Fotó: GÁL ELŐD
A tavalyi év egyik legfontosabb székelyudvarhelyi sportteljesítménye volt, hogy a város szülöttje, Csizmadi Mihály Zsolt, a sófalvi patikavezető teljesítette a modern maratoni mitológia alapját képező Spartathlon nevű, Athén és Spárta között zajló ultrafutóversenyt, amelyet az egyik legkeményebb ultramaratonként tartanak számon a világon.
Csizmadinak – aki korábban nem versenykörülmények között, de szakaszonként lefutotta a távot – három-négy éves próbálkozás után sikerült a nagyon kemény kvalifikációs időket igénylő kijutás. Ezalatt portálunknak is több alkalommal elmondta, az álma teljesülne, ha sikerülne bejutni a mezőnybe, majd teljesítenie a versenyt.
Tudom, hogy ez az ultrafutás csúcsa, de számodra miért volt ennyire vonzó? Miért nem inkább egy UTMB? Egy hegyi verseny jobban adná magát számunkra, mint ez a görögöknél, az aszfalton, a hatalmas melegben…
Edzett vagyok, de úgy érzem, nem annyira, mint Bartha Bálint, Takács Szabolcs vagy Fazakas Bíborka. Voltam 2020-ban a Bukovina Hard Rocks 110 kilométeres versenyén, 7.000 méteres szintkülönbséggel. Az maga volt az őrület az Ultrabalaton után. 26 óra alatt fejeztem be, és mindent megéltem: villámcsapás, medve, kutyák. Ott eldöntöttem, ha azt élve befejezem, nem megyek többet ilyen hegyi versenyre, igaz, már gondolkodom hasonló típusú versenyeken is.
Egyrészt én nagyon szeretem az ókori görög történelmet és a görög tájakat, másrészt nekem ez egy belső, spirituális út is volt. A Spartathlont zarándoklatnak tekintem, minden lépésemben imádkozok valakiért, valakinek megbocsájtok. Most 49 éves vagyok, és fél évszázaddal a hátam mögött szerettem volna megmérettetni, visszatekinteni, mit értem el, mit kell még csinálnom az életben. Ez egy vezeklési és önismereti út is egyben.
Nekem mint spirituális embernek, fekszik ez a durvább ultrafutás, szenvedek, de a fájdalom s a szenvedés két jó barátom, hiszen ebben a nehézségben nemesedik a lélek.
És a bizonyítási vágy?
Nem lehet tagadni, mi, ultrafutók szeretünk bizonyítani. Főleg önmagunknak, és főként, mert a rajt előtt voltak kétségeim, hogy be tudom-e fejezni. Épeszű ember egy ekkora távnak, akármilyen edzett, akármilyen stabil lelkileg, nem mer nekimenni, ha mégis, legalább vannak kétségei.
A nyomás is nagy volt rajtam, rengeteg ember bizalmat fektetett belém, támogatásokat kaptam az erdőszentgyörgyi polgármesteri hivataltól, vállalkozóktól, magánemberektől. Egy ilyen Spartathlon óriási költségekkel jár, 3.000 euróba kerül kísérővel, úttal, szállással. A benevezés 700 euró.
A kellő pénzösszeg összegyűjtése miatt nagyon nagy volt a hírverés körülötted a közösségi médiában a versenyt megelőzően. Ez számodra, szerény ember lévén, mekkora terhet jelentett?
Most valahogy balanszba került. A támogatók megkeresése a párom ötlete volt, én nem akartam. Pont amiatt, mert szégyenérzettel társult a szponzorkeresés, de a magam módján igyekszem meghálálni, és jótékonysági szaladásokkal is megpróbálok a közeljövőben kárpótolni.
Amiatt, hogy ennyi ember bizalmat fektetett belém, tudtam, hogy ezt a versenyt muszáj befejeznem, a támogatók bizalmát nem akartam elveszíteni, emiatt egy pozitív stressz volt rajtam. Ugyanígy az is adott egy plusz motivációt ahhoz, hogy ne álljak meg, hogy többen itthonról harminc órán keresztül követték, hol járok, milyenek a részeredményeim.
