Tudod, hogy lehet csendháborítás egy silent partyn? A szülinapos Bagossy Brothers Company elmeséli.
Fotók: DÁVID ANNA JÚLIA
Először a dal született meg, aztán csináltak mögéje egy zenekart. Néhány éve még a kisszínpadon tomboltak, ma már a fesztivál zárónapjának főfellépői a gyergyói fiúk. Az ötödik születésnapját ünnepelő Bagossy Brothers Company tagjaival beszélgettünk közvetlenül a tusványosi koncertjük előtt.
Öt éves szülinapot ünnepeltek, mondhatni egész évben. Hogy látjátok az öt évvel ezelőtti Bagossy Brothrers Company-t?
Bagossy Norbi: Öt évvel ezelőtt, amikor megalakultunk, még nem volt meg a jövőképünk azzal kapcsolatosan, hogy mit akarunk. Csak tudtuk, hogy megíródott az Add vissza című dalunk, és annyira elkezdett működni, hogy szerettünk volna csinálni egy zenekart mögé.
És az egyik hozta aztán a másikat, két-három hónappal a zenekar megalakulása után volt egy silent party Kolozsváron a Sovietben, ahol kétszáz fülhallgatót osztottak ki, és végül a szomszédok kihívták a rendőrséget, olyan hangosan énekelte a közönség a refrénünket. Ez volt az első olyan pillanat, amikor azt mondtuk, hogy ezt tényleg érdemes továbbgondolni. Első perctől komolyan csináljuk, azt soha nem tudtuk, hogy mi lesz belőle, vagy mennyire fogja kinőni magát.
Bagossy László: Az elmúlt öt évben nagyon sokat fejlődtünk, voltunk abban a cipőben is, amikor mi voltunk a kis zenekar, felléptünk a Punnany Massif előzenekaraként egy 600 fős klubban, de előttünk igazából csak 10 ember volt. Amikor eldöntöttük, hogy zenekart fogunk csinálni, úgy álltunk hozzá, hogy innentől fogva ez nem egy hobbi, nem egy másodlagos cél, hanem ez az, amiért mindent, akár a munkahelyeket is érdemes feláldozni.
Bartis Szilárd: Ha öt évvel ezelőtt megkérdezték volna, hogy 5 év múlva hol lesz a zenekar, biztos, hogy nem azt válaszoltam volna, ami most éppen történik.
Kozma Zsombor: Nem voltunk annyira célratörőek, vagy tudatosak, mint most. Norbi írta a dalokat, és csak azt láttuk, hogy folyamatosan pozitív visszajelzések érkeznek. Nem tudtunk úgy gondolkodni, ahogy most.
Öt év múlva hol szeretnétek tartani?
Norbi: Ugyanilyen ütemben szeretnénk előre haladni, sem gyorsabban, sem lassabban, ugyanilyen lépcsőfokonként, ahogy eddig. Ez reális ütem, úgy megyünk előre, ahogy ezt a mai világban meg lehet csinálni. Nem az van, hogy beültünk egy gyors Forma 1-es autóba, és száguldozunk előre. Ma, mivel nagyon könnyen el lehet jutni az emberekhez, ha megvan a megfelelő csatornád, gyorsabban megismernek, mint régen. Régen kellett 10-15 év egy zenekarnak, hogy elérjen bizonyos szintet, most ugyanazt 5 év alatt el lehet érni, viszont sokkal nehezebb fenntartani.
Nem vagyunk egyedi eset, mindenki ugyanilyen gyorsan halad felfelé. A Wellhello, vagy a Halott Pénz is 5 év alatt lettek egy arénát megtöltő zenekarok, mi hozzájuk képest le vagyunk maradva. Megtartani a szintet, ugyanolyan kaliberű koncerteket adni, jó dalokat írni, ugyanannyi embert megmozgatni, inkább az a nehéz. Olyan, mint egy szép lánnyal kapcsolatba lépni és azt megtartani, ugyanaz a mese.
Mi alapján vállaltok fellépéseket? Elég hangsúlyosan áttevődött a központ Magyarországra, Erdélyben kevesebb koncertet adtok. Miért?
Norbi: Nincsen sok kritériuma egy fellépés elvállalásának, Erdélyben van egy bizonyos számú közönség, Magyarországon pedig egy sokkal nagyobb, ezért arányaiban is több bulink van Magyarországon, mint Erdélyben. És csak ennyi az oka.
