Fotó: Simó Ibolya archívuma
Simó Ibolya a Doklavina fesztivál egyik alapítójaként, a kortárs dokumentumfilm meghatározó alakjaként vált ismertté a környéken. Székelyudvarhelyről indulva a budapesti Filmművészeti Egyetem (SzFE – szerk. megj) doktori iskolájáig jutott, miközben megőrizte szoros kapcsolatát szülőföldjével és annak közösségével.
De ki is az a Simó Ibolya, és mi hajtja őt a dokumentumfilm világában? Egyáltalán mi az a dokumentumfilm és mennyire éles határ választja el a játékfilmektől?
Kirándulóként kerültem a filmek világába
Székelyudvarhelyen születtem, itt nőttem fel. A művészeti iskolába jártam zene szakon, aztán szinte kirándulóként kerültem a filmek világába – kezdi beszélgetésünk elején Ibolya.
Bár eredetileg nem tervezett filmes pályára lépni, első házassága révén mégis megnyílt előtte egy kapu, amelyen aztán nem félt belépni.
Az első házasságom idején, a volt férjem, Bálint Arthur rendező-operatőr mellett kerültem kapcsolatba a filmmel. Elkísértem forgatásokra, és egy idő után már nekem is lettek ötleteim. Először egy rövidfilmet készítettem, ami nagyon tetszett, így eldöntöttem, hogy felvételizek a Sapientia egyetemre és ekkor már biztos voltam benne, hogy ez az én utam lesz – idézi fel a kezdeteket Ibolya.
Simó Ibolya és László Barna I forrás: Simó Ibolya archívuma
Az alapképzés után Budapestre vezetett tovább az útja, ahol az SzFE DokMA osztályában (Dokumentumfilm-rendező mesterképzés – szerk. megj.) folytatta tanulmányait.
Hosszú ideig fontolgattam, hogy felvételizzek Budapestre, de mindig volt valami, ami fontosabbnak tűnt. Aztán egy évben eldöntöttem, hogy nem halogatom tovább. Almási Tamás osztályába kerültem, akit rendkívül hiteles és kiváló alkotónak tartok.
A DokMA osztályban töltött időszakra, mint fontos fejlődési lehetőségre emlékszik, ahol mindamellett, hogy megtalálhatta saját alkotói hangját, az évek során egy markáns, egyedi látásmódot is kialakított.
Filmjeiben visszatérő motívum az idős emberek világa, amelyben igen érzékenyen módon mutatja be a hétköznapi hősöknek tűnő szereplők különböző vágyait és küzdelmeit.
Ez a korosztály valahogy így betalált nekem. Egyik történet után jött a másik, mert ha egyikben még nem jutottam el oda, amit igazán szerettem volna mondani, akkor valahogy bevonzott egy másik.
Mindig van egy mélyebb réteg, amit érdemes megmutatni.
– állítja, majd rá is térünk arra, hogy mégis melyek azok a történetek, amelyek egymást követve eddigi munkásságát jelentik.