Úgy érzem, nem véletlen, hogy a negyvenedik, jubileumi kiadásra jutottam ki, idén volt az egyetlen esélyem mind anyagilag, mind emberileg, úgyhogy nem volt visszaút, muszáj volt elmennem a végletekig. Ha nem sikerült volna, fájna, szégyelltem volna hazajönni a támogatók miatt is.
Miért érdekelnek téged ennyire, miért próbálsz olyan elvárásoknak megfelelni, amit meg sem fogalmaztak veled szemben?
Mindig olyan főnökeim, nevelőim voltak, akik nem bántak velem kesztyűs kézzel, és ezzel ezt a maximalizmust hozták ki belőlem.
Akkor ez egy megfelelési kényszer is lényegében.
Pontosan. Annyi frusztráció ért életem során, én ezt így dolgoztam fel. Merítkeztem belőlük, és magamból, elhallgattam, és kiszaladtam magamból a belső frusztációimat. Valószínű, hogy innen, a gyermekkorból jön, és ezért is mantrázok futás során olyan mondatokat, hogy „szedd a lábad, tedd a dolgod, és kész”. Én így értem el, hogy ne legyek pszichiátriai eset.
Minden ultrafutónak van egy sajátos, drámai története, okkal lesz az ember ultrafutó. Egy kiegyensúlyozott embertárs nem fog neki, hogy lefusson egy 300 kilométeres versenyt. Mindenkinek szomorú története volt, vagy válás, vagy egy leánygyermek halála, mind ilyen emberekkel találkoztam ott is.
Én is nagyon rossz lelkiállapotban mentem ki, az azelőtti időszakban két családtagomat is elveszítettem. Az ultrafutásnak a szakirodalma alapján nem biztos, hogy az elmélet fedi a gyakorlatot. Nekem ilyen rossz lelki és pszichés állapotban nem lett volna szabad teljesítenem a versenyt, de a már említett bizonyítási vágy mellett a tragédiáimból merítkeztem. Ezért is sikerült teljesíteni, és az is igaz, hogy felkészültem minden nehézségre, amivel találkozni fogok.
Hogyan lehet erre egyáltalán felkészülni?
Először is kivettem az egyhavi szabadságomat kimondottan a verseny előtt, mert azelőtt minden versenyre nagyon fáradtan mentem a patikai munka miatt, ami szintén egy teljes embert igényel.
Én általában hatalmas szinteket szaladok, hetente 3-4.000 méter szintkülönbséget is itt, a Sóvidéken. Nekünk, hargitai futóknak ez előnyünk. A Spartathlonon volt közel 2.992 méteres szintkülönbség a 245,3 kilométeres távon, és ezeket a hegyi edzéseimet jól kamatoztattam.
A mostani felkészülés során megnöveltem nagyon a fejadagot is, augusztusban heti 200 kilométert is szaladtam, szeptember második felében kezdtem ezt leépíteni száz alá. És az utolsó hét nap csak pihentem. Ezt eddig soha nem csináltam. Nagyon nehéz volt, ez olyan mintha egy függőséggel rendelkező embertársunktól megvonnák az alkoholt, kábítószert. Harminc éve csinálom, kialakult egy pozitív addikció, ezért éreztem elvonási tüneteket is: stresszes, ingerlékeny voltam, nagy volt a versenylázam.
Igyekeztem rengeteget aludni, korszerűen táplálkozni: minél több fehérjét, zsírt bevinni, hogy legyen tartalékom.
Az elmémet is edzettem a felkészülési időszakban, például télen jéghideg patakokban járkáltam a hegyekben egy rövidnadrágban, rákészítettem a testem minden pokoli fájdalom kiállására, ezt nem javaslom senkinek, de tudtam, hogy a fájdalomküszöböt lehet emelni. Az a kérdés, hogy meddig…
Mennyi idővel hamarabb utaztatok ki?
Hétfőn érkeztünk Athénba, volt három napom, hogy akklimatizálódjak. Csináltam egy-két kocogó edzést az Égei-tenger partján, hogy szokjam a páratartalmat. Nem véletlen, hogy már két éve egy görög úriember nyeri a versenyt, a második-harmadik helyen pedig japánok vannak, akik ehhez a kemény klímához szoktak, és olyan rekordidőket szaladnak, mintha más dimenzióból érkeztek volna. 21 óra 1 perc volt a győztes ideje. Emberfeletti tizenkettes átlagsebességgel egy ekkora távot végigszaladni.
