Anna néni és Dezső bácsi a peteki otthonuk szobájában. Ők ketten több mint hatvan éve házasok.

Szöllősi Mátyás író, fotóriporter az 1990-es évek közepétől jár rendszeresen Erdélybe, főleg a Sóvidékre. Az asztmája és allergiája hozta ide, aztán telket vettek, házat építettek, onnantól kezdve Erdély meghatározó az életében: minden évben jön, néha többször is. És fotóz. Nemrég az Irodalmi Karavánnal járt Székelyudvarhelyen Bereményi Géza író és Sárik Péter, dzsessz zenész társaságában. A képeket és versei felolvasását a Művelődési Házban láthatta, hallhatta a közönség.

Fotózni autodidakta módon kezdett el tíz éve, voltak ismerősei is, akik segítettek neki. A portrékészítés lett a kedvence, nyilván az írás miatt, mindkettő emberi történetekről szól, indokolja. 

A Dél-Urálba készült, Erdély lett belőle

Az Erdélyben készült képeire még karácsony előtt lettünk figyelmesek. A fotós mindenekelőtt tisztázta, hogy a közösségi oldalán megosztott fotók Erdély több településén, idősekről készített sorozatából vannak.

A Magyar Művészeti Akadémiának az ösztöndíjasaként az eredeti terve az volt, hogy a Dél-Urálban élő baskírokat fogja fényképezni. Egy régészeti ásatássorozat kapcsán jutott el oda 2015-ben, majd évről évre visszatért, és megismerkedett velük. Aztán jött a koronavírus, és nem – vagy csak alig – tudott Oroszországba utazni, a járványhelyzet megnehezítette az ottani munkát, így a tervei megváltoztak: inkább Erdélybe jött – közelebb volt, és jobban is ismerte. Egyébként csak utólag jött rá, de a tájban, az építkezésben, az életmódban és a népművészetben is lát hasonlóságot az erdélyiek és a baskírok között, jegyzi meg. 

Irén és Domokos muzsnai otthonukban. Mindketten a házi munkával voltak elfoglalva, ezért is viselnek kötényt.

2021-ben négy alkalommal is fotózott Erdélyben. Sóvidék sok-sok településén járt, a Nyárád mentén, a Küküllő mentén is fotózott, de megfordult a Gyimesekben, Csík és Kézdivásárhely környékén is. Év végéig nagyjából 35 településen készített képeket, s a célja az, hogy 2022 szeptemberéig – eddig tart az ösztöndíj időszaka – ez százra növekedjen, és legalább 250 portrét készítsen, ami szerinte „elég komoly merítés lenne”. 

Hogy miért pont az idősek? 

Baskíriában is fotózta már őket, és amúgy is fontos szerepet játszanak az életében, személyes okok miatt. Úgy gondolja, hogy ezeknek az embereknek olyan élettapasztalatuk, életszemléletük van, és olyan helyszíneken élnek, amik egyre inkább eltűnőben vagy átalakulóban vannak, 10-20 év múlva már akár nem is lesznek. Két házat is lebontottak öt hónap alatt az egyik faluban, ahol felvételeket készített, az egyik épp a fotóalanya szomszédságában történt.

Az alanyaival különböző módokon kerül kapcsolatba. Az egyik módszer, hogy faluról falura jár, megszólítja őket az utcán, megkérdezi, merre laknak stb. – több kép így készült. A másik „sokkal céltudatosabb”, kapcsolatokon keresztül jut el az emberekhez. Kántor Csaba parajdi lelkipásztor, esperes például sokat segített neki, magyarázza. 

Erzsébet és Béla agyagfalvi otthonukban. Ők voltak az első pár, akiket Szöllősi fotózott a tavalyi nyár folyamán.

Előbbi sokkal „bonyolultabb és időigényesebb”:

– Azért fárasztóbb dolog odamenni, vadidegenként bekopogni még akkor is, ha nyitva vannak ezek a kapuk, és általában Székelyföldön be lehet menni egy-egy portára, nem probléma az, ha az ember megszólít valakit, ennyire nyitottak az emberek. De azért nyilván jobb, megtapasztaltam, ha bejött a helyi tiszteletes velem, akkor olyan „mintha a Jóisten jött volna be”, s egy egészen más hozzáállást vagy alaphangulatot tapasztaltam sokszor – hasonlítja össze a két módszert. 

Volt, aki szívesen fogadta, szívesen mesélt akármiről, sőt, még azt is felajánlotta neki, hogy aludjon nála, de volt olyan is, aki nem szerette volna, ha név szerint említi. Összességében a tapasztalata az volt, hogy a megkeresettek nagy része örült neki, mondja, amikor a helyiek hozzáállásáról érdeklődöm. Hozzáteszi, a járvány miatt többen nem is nagyon találkoztak emberekkel, így örültek, hogy most végre megtehetik. A hozzátartozók is pozitívan reagáltak, nem vonták kérdőre, hogy mit keres a nagymamájuk a sorozatban, sőt, megosztották a képeket, kommenteket írtak. 

A képek mellé nem készültek részletes interjúk, mint Szöllősi egyik korábbi projektjében, a Budapest Katalógusban. Döntenie kellett, hogy átfogó portrésorozatot szeretne vagy mondjuk ötven olyan portrét, amihez interjúkat készít. Életútinterjúkat ilyen nagy mennyiségben, úgy gondolja, nem lehet közölni, mert „nincs az a kiadvány vagy kiállítás, ami ezt elbírná”, így a középút mellett döntött. Majd ír hozzá egy személyes jellegű szöveget a tapasztalatairól: miért kezdett bele, hol járt, miért pont ott, milyen típusú emberekkel találkozott, kik segítették. De még alakulhat, ahogy az is, hogy pontosan hol és milyen formában lehet majd megnézni az elkészült képeket. 

Berta és Imre agyagfalvi házuk kertjében.

A Művészeti Akadémián biztosan be fogja mutatni, szeptemberben egy beszámolót is tart majd, a saját Facebook-profiljára és szerzői oldalára is feltöltött párat, melléjük szöveget is mellékelt. Még szeptemberig zajlik a munkafolyamat, s azon jár most még az agya, s közben azon gondolkodik, hogy akár tovább is tarthatna, az ösztöndíj lejárta után is folytatná a projektet.