Kissé izgatottan érkezem a Művelődési Házhoz, a kiállítóterembe szervezett rendhagyó kiállítás tárlatvezetésére, mert még sosem beszélgettem hivatalosabb keretek között olyan emberrel, aki felnőtt korában elveszítette a járóképességét és ennek okán tolószékbe került. Ilyen ember a székelyudvarhelyi Kádár Melinda, akinek életében négy és fél évvel ezelőtt állt be ez a hatalmas változás. Melinda terápiás jelleggel készült festményei nemrég megtekinthetőek voltak a nagyközönség számára is Udvarhelyen, Jelenlét, avagy a boldogság művészete címmel, ennek apropóján találkozunk.
Fotók: TÓTH HUNOR
Leginkább attól tartok, hogy akaratom ellenére is, szánakozó pillantásokat fogok vetni Melindára, azzal együtt, hogy tudom, egy pillanat kérdése csak, hogy az életünk és egészségünk milyen irányt vesz. Egy gyermekkori csípőficam miatt jómagam is tolószékbe kerülhettem volna, de az életnek más tervei voltak. Nehéz napjaimon azért is hálát adok, hogy van két lábam és tudok járni.
De – az én szerencsémre is – Melinda már túl van a dühön, az önsajnálaton, a hibáztatás mérgező körein, amelyek egy hasonló kényszerállapot kezdeti időszakát jellemezhetik. Tekintete egyszerre határozott és szelíd, határai jól érzékelhetőek már abban a pillanatban, hogy kezet fogunk. Olyan nővel találkozom, aki megdolgozta már saját magát annyira, hogy tudja, ki ő és ki nem, és akinek az önismerete kevés ködös, szürke zónát takar. Ez pedig felszabadítja a hozzá való viszonyulást is. Melinda önazonos, szavai hitelesek, nincs miért mást mutasson, mint ami van, hiszen úgyis látjuk: egy nő, egy édesanya, egy ember ő, kerekesszékben, aki mégis nap mint nap a haladás útján jár.
Kádár Melinda saját festményei előtt
„Tudatosság, felismerések, megértések, tanulás, kitartó önmunka nélkül nem lehet ebből kijönni” – mondja Melinda. „Nem egy egyszerű folyamat, mert a társadalom jelenleg nincs arra felkészülve, hogy őszintén, szívből meg akarjon gyógyulni, és ezért hajlandó lenne tenni, változtatni. Abban, hogy én jelenleg haladok és gyógyulok, rengeteg megbocsátásom van. Megbocsátás nélkül nincs gyógyulás, és ennek alapja az őszinteség. A belső világod teremti meg a külső világot, és amíg belül még öngyűlölet van önszeretet helyett, addig harcok dúlnak bent és kint. Oda kell tenned magad, nagyon elkötelezettnek és hajlandónak kell lenned, hogy szembenézz és változtass az életeden, a gondolataidon, a hitrendszereiden. Rengeteg ragaszkodást szükséges elengedni, a félelemből átlépni a szeretetbe, mert a félelem ezer vonalon megbénítja az életet.”
Szív küldi szívnek, képekben
Kádár Melinda Székelyudvarhelyen született és él, négy és fél éve vesztette el járóképességét. Két éve folyamatosan javul az állapota, egyre többször és egyre többet tud felállni. Két gyermek: egy 9 és 11 éves édesanyja. Egyikük mozgásfejlődési rendellenességgel született. Október végén Jelenlét, vagy a boldogság művészete címmel nyílt meg első festészeti kiállítása a székelyudvarhelyi Művelődési Ház kiállítótermében, amely november 18-ig volt látogatható.
Amíg beszélgetünk, ismerkedünk, megérkeznek a diákok is, a Pallóból a nyolcadik bések, Simon Béla tanáruk kíséretében. „Azért jöttünk, hogy a diákok megnézzék a tárlatot, tanuljanak másoktól is, találkozzanak más szemszögekkel is, ne csak a miénkkel, tanárokéval. Fontos, hogy lássák, mennyiféle út van az alkotásban, és hogy milyen sok irányba lehet menni. Ez volt az elsődleges cél” – fejti ki a képzőművész-pedagógus.
A diákok előbb körbejárnak a kiállítóteremben, ahol Melinda 19, temperával festett, absztrakt munkáját állították ki. A nyolcadikosok kissé félszegek, inkább egymás között diskurálnak, nevetgélnek, de miután leülnek a kiállítóteremben elhelyezett zöld fotelekre és a vörös kárpitszőnyegre, hirtelen csend lesz, és innentől úgy figyelnek Melindára, hogy szinte vágni lehet a levegőt. Kádár Melinda a székében ül, papír nélkül, szabadon kezd beszélni a diákokhoz, akiket láthatóan megérint az, hogy nem egy hagyományos festészeti kiállítás tárlatvezetésén járnak.