Én 34 óra 21 perc és 32 másodperc alatt teljesítettem a távot a 95. helyen, ha mindkét nem képviselőit figyelembe vesszük. 76. lettem a férfiak között, és a 45 év fölöttiek korkategóriájában 31. Itt írja a részidőket gyönyörű görög írással (mutatja a versenyről hazahozott relikviákat – szerk. megj.). Ezt az érmet azért adták, mert ez volt a negyvenedik, jubileumi befutó, itt meg az érem Leonidas király szobrával. Ezt meg a szobornál az olajfából készült hagyományos babérkoszorúval adták.
A verseny után két nappal, hétfőn volt egy óriási díjkiosztó ünnepség, ahol színpadra szólították a különböző országok futóit. Romániát ketten képviseltük Szilágyi Gyulával, aki Magyarországon él, de innen származik, azonban őt 55 kilométernél kivették a versenyből, így kettőnk közül csak én fejeztem be.
Akkor Románia nem elég beteg ország. Valamelyik nap hallottam egy futótól, hogy az jellemzi, mennyire beteg egy ország, hogy hány indulójuk van a Spartathlonon.
A japánok például egy ötvenfős mezőnnyel érkeztek, kamikaze módjára be is fejezték. A lengyel csapatban is tizenöten voltak, a magyar delegáció is évről évre egyre hatalmasabb. Most huszonöten voltak, és tizenhárom kollégának sikerült befejeznie. Engem is bevettek tiszteletbeli tagnak székelyként, tizennegyediknek.
Hozzátenném, hogy amikor már a cél közelében haladva előttem egy spártai érkezett, körülbelül félórát engedtem az időmből miatta. Ünnepelték, motoros rendőrök és kerékpáros gyerekek kísérték, én meg a fairplay nevében nem előztem meg, az utolsó két kilométeren végig mögötte haladtam. Hogy néz ki egy házigazdát megelőzni a célba érés előtt két kilométerrel? Hatból egy spártai érkezett meg, meghagytam nekik ezt az örömöt. Simonyi Balázs (a Sparthatlont kilencszer teljesítő futó és filmrendező, akinek a versenyről készített Ultra című filmje nemzetközi sikereket ért el – szerk. megj.) meg is említett a blogján mint a székely patikust, aki tanúbizonyságot tett az olimpiai szellemről.
Említetted, hogy Szilágyit kivették a versenyből. Miért vesznek ki valakit?
Mert az egészségügyi állapota nem megfelelő. Majdnem negyven órán keresztül folyamatosan mentők járnak az útvonalon. Volt, akinek leállt a veséje az extrém terhelés miatt, és ugyan folytatta volna, mondták neki, hogy a vizelete olyan, mint a kávézacc, így nem lehet. Rögtön vitték kórházba, kötötték perfúzióra. Mindenkit ellenőriznek folyamatosan, azért van a hetvenöt ellenőrző pont és a szigorú szintidők.
Sok szenvedést, fájdalmat láttam. A japán úriemberek napszúrással, hőgutával küszködve feküdtek az út szélén, de nem adták fel, ahogy a szamuráj kódex is mondja. Kérdeztem, segíthetek-e, mondták, nem, vagy felkelnek, vagy az orvos szedi majd fel őket. Ezen a versenyen eddig, hálistennek, nem kellett újraéleszteni senkit. Odafigyelnek a szervezők, az orvosi ügyelet mellett fizikoterapeuták, pszichológusok is járkálnak a pályán.