Minél nagyobb show-t szeretnénk csinálni, ezért nyilván vissza kell venni a koncertek számából, azt meg kell válogatni, hogy mekkora körzetben hányszor lépünk fel, mennyi idő alatt. Ha minden sarkon ugyanaz az előadó van, nem fognak annyira érdeklődni iránta.
Hogyan készültök fel egy-egy koncertre? Mi kell ahhoz, hogy feltétlenül jól sikerüljön?
Norbi: Minden évben új produkciót szeretnénk adni a közönségnek, erre tavasszal vagy tél végén készülünk, amikor több hetet bent vagyunk a próbateremben és készítjük elő az aktuális repertoárt meg show-t. Mikor azt összeraktuk, utána már nem próbáljuk, nem is csinálunk vele semmit, esetleg bővítjük, vagy kiveszünk belőle dalokat. Nyilván a kiemelt rendezvényeken hozzáteszünk dolgokat, a többin meg előadjuk azt, amivel készültünk alapjáraton.
Mekkora csapat van mögöttetek?
Laci: Aki a mag, és aki minden koncerten ott volt a nyáron, az hét ember, velünk együtt. Tehát kettő. De folyamatban van a bővítés.
Norbi: Nagyon minimál, ilyen skandináv. Vannak zenekarok, ahol minden egyes tagnak külön road-ja van,(szerk. megj: az élő fellépéseken segítő szakember) nekünk arra nincs szükségünk, de az értelmes, segítő munkaerőre, arra igenis van, úgyhogy szép lassan építkezünk. Igazából a barátainkból lesznek a legjobb csapattagok.
Tatár Attila: Az a cél, hogy csapatot építsünk, ne legyen alá-fölérendeltségi viszony. Peti a hangtechnikusunk például, de a családunk tagja. Ha tudna basszusgitározni, akkor néha Lacit elküldhetnénk szabadságra. És ha vannak cipelőembereink, azok is olyan emberek legyenek, akik jól és megbecsültnek érzik magukat ebben a csapatban.
Van még lámpalázatok fellépés előtt, a színpadon ki hogyan érzi magát?
Laci: Van az a drukk, amikor szembenézel a közönséggel, és látod, hogy mindenki azért van ott, hogy meghallgasson.
Szilárd: Az első dalnak első 20-30 másodpercében, amikor érzed, hogy elindul az egész. De ha jó a közönség, akkor már 10 másodperc után eltűnik.
Kozma Zsombor: A jó közönség feltölt. Így volt a Budapest Parkban is, nem úgy szálltam le a színpadról, hogy szétesek a fáradtságtól, hanem feltöltődve. Van olyan, hogy egy közönség le tudja szívni az előadónak az energiáit. A Park az nem ilyen volt.
Szilárd: Ott azért féltem, sokáig féltem (nevet – szerk. megj.).
A legutolsó, Csendes vizeken című dalotokkal mintha kicsit kilépnétek a tinibálvány szerepből. Ez szándékos?
Norbi: Most már lehet mérni több felületen, hogy kik a rajongóink. A Facebookon például a 18-24-es korosztályon belül vannak a legtöbben köztük, utána nyilván a 14-18-as korosztály következik. Tinibálványnak kimondottan soha nem éreztük magunkat, de egyértelmű, hogy az egy nagy szférája a közönségünknek.
Laci: Talán azt tudnám mondani, hogy nem azt sugározzuk le a színpadról, sem a koncertek után, hogy minket bármilyen szinten bálványozni kéne, meg sosem éreztük azt, hogy leszállunk a színpadról és őrületig fokozódik a kapcsolat a közönséggel.
Én azért hallottam egy olyan sztorit, hogy egy koncerteteken egy női bugyi landolt a színpadon.
Norbi: Áh, csak mese. Emlékeznénk rá.
Szilárd: Engem egyszer virágcsokor kapott fejbe.
Norbi: Visszatérve a kérdésre, az új dal nem sokkal másabb, mint az eddigiek. Ha sorrendben nézik a dalainkat az emberek, akkor van egy folytonosság. Ha az Elviszleket összehasonlítjuk a legújabbal, nyilván, ég és föld a különbség. De ha sorrendben haladunk, akkor azok a pici változások, amik idáig vezettek, szerintem fellelhetőek és ott vannak a dalokban.
Milyennek látjátok az erdélyi magyar és a magyar zenei életet?