„Ezek a képek, amiket láttok, körülbelül négy évet ölelnek fel” – vág bele Melinda. „A festészet egy öngyógyító folyamatként indult az életemben. Ez az állapot, amiben most láttok, egy négy és fél éve tartó folyamat, ami két éve intenzíven gyógyul. Maga az, hogy ez a kiállítás létrejött, egy vágyamnak a megtestesülése, a gyógyulás megnyilvánulása.”
Melinda kifejti, hogy a kiállított képek pillanatnyi érzésekből születtek, leginkább színekből kiindulva kezdett el dolgozni, és fontosnak tartotta azt is, hogy címadással ne szűkítse le sem a saját, sem a befogadók szabadságát.
„Nagyon szerettem használni a szivacsot, például a hengert, vagy a csurgatásos technikákat” – tér rá a konkrétumokra Melinda. „Maga az alkotás azonban nem az elmúlt négy évben jött be az életembe, diákként, tizenéves koromban is közel állt hozzám a grafika. A családban édesanyám fest, így volt ennek egy lelki háttértámogatása is, de kamaszkorom körül abbahagytam az alkotást.”
De mivel Melinda nem egy hagyományos képzőművész, és tárlatvezetése sem az, beszéde személyesebb irányt vesz, és a fiatalok szívéhez szól. „Van a belső, isteni hangunk, és én arra bátorítalak benneteket, hogy az életetek minden területén hallgassatok erre a hangra. Ez a helyzet nekem azt is megtanította, hogy nincsenek visszatérő alkalmak, és nem tudhatod, hogy milyen ajándékokat hagysz ki az életből azzal, hogy elsuhansz a pillanat mellett.”
Melinda ezután kitér egy számára igen fontos tényezőre, az őszinteségre, ami szerinte az önmagunkkal és a másokkal való kommunikáció alapfeltétele. „Amikor őszinték vagyunk, tisztelettel fordulunk önmagunk irányába, és ezáltal tudunk megnyílni őszintén a világ felé is. Ezt nevezem én szívtől szívig kommunikációnak. Ne arra rendezzük be az életünket, hogy az elképzelések alapján mit és hogyan kellene tenni, hogyan kellene festeni vagy megnyilvánulni. Ez a kiállítás is úgy született meg, hogy hallgattam a belső hangra, és egyik telefon a másik után, egyik lépés a másik után, egyik találkozás a másik után következett” – zárja gondolatát.
A figyelmes-félszeg társaság részéről egyelőre nincsenek kérdések, ezért Melinda jövőbeli terveivel zárja rövid beszédét: szeretne a festészetében is továbblépni, kipróbálni az állványt, a függőleges felületeket, és foglalkoztatja az is, hogy vászonra fessen, a temperán kívül másféle festékekkel is kísérletezzen.
A tárlatvezetés informális részében a diákok szétszélednek, hogy Simon tanár úr javaslatára újból megnézzék a képeket. Vannak, akik Melindához mennek, privátban beszélgetnek, mások kisebb csoportokban egy-egy kép előtt állnak meg. Megpróbálok faggatni pár nyolcadikost, hogy milyen benyomásaik vannak a kiállított festményekről, de a félénkség nem álca: félszavakban, sok-sok kérdés után nyílnak csak meg a lányok, a fiúk szinte elmenekülnek az improvizált mobil-mikrofonom elől.
„Szépek” – mondja az egyik leányzó, aki két osztálytársnőjével Melinda egyik legszínesebb képe előtt sustorog. „Vidám érzéseket vált ki”, mondja, mire barátnője hozzáteszi, hogy ő még nem látott ilyen képeket, amelyek „furán, de jó érzést” adnak neki. A harmadik nyolcadikosnak az tetszik, hogy Melinda több színt használ, képei nem sötétek, monotonok. „A vidámságot fejezi ki számomra”, fogalmazza meg.
Pár kört teszek az engem gyorsan kikerülő kamaszok közt, majd ugyanannál a színes képnél csípek el egy újabb lányt – fiú osztálytársa azonnal elillan –, aki szívesebben osztja meg benyomásait: „Szerintem a képek nagyon-nagyon inspirálóak, és a színek nagyon-nagyon energikusak. Egyből mosolyogva jöttem be a terembe, nagyon szeretem az ilyenfajta kiállításokat. Örülök, hogy eljöttem.”
A nyolcadik bé kivonul, hogy egy másik tárlatot is megnézzenek, mi pedig Melindával kimegyünk sétatérre, a gyönyörűen ragyogó őszi napra, hogy egy kicsit beszélgessünk még az alkotás gyógyító erejéről.
Gyógyulás, de miből is?
Melindának az alkotás egyértelműen öngyógyító elfoglaltságot jelent és gyógyító erővel bír, de az, hogy miből is kell kigyógyulni, nem annyira evidens. Melinda nyíltan mesél eddigi életéről, pontosabban arról, hogy miben változott az elmúlt években, a gyermekei születése óta.
„Ők voltak, akik elindították a folyamatot bennem, hogy mélyebbre menjek a lelki dolgok terén, szembenézzek életemnek minden területével. Sokat tanított az anyaság, legfőképpen a feltétel nélküli szeretetről, az elfogadásról, a megértésről, a figyelemről. Mindez segített nekem abban, hogy a hitemet újraépítsem, és az életem összes területére ránézzek, újrarendezzem azokat.”
A lélek megbetegedéséről beszélgetünk, amelyek az életmódunkból, a társadalom berendezkedéséből adódnak:
„Sokat dolgoztam azon, hogy kilépjek az áldozat, a megmentő, a bűnbak szerepekből, az azonosulásokból, és a halogatásból. Gyógyítom magam abból, hogy teljes mértékben azonosultam azzal, hogy csak anya vagyok, mert elfelejtettem, hogy nekem más szerepeim is lehetnek az életben. Egy mély önleértékelésből is gyógyulok. Most határidőket tűztem ki magamnak a felépülésemmel kapcsolatban. Rájöttem, hogy ez mennyire fontos.”
Ahogy a novemberi napfényben beszélgetünk, ismét visszaigazolódik bennem a felismerés, hogy Melinda nem sajnálja magát, és kissé el is szégyellem magam, mert én sokszor aranyérmes tudok lenni az önsajnálatban. Természetesen az sem véletlen, hogy életének ezen a pontján, a lebénulás után több, mint négy évvel állt ki Melinda képeivel a közönség elé. A festmények viszont javarészt kellemes érzéseket, vidámságot, játékosságot, kíváncsiságot sugallnak, absztrakt mivoltukban is van bennük egy belső harmónia, egyensúly. Az egészen színes, életerős képek kompozíciója ugyanúgy impulzív, mint a lágyabb, minimalistább képeké, de feldúltságot, káoszt, pusztítást nem láttam a kiállítóteremben.
„Nekem is volt zaklatott periódusom, de a 250 képből egyszer kiválasztottunk 50-et, majd ezt a 19-et. Ki tudtam volna rakni 19 olyan képet is, amelyektől az ember zaklatottan megy el kiállításról, de kinek van arra szüksége?” – teszi fel a kérdést Melinda. „Ez a kiállítás azzal a céllal is született, hogy emlékeztessen, hogy az élet több annál, mint hogy felkelünk és lefekszünk. Ez a folyamat arra is megtanított, hogy az a legfontosabb, összhangba kerüljek az isteni énemmel, mert a lélek tudja az utat.”
Kérdésemre, hogy hogyan zajlik maga az alkotói folyamat, Melinda elmondja, hogy periódusai vannak. Amikor fest, a képek hamar megszületnek. Általában akkor alkot, amikor úgy érzi, hogy „azzal, hogy kifestem magam, vagyok kerek egész.” Most épp szünet van, az alkotást nem lehet erőltetni, mondja Melinda, akit egyébként a versírás is foglalkoztat, szeretne könyvet is írni a közeljövőben.
Apró léptekben a teljesség felé
Melindát további terveiről kérdezem, mert érezni, hogy vannak neki. „Hagyományos orvosi vonalon azt mondhatom, hogy nulla esélyem van a felépülésre, nem hagyományos orvosi vonalon maximális esélyem van, így működik a világ”, mondja a járásképtelenségét illetően. Bízik abban, hogy tavasszal segítség nélkül járni fog. Hosszú távon egy egészségház létrehozásában gondolkozik, de foglalkoztatja egy olyan iskola gondolata is, ami az életről, az életre nevelésről szól.
A család a legfontosabb. A kiegyensúlyozott, boldog, teremtéssel teli élet a cél. „Beszélni róla lehet, de az a fontos, aki megcselekszi a szeretetet. Amiről beszélsz, a földön teremted meg. Megcselekszed, teszel lépéseket, mert az elakadásokból való kilépés kulcsa a hittel és hálával történő cselekvés.”
A Melindával való találkozás még napokig feltöltött, és bőven adott gondolkodnivalót. Beszélgetésünk és a képek nézegetése lehetőséget kínált arra, hogy felülvizsgáljam saját elakadásaimat és kifogásaimat. Jó tudni, hogy kellő elhatározással és munkával megtörhető az a jég, ami sokunkat, ha nem is fizikailag, de lelkileg korlátoz – legyen szó alkotásról, boldogságról, szeretetről vagy haladásról.