A titok a jó gyomor, a folyamatos táplálkozás, az, hogy 36 óra alatt hogyan menedzseled az anyagcserédet, hogy ne száradj ki, és elég kalóriát vigyél be. Én a természetes táplálkozás híve vagyok, de most energiagélekhez is nyúltam óránként, ami biztosította a kellő szénhidrátot, hiszen 600-700 kilokalóriát is elégetek, mert gyorsfutónak számítok, amikor rákapcsolok. A sóbevitelre is odafigyeltem, a valódi konyhasó most nem volt elég, speciális kapszulákkal is készültem, amikben megvannak az alapvető ásványi anyagok. Tekintettel a nagy melegre, minden órában egy ilyen sókapszulát vettem be. A folyadékbevitel, mint bármilyen sportágban 400-500 milliliter között kellene mozogjon, de tekintettel a nagy melegre, én megittam 600-800-at, hogy ne száradjak ki, és figyeltem a vizeletemet is folyamatosan. Szakszerűen csináltam, azzal a tapasztalattal, amit összeszedtem az elmúlt évek folyamán a futások és a gyógyszerészeti munka során.
Mesélj a versenyedről!
Háromnegyed hétkor startoltunk péntek reggel, szeptember 30-án.
Az első maratont 4 óra 15 perc alatt kellett teljesíteni, ami ugyan nem tűnik extrémnek, az adott mediterrán éghajlat páratartalmát, és a közel 43 Celsius fokot figyelembe véve nehéz volt. A Korinthoszi-csatornát hívják a vízválasztónak 80 kilométernél, ahol a versenyzők egyharmada kiszáll. Mindenki pánikban van, hogy „jaj, csak jussak el Korinthoszig”.
9 óra 45 perc volt erre adva. Én az eddigi tapasztalataim miatt úgymond lassan kezdtem. Annyira hátul voltam, hogy a mezőnyt záró rendőrautó kísért, de aztán gondoltam, hogy ez a tempó nem lesz jó, mert kivesznek, így Szilágyitól elköszöntem, és elkezdtem felfejlődni. Végül 9 óra alatt érkeztem meg a csatornához, ahol várt is a párom. Még bő 45 percem lett volna beérni, és ettől a ponttól a szintidőhöz képest növeltem az előnyömet. Éjszaka már majdnem két óra előnyöm volt a szintidőhöz képest, így már nem kellett pánikolnom, hogy kifutok az időből.
Előzgettem szép csendesen, és akivel találkoztam, azzal angolul vagy más nyelven diskuráltunk, mindenkitől megkérdeztem, valamit segíthetek-e, ha nem, elköszöntem tőlük az éjszakába. Nekem az éjszaka az erősségem. Amikor más álmos volt, aludt el a lábán, akkor kezdtem rákapcsolni.
Hogy lehet az éjszaka az erősséged?
Éjjel edzek fejlámpával már 2018 óta. Ilyenkor direkt az út szélén szaladok, a forgalom miatt így koncentrálnom kell. Kutya- és autóveszély van, nem lehet elaludni. Ezeknek az edzéseknek hasznát vettem most. Furcsállották sokan a Spartathlon résztvevői is, ilyen edzéstípust nem nagyon alkalmaztak. Hozzászoktattam a szervezetem a nemalváshoz.
Ezt nem is ajánlom senkinek, a szervezetet azért tervezték ilyen szépen meg az égiek, hogy ne borítsuk meg. Az, hogy én felborítottam, azzal járt, hogy a verseny után négy napig alig tudtam aludni. Ez már veszélyes, mert 72 óra alatt a szervezetben beindulnak a biológiai elváltozások, patológiás kórképek is létrejöhetnek.
Szóval számomra akkor jött a következő nehézség, amikor másnap a nap megint felkelt, ráadásul van egy emelkedő, majd egy tíz kilométeres ereszkedés, ami nagyon nehéz, amikor az ember lábai már nehezen kezdenek mozogni.
Gondolom, egy ekkora távon bőven voltak holtpontok is. A maratonon is 35 kilométer után jön a fal, ahogy mondják. Ilyen hosszú távon neked hány falon kellett átdumálnod magad? Hogyan jössz rá egyáltalán, hogy ez most holtpont? Egy ilyen verseny teljesítése nem csak az edzésen múlik. Mi van az edzésen túl?