Tatár Attila: Ez az én reszortom. Úgy gondolom, hogy Erdélyben zenekart csinálni egy picit könnyebb, ugyanakkor nehezebb is, ha magyarul zenél valaki. Könnyű, mert ha olyan minőséget sikerül produkálnod, olyan dalokat sikerül írnod, ami tetszik az embereknek, akkor viszonylag könnyű őket elérni a mai világban, amikor van közösségi média és mindenki lájkol mindent.
Nehéz is, ha magyarul zenélsz, akkor nyilvánvalóan a magyarországi közönséghez is szólnál, akit nem olyan könnyű elérni erdélyiként. Ahogy egy koncertszervező ismerősöm fogalmazott, “hidd el, Erdélyben viszonylag könnyű plafonálódni”. Amikor mondta, mi nem nagyon értettük, hogy miről van szó. Hál’istennek nekünk hamar megnyíltak az utak, csatornák, amivel ki tudtunk lépni ebből a kicsi lufiból, a szó nem pejoratív értelmében.
Ha az erdélyi szcénát kellene elemezni, úgy gondolom, hogy az utóbbi 10 évben születtek olyan produkciók, amelyek a mai modern kor szüleményei, és talán a mi példánk, meg a többi erdélyi sikeres zenekar példája motiválja az ifjakat arra, hogy érdemes zenekart alapítani, magyar zenéket írni, stúdiózni, saját produkciókat összehozni, nem csak cover-zenekarként megmaradni.
Az utóbbi 10 évben egy új generáció felnőtt, akik sokkal merészebbek, születnek az egyre jobb és egyre igényesebb produkciók, egyre szélesebb skálán, és ez szép lassan tükröződik az erdélyi zeneiségben is.
Nektek mi biztosítja az inspirációt?
Laci: Mivel megvan a lehetőség rengeteg menő nyugati zenekart követni, figyelni, hogy miket csinálnak, mi a piaci etalon, innentől fogva mi is tudjuk, hogy miben gondolkodhatunk. És látjuk azt, hogy Magyarországon – ami talán Európa harmadik olyan országa, ahol a legtöbb koncert történik egy évben – érződik a közönségen, hogy nem feltétlenül elég nekik, hogy valaki felmenjen a színpadra és egy szál semmivel lezenélje a dalokat, amiket megírt, hanem szükség van a show-ra, szükség van arra, hogy többet adjon, mint csak zenei élmény. Olyan élményt adjon, ami túlmutat ezen, ami akár egy életélmény lesz a közönség számára.
Milyen a csoporton belüli dinamika, a viszonyok? Hogy jösztök ki egymással?
Norbi: Családias. Ata, ő a papa.
Attila: Mindig azt szoktam mondani, hogy az a szerencsénk, hogy ebben a családban két egó van, aki erőteljesebb, Norbi, meg én, de ez nem jelent alá-fölérendeltségi viszonyokat. Mi pedig néha összeveszünk, évente egyszer, az idén még nem történt meg. De remélem, hogy nem is fogunk. Egyre kevesebb a súrlódás a zenekar tagjai között, mert megtanulunk egymáshoz igazodni és tisztelni egymás rigolyáit. És ez egy szerencsés helyzet, nincsenek önálló zenei ambíciói az embereknek.
Ez hülyén hangzik, de mi nem vagyunk zenészek, kivéve Zsombit. Nem zenésznek készültünk, ez a történet nem arról szól, hogy mindenki elindult a saját zenei pályájára, lett belőle basszusgitáros, billentyűs, majd egymásra találtak, és mindenkiben ott forrong a kreativitás, a tudás, az önérvényesítés.
Mi álmodoztunk arról, hogy ha már gitározunk, akkor milyen lenne, ha zenészek lennénk, de ennek nem volt egy ilyen kényszerpályája, hanem így jött össze. És innentől fogva nincs az, hogy kell csinálnom egy szólókarriert, mert nem tudom kiélni a saját zenei ambícióimat ebben a zenekarban. Ez eddig nem jelentkezett, és úgy gondolom, hogy ez az egyik nagyon fontos dolog, ami erősíti a kohéziót a zenekaron belül. Ha ez nem működne, akkor eddig kiderült volna. Ennyi idő alatt egy 5 fős fiútársaság nem tud együtt élni, ha nem passzolnak úgy, mint egy puzzle.
Bagossyék, ti milyen testvérek vagytok?
Norbi: Nem verekedtünk soha.
Laci: Hát vertél.
Norbi: Ilyent mondasz? Hát le fogják írni!
