék az ízléshez, akkor szinte esélye sincs, hogy ezt magától kifejlessze, főleg most, amikor ennyi vizuális inger vesz minket körül. A giccs nagyon elterjedt, kezdve a reklámoktól a háromdimenziós animációkig.”

A digitális vizuális kultúra, úgy tűnik, Fábián Emőke művészetét pontosan egy ellentétes irányba mozdítja el, vagy abban erősíti tovább. Bár nem az az alkotó, aki üzenetet próbál becsempészni a munkáiba, vagy bármiféle didaxist szőne a festményekbe, ars poeticájára mégis kíváncsi vagyok.

„Igyekszem elkerülni, hogy a munkáim olyanok legyenek, mint egy képernyőkép. Úgy érzem, hogy az analóg fényképeknek is más hatása van, mint a digitális képeknek. A digitális képek világító színei, azok az élénk, átmenetes hatások, amik most nagyon népszerűek, engem nem vonzanak.”

A hagyományos festészetet kedveli, a kolozsvári iskolát, és izgalmasnak tartja azokat a kortárs, fiatal művészeket is, akik hagyományos technikával dolgoznak, de azon belül keresik az újat, kísérleteznek.

Térkép II, vízfesték papíron, 42×54 cm, 2023.

„Arra törekszem, hogy az analóg esztétikát és az anyag lehetőségeit minél inkább kihasználjam, hogy a festményem olyan legyen, mintha egy tágas teret ábrázolna, de festékvásznon. A nézőben azt szeretném elérni, hogy egy kicsit kilépjen a mindennapokból, főleg ebben a digitális világban. Az emberek sok mindent kiszorítanak az életükből a digitális tér miatt, és rengeteg élményt veszítenek el ezzel.”

Bár a giccs gyorsan befogadható és könnyen értelmezhető, voltaképp semmit nem ad, érző és gondolkodó emberként nem vesz igénybe, mutat rá Emőke. „Picasso példáját hozom gyakran, mert ő már fiatalon zseniálisan rajzolt, de nem azok a művei tették naggyá őt. Ő sokkal többet akart mondani, mint hogy megmutassa, milyen jól tud rajzolni. Ahhoz, hogy ezt a többletet befogadjuk, az első lépés, hogy készségesen, intellektuális erőfeszítéssel kapcsolódjunk a műhöz, legyen az kép, szobor, installáció, film vagy bármi más. Ha így állunk hozzá, biztos, hogy valamit adni fog a mű. Persze lehet, hogy nem fog tetszeni, de az is egy élmény, ha nem tetszik. Én is gyakran megélem ezt.”

Fábián Emőke művészete a finom egyensúlyok terepe: az érzékelhető és az elképzelt világ, a szabadon áramló kreativitás és a szigorúan szabályozott technika, a spontán érzés és az átgondolt világszemlélet találkozási pontjait rögzíti. Ahogy képei mesélnek a színekről, formákról és terekről, úgy mesélnek a művész belső világáról is – a megfigyelés csendjéről, a természet inspirációjáról és a folyamatos kísérletezés öröméről. Alkotásaiban nemcsak a táj, hanem a tér, az érzések és a gondolatok is lenyomatot hagynak. Olyan univerzumot teremt, ahol az egyértelmű, éles és művi határok elmosódnak, és a festészet hullámzó meditációvá válik.

A város keresztmetszete, tus papíron, 22×15 cm, 2021.

Ezek a képek nem csupán vizuális élményt nyújtanak, hanem arra hívnak, hogy megálljunk, mélyebben figyeljünk, és elmerüljünk abban a csendben vagy éppen morajlásban, ahol a művészet és az élet találkozik.