Holtpontok az ultrában előbb-utóbb jönnek, azonban én ezt is megtanultam fejben kezelni. Nem szabad pánikolni, a test úgyis jelez, ha kell, hogy meg kell állni, álmos vagy, éhes vagy, nagy a meleg, a holtpont meg előbb-utóbb elmúlik. Én ilyenkor elkezdek gyalogolni, hogy így is haladjak. Eszem, iszom, beszélek a versenytársakhoz, elterelem a figyelmem a problémámról a külvilágra. Ezután kap az ember egy belső erőt és tovább tud menni.
Én fogékony vagyok a keleti filozófiákra, a zen buddhizmusra, a taoizmusra, rengeteg meditációs gyakorlatot végzek. Ilyenkor akármilyen furcsán is hangzik, az elmének kell meggyőznie az elmét, hogy tovább kell menni. Sok esetben például egy matekfeladaton gondolkodom, és van, hogy valami kellemesre gondolok. Például a 43-48 fokos melegben Korinthosznál éreztem, hogy elájulok, de ott volt a szép tenger, elképzeltem, hogy alámerülök, s megfürdök. Ilyen vizualizációs technikákat alkalmazok és beválik. Amikor kiszáradás veszélye fenyeget, elképzelem, hogy most jön a következő ellenőrzőpont.
Mikor már úgy éreztem, hogy ez nem megy, akkor a halálesetekből, a tragédiákból merítkeztem, úgy éreztem, hogy az elhunyt szeretteimért ezt most meg kell tennem, és így lendítettem át magam azokon a holtpontokon, amelyek mást megállítanak.
A másik, ami bevált, hogy mondjuk 40 kilométernél, amikor már jön az első holtpont, soha nem gondolok arra, hogy még hátra van kétszáz kilométer, hanem arra, hogy két kilométer múlva eszem, iszom friss vizet. Mindig csak résztávokban gondolkodom.
Egyébként elég nagy a versenyt be nem fejezők aránya, pedig a többi kollégában is minden képesség megvan, de valahogy az a szikra, ami továbblendít a mély völgyeken, lehet, hogy most nem kapott lángra.
Akinek van egy atléta, de főleg maratoni múltja, három-négy éves felkészüléssel tudja teljesíteni. Aki szalad egy négyórás maratont, az ultrában idővel lehet világbajnok, mert itt lassan, kitartóan kell menni. Éppen ezért erre a sportágra fejben kell megérni, a test előbb-utóbb úgyis könyörög időseknél, fiataloknál egyaránt. Én 49 leszek, az ultrában az átlagéletkor 45-47 év.
Miért van, hogy kevésbé eredményfókuszáltak itt a versenyzők? Ez az egész ultrafutóközösségre jellemző?
Igen, s a verseny tisztaságát idézőjelesen az is jelzi, hogy nem voltak pénzdíjak, itt az első és az utolsó is győztes, ugyanaz a díj jár mindenkinek.
Odafigyelünk egymásra, ez a sport erről szól. A vásárhelyi 24 órás versenyen azért lettem csak negyedik, mert mindenkit pátyolgattam, kihúztam a sárból, ha félt a medvétől, éjjel sétáltam mellette, stb. Így hét percen csúszott el a bronzérem. Minket ezen a szinten nem az motivál, hogy most harmadikok vagy negyedikek leszünk, hanem az, hogy az emberségről milyen tanúbizonyságot teszünk, és a kollégák majd hogyan emlékeznek ránk.
Te magányos futó vagy, viszont ezeken a versenyeken sok ember van, sok embernek a hülyeségével találkozol. Ezt hogy tudod kezelni, erre is fel tudsz készülni, mint mondjuk az extrém körülményekre, a fizikai megpróbáltatásokra? Használod ilyenkor a hálát vagy a dühöt, mint hajtóerőt?
Csak a hálát, a pozitív gondolatokat. A düh egy negatív energia, még izomgörcs is beállhat miatta lelki alapon. A düh a tudat káprázata, megköt, ront a teljesítményen. Lehet valóban gyorsan szaladsz tőle, de hamar ki is égsz, az adrenalin megdob, a tartalékod kiégeted és egy tíz kilométeres versenyen hatnál összeesel.
Én soha dühös nem vagyok, ha valaki megsért, nem viselkedik velem sportszerűen, rögtön megbocsájtok, hálával és szeretettel gondolok rá. Sokszor, ha megsértenek, én bocsánatot kérek, erre nincs válaszuk.