Laci: Minden valamire való fiútestvér meglöki néha a másikat.
Norbi: Alapvetően mi nem tipikus, és nagyon jó testvérek voltunk, összevesztünk mindig azon, hogy ki hordja fel a fát, tízéves korunkig laktunk házban, oda fel kellett cipelni.
Laci: Meg hogy ki üljön a számítógép előtt.
Norbi: De hamar kinőttük, két év van közöttünk, emiatt nem volt hangsúlyos a különbség. Mondjad, Laci, mások voltak az élményeid? Szerintem kifejezetten jó testvérek vagyunk.
Ragaszkodunk is ahhoz, hogy együtt maradjunk sok ideig. És meg is fogalmaztuk ezt pár éve, hogy milyen jó, hogy van ez a zenekar, mert, ha nem lenne, valószínűleg nem találkoznánk ennyit és nem lennénk ennyit együtt. Így meg megmaradhat ez a testvéri viszony, ami sokaknak nem adatik meg.
Laci: Kvázi mindig az életnek ugyanazokkal a problémáival találkozunk. Amikor elkezd csajozni az ember, vagy kocsmába járni, vágyik arra, hogy kitőrjön, ezek mindig együtt jöttek, és engem sokszor motivált Norbi.
Amikor fiatalabb voltam, serdülő koromban, ami eléggé széthúzza az ember, akkor mindig követtem Norbit, amikor ő görkorizott, én is, amikor táncolni akart, én is. A zenéléssel nem úgy volt, hogy valaki elkezdte volna előbb, talán az volt az első olyan, hogy egyszerre fogtunk neki, és egymást motiváltuk. Ez azóta is megmaradt.
A családotok és a párjaitok hogy viselik ezt, amikor egész nyáron koncerteztek?
Zsombi: Összekötjük a két dolgot.
Norbi: Úgy próbáltuk megoldani, ezért is lakunk a Balatonon egész nyáron, most már második éve, hogy össze tudjuk hangolni, amíg a párjaink, családtagjaink nyaralnak addig mi dolgozunk kint. Egy nyaralóban van a rezidenciánk. Hosszútávon gondolkodunk, nem úgy akarunk kimenni Magyarországra, mint a szezonmunkások, hogy három hónap munka és alig várjuk, hogy vége legyen, hanem tíz év múlva is szeretnénk jól érezni magunkat abban, amit csinálunk, és nyilván a családunk nélkül ez nem mehet, úgyhogy próbáljuk összematekozni a dolgokat.
A lányok esetében szokták azzal magyarázni a frizuraváltást, hogy lelki okai vannak, és valami nagy változás áll be az életükben olyankor. Norbi, a te hajaddal mi a helyzet?
Szerintem öcsémmel ugyanazt az álláspontot képviseljük, ami alapvetően az, hogy amennyire lehet, mindig szeretünk megújulni. Most így hordom a hajam, de jövőre valószínűleg nem ezt a frizurát, meg nem ezt a szakállt fogom hordani.
Milyen a viszonyod Baricz Gergővel? Annak idején együtt indultatok egy tehetségkutatóban.
Norbi: Nagyon ritkán beszélünk mostanában, ő dolgozik egyfele, én zenélek másfele.
Attila: De ha ezt hallja, igazán leülhetnénk egy sörre valamikor.
Megismernek már titeket a plázában?
Norbi: Igen.
Szilárd: Még a Lidl-ben is.
Mi volt a legnagyobb dicséret, elismerés, amit kaptatok eddig?
Laci: Nincs ilyen, a közönség maga egy dicséret. A tegnapelőtti koncertet fel tudnám hozni példának: Budapest Park, ötezer ember, aki céltudatosan egy Bagossy Brothers Company koncertre jött, ami azt jelenti, hogy ha Norbi elkezd tapsolni, akkor a keverőállás mögötti párezer ember is tapsol. Az egy olyan dolog, ami mellé nem kell dicséret. Ez a visszaigazolás, ami tényleg elismerő.
Zsombi: Pontosan ez a dicséret.
Attila: Az utóbbi egy évben volt pár olyan koncertünk, amikor egy kis gombóc gyűlt a torkunkba, mert meghatódtunk az aktuális szituációtól.
Norbi: Vannak olyan sztorijaink, hogy valaki a mi dalunk hatására mondott fel a munkahelyén, vagy több pár táncolt a dalainkra az esküvőjén. Ezek talán azok a pontok, amik sokat jelentenek.