Még a tavalyi karanténidőszak kezdetén, mikor a várható „karantén babákat” kezdték emlegetni, azon gondolkodtam, lesz-e majd karantén irodalom: művek, amelyek talán sosem születnek meg, ha nem vagyunk így magunkra hagyva a gondolatainkkal. És itt van: kereken egy év múlva Puskás István, a székelyudvarhelyi könyvelő debütál egy nagyregénnyel.
fotó: HODGYAI-LŐRINCZ Eszter
Történeteket ír le, melyeket megélt, vagy hallott, olvasott, kutatott. Nem nevez meg embereket és helységeket, bár nagyrésze ezeknek a történelemben jártasak számára egyértelmű. A Száz több, mint 400 oldalnyi történelmi kirakós az elmúlt száz évről.
A székelyudvarhelyi városi könyvtár ad helyet az eseménynek, amely a 2021 a Könyv Éve Székelyudvarhelyen programsorozat része. Elindulok az online könyvbemutatóra, gyalog.
De hát ez a századik
A fizikai jelenlét szépségei közé tartozik, hogy szemtanúja lehetsz az előkészületeknek is. Az asztal billegő lába kitámasztva az Észak-amerikai indiánok című könyvvel, a fények felkapcsolva, mikrofonok beállítva. Puskás Istvánnal Katona Zoltán beszélget. Sajnos az élő adás döcögősen indul, fél óra késéssel. Azzal vigasztalnak, pár napon belül jobb minőségű felvétel is felkerül a könyvtár oldalára. Állítólag kilencvenkilenc alkalommal működött idáig, ”de hát ez a századik” – teszi hozzá az író.
Puskás István székelyudvarhelyi könyvelő februárban jelentette meg Száz című regényét. A könyv inkább kispróza füzér, amely egyben is olvasható – ismertette a regényt röviden Katona Zoltán.
„Az irodalomszeretet már nagyon régi nálam, lassan 50 éves” mondja az író, aki az elmúlt évtizedekben rendszeres látogatója volt a város irodalmi és kulturális eseményeinek. Gyerekként sokat volt a nagyszüleinél testvérével, Vásárhelyen jártak iskolába. Nagyszülei szerettek mesélni, sok történet ezekből az időkből maradt meg emlékezetében. Mindig foglalkoztatta a családfakutatás, az ősei megismerése.
Annak ellenére, hogy más kisvárosokban nem élt, meggyőződése, hogy Udvarhely sokkal erősebb kultúrváros, mint egy átlag kisváros. „Én úgy érzem, hogy egy erős kultúra szerető nép lakja ezt a vidéket.”
A könyvet tervszerűen írta meg, minden nap két fejezetet, így készült el 40 nap alatt. „Mindenben ilyen vagy? Tehát amit eltervezel, azt meg kell csinálni, egyik napról a másikra, egy kitűzött határidőn belül?” – hangzik el a kérdés. “Igen, sajnos a kerek dolgok szerelmese vagyok, ha valamit elkezdek, azt be kell fejeznem, ráadásul záros határidőn belül”.
Nem hirtelen ötlet volt a regény, a fekete március körüli, vásárhelyi eseményeket harminc éve hordozza magában, ezt mindenképp le akarta írni. Az első fejezet eseményeiről például nagyon kevesen hallottak eddig: amikor szovátai második világháborús veteránok egy csoportja a hadsereg nyomása ellenére bejutott Vásárhelyre, és a bajbajutott magyaroknak próbáltak segíteni. Ebből a fejezetből olvasott fel egy részletet az író, én egy mondatot idézek: „A fájdalom mindig anyanyelveden nyöszörög belőled, így könnyedén azonosítható leszel, s kimentenek, vagy megölnek, talán mindegy is.”
Középen találkoznak
Ezután az alapkoncepcióról beszél Puskás István: a történet egyik szála a jelenből halad visszafele az időben, egy főhős által, aki a felmenőit övező titkok miatt kezd kutakodni a múltban. A másik szál a múltból indul, a jelen felé, s a kettő középen találkozik. Ragaszkodott hozzá, hogy a könyvben ne legyenek nevek, helységnevek, földrajzi nevek, országnevek, még akkor sem, ha mindenki számára egyértelműek. Ezek közt van Moyses Márton és Szilágyi Domokos is, akik bár nincsenek megnevezve, történetüket részletekbe menően több fejezetben taglalja az író.
Moyses Márton mártírhalált halt 1970-ben, miután felgyújtotta magát a brassói kommunista párt székháza előtt, a rendszer elleni tiltakozásként. Szilágyi Domokosról (akit csak költőként emleget) meg utólag derült ki, hogy a Szekuritáténak jelentett. „Én az egyik legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartom, és ez, hogy évtizedekkel később kiderült, hogy jelentett (…) ez egy elég megrázó élmény volt nekem is, meg biztos még sokaknak, ez egy fontos sorsvonulat, én megpróbáltam beépíteni a regénybe úgy, hogy egy fiktív hátteret adtam neki”.
Ha már az íróknál tartunk, Puskás István a könyvében megelevenít olyan – mára már elfelejtett – írókat, értelmiségieket, akik valamilyen módon a rendszer áldozatai lettek. Köztük van Tar Károly, Baka István, Boér Géza, Sütő István, Vásárhelyi Géza, Jakabffy Attila, Csengey Dénes.
„…érdekes módon, akármilyen rendszer volt, azért megjelentek könyvek és írások, és eléggé ismertük őket, olvastuk. Mindegyiküknek tragikus sorsa volt, nagy részük fiatalon halt meg, és ezért is gondoltam, hogy beépítem a könyvbe.”
Katona Zoltán megnyugtatja az olvasókat, hogy nem kell megijedni a könyv terjedelmétől, könnyen olvasható. Majd a könyv fogadtatásáról kérdezi az írót, mit gondoltak az ismerősök, mik voltak a visszajelzések? „Van, aki három nap, vagy egy hét alatt elolvasta, van, aki a mai napig kínlódik vele.” Az író szerint a történelmi szál jobban érdekelte az olvasókat, és bár a közelmúlt is történelem, eddigi beszámolók alapján a régmúlt eseményeit, mivel cselekménydúsabb, könnyebb volt olvasni. Vannak jövőbeli tervei az írással, jelenleg is dolgozik.
Hogyan láthatnánk bele?
Puskás István a fekete március után otthagyta a Várost, mert nem érezte már sajátjának, és Székelyudvarhelyre, a kis magyar oázisba költözött. Aztán 30 év után 40 nap alatt visszautazott az időben. Ez egy olyan időutazás, amit azok, akik a rendszerváltás után születtek, talán meg sem érthetnek igazán, mégis, ha így nem, hát hogyan láthatnánk bele azokba a harcokba, melyeknek akaratunkon kívül főszereplői voltunk?