Besüt a csizmánkba a fagy április elején, de nem a lábam fázik. Felvisítok, ahogy egy patkánytetemre lépek. Kettő is van a lábamnál. Két perc múlva egy legényke piszkálja valami bottal a bundás hullát, másik kezében félig megrágott csokoládé.

A függönyök mögül bizalmatlan tekintetek követnek. Néhányan kikabálnak, hogy ne videózzunk, ne vetessük őket, meg is fenyegetnek. Végül csak találunk néhány embert, aki megsajnál és különféle praktikák – kérés, könyörgés, kedves maszk alatti mosoly – hatására szóba áll velünk.

Fotók: ILYÉS ZALÁN

Az elmaradt roma nap kapcsán kérdeztük meg a Budvár negyedi cigányokat, hogy nekik milyen cigánynak lenni. Nem nagyon akartak válaszolni, szégyellik sokan, hogy itt laknak, s felkerülnek az internetre, a közösségi oldalakra. Mit firtassa maga? – kérdezték, s tanácsolták, hogy fordítsuk az ég felé a kamerát.

Hogy miért erőltetjük ezt, annak ellenére, hogy látványosan nem örülnek nekünk, és azon túl, hogy Csilla tanító néni feldobta az ötletet? Mert fontosnak ítéljük, hogy egy közösség gondolkodjon magáról, és ne csak az legyen, amit mások mondanak róluk, hanem az is, amit ők mondani és mutatni akarnak saját magukról. Hogy egyszer talán olyanok legyenek – akár cigányok, akár romák, akár magyarok, székelyek, angolok, ortodoxok, jehovisták vagy hottentották – amilyennek látni szeretnék magukat.

Nagy szegénytelep, lenéző telep

Egy asszony a telep szélén áll, a negyed egyetlen rendezett tömbházával, a Caritas délutáni oktatásának és a hajléktalanszállónak otthont adó épülettel átellenben.

– Itt összetartás nincs. Megélhetőség nincs. Nagy szegénytelep, lenéző telep. Na így hozta a sors. Ahelyett, hogy rendet raknának, rendetlenséget csinálnak – mutat a telepre.

Hogy hozta így a sors?

Én nem tudom, hogy hozta így a sors, ilyen a polgármester, vagy mit tudom, mi. Nem érdemelte meg, hogy megválasztottuk, megszavaztuk. Egy szóra mondták, csináltuk, de nem érdemlette meg.

Mikor költöztek ide?

Jaj, nem tudom, már rég. 13 éves voltam, s most vagyok 48. Akkor hány éve? Már ki se tudom számítani. Azóta itt élek. Én olyan vagyok, hogy én nem szeretek senkivel foglalkozni. De itt vannak olyanok, hogy nem értik meg az embert. Minél jobban össze kellene tartani, annál rosszabb.

Miért gondolja, hogy össze kellene tartani?

Az, hogy tisztaság legyen, békesség. Megértsük egymást, baj ne legyen. S álljunk oda, hogy mi is a jogunkat követeljük ki. Mert, amióta ez a blokk ide le van költözve, még nem volt javítás, segítés. Tőlünk mindent kivárnak, mindent felseprünk, de ők semmit se. Ennél többet nem tudok mondani.

Romának tartja-e magát? 

Az én nevem lehet, hogy román – érti félre a kérdést elsőre –, de szeretném, ha tudnék cigányul, mert odaszármazók vagyunk, szeretném, ha tudnék románul, de nem kapta fel az iskolában az eszem, ezért nem tudok, csak egyet, a magyar nyelvet, úgyhogy magyarnak tartom magam. Csak az egy magyar. 

Mondták-e magának, hogy cigány?

Én cigány vagyok, de nem ismerem el annak magamat, mert nekem a viselkedésem nem cigány, hanem olyan, mint önöknek, mint magyarnak. Itt nagyon rossz egyeseknek a természetük, bontsák le egymásnak a kertjét, gyűlölet, verekedés, kiabálás, ivás, belékeverés – nekem már totálkár elegem van. Ha volna lehetőségem, megélhetőségem, akkor el is húznék.

Képbe nem ajánlom magamot.

Fotózzák le a szagot – vicceskednek az úton játszó gyermekek.

Itt van a szar, szarnak a vidörbe, öntik ki a kukába, a kuka lyukas, olyat hoznak ide, folyik ki belőle. Teli vannak a tömbházak poloskával, patkányokkal, mindenféle állat van. Se tisztaság, se összetartás – kiabálja Viorica az ablakból.

Egy legalább nagygazda lett a családból

Șerban Viorica ismerős arc, a Budvár negyed ‘szakszervezeti’ vezetője. Valahányszor meglátja az újságírókat, elsorolja a közösség problémáit: a tömbházak teteje omlik, a csatorna lyukas, víz, kémény nincs a házban, lebontották a cigányok, mindent eladtak, itt csak poloska van s patkány, a lépcsőről a korlát hiányzik, a gyermekek esnek le a lépcsőn.

Kérjük, mutassa meg a lakását, ne kelljen az utcán ácsorognunk. A tömbház oldalajtóján vezet be egy keskeny folyosón, ahol a fény és a hely javát elveszik a kiterített ruhák.

A lakása körülbelül 10 négyzetméter lehet, öt éve lakik itt, miután kiköltöztette „a néptanács” a vár melletti Tó utcából. Hihetetlen, mi minden, mennyi funkció elfér egy ekkora helyen: kanapé, sorszekrény, kisebb kanapé, fáskályha, asztal és székek, mosógép, hűtőszekrény, tetején karácsonyfa. Az automata mosógépbe a mosóporos rekesznél tölti be vederből a vizet, amit az utcáról hord.

– A villanyt is én húzattam be a