A mindennapi gyógyszertári munkám során is sokszor megsértenek, én ennek ellenére is tisztelem, becsülöm őket. Ehhez nagyok sokat nyertem a keleti filozófiákból, ahogy a bushido is mondja: üresítsd ki az elméd, ne gondolj semmire, csak a jelen pillanat létezik. A keleti mantráknak megfelelően elképzelem, ahogy az univerzum része vagyok, elképzelem magamat sejtatomi szinten: hogy a két tüdőm engem szolgál, látom, ahogy veszem a levegőt, az izmaimat működés közben, a szívemet, amely úgy forog, mint egy fogaskerék. Ezért is hálás vagyok.
Egy ilyen szintű versenyen egyébként sincs helye a dühnek, helyi és országos versenyeken volt rá precedens, hogy durván bántak velem, kiabáltak, rám szóltak, hogy álljak félre, menjek fel az ösvényre. Egyszer egy versenyző azért szólt rám, mert zavarta a nagy hátizsákom. Én bocsánatot kértem, elköszöntem, s elszaladtam tőle. Többet nem találkoztunk a verseny folyamán, így oldottam meg. Elérte, hogy 3 óra 36 perc alatt szaladtam le az első maratonom.
Én edző nélkül, a semmiből kezdtem versenyekre járni. 2005-ben megnyertem egy 6 kilométeres versenyt Vásárhelyen egy szál kínai tornanadrágban, és egy fehér majóban. Kacagott mindenki, kérdezgették, „ki az a Mikulás, aki ott melegít?”. Fog nyerni, mondta valaki és ezt harsány kacagás követte. Győztem. 18 perc alatt futottam le a távot, 1 perccel verve meg az országos bajnokot. El akarták venni, óvást adtak be, órákat kellett várnom, amíg elismerték, hogy én nyertem meg a versenyt.
Miért kell versenyt futnod? És miért ekkora távot? Mi visz el eddig, miért kell ekkora extremitásba átmenni?
Azért kell versenykörülmények között, mert amikor régen ekkora távokat szaladtam, sok kritikát kaptam, hogy versenyszerűen nem mutatok fel eredményeket. Az Ultrabalaton lefutása előtt is voltak edzésszerűen extrém, kétszáz kilométer feletti távjaim. Számított, kellett egy pozitív feedback, és egy igazolás a versenytársaimnak is, hogy meg tudom csinálni. Addig nem voltak hivatalos eredményeim. Őszinte leszek, a versenyzést nem szerettem soha, sok eredményt elértem, de nem számított, a verseny jelentette nyomás, az már igen.
Mindnyájan tudjuk, hogy az ember egy kíváncsi, kompetitív lény. Az emberi teljesítőképesség határát úgy gondolom, hogy mi toljuk ki. Ha azt mondom, hogy hat egymás utáni maratoni távot le akarok szaladni, akkor lehet, hogy le tudom szaladni, mert az elme úgy van kondicionálva. És meg is tudom csinálni, ami tartást, egyenességet, alázatot ad. Igyekszem szebb és jobb emberré válni. Nem fizikailag. Lelkileg. Rájöttem, hogy milyen gyarló vagyok, mennyi hibát követek el az embertársaimmal szemben, s ezért mondtam, hogy bizonyítási vágy is önmagamnak, de egy belső önismereti út is, amely során nem a cél fontos, hanem az út. Az idáig vezető harminc év alatt fejlődtem lelkileg.
De milyen ember voltál azelőtt, hogy lefutottad a Sparthatlont és milyen ember vagy most, mi változott?
Ez nekem a szeretteim elengedéséről szólt. Elhatároztam, ha sikerül teljesítenem ezt a versenyt, még jobban fogom szolgálni az embertársaimat, nem csak gyógyszerész szakemberként, hanem a hétköznapokban is. Egy ultraversenyen nincsen mellébeszélés, amikor az ember ott áll a célban, úgymond lemeztelenítve lelkileg, elbőgi magát a szobornál, rájön, hogy valójában milyen emberré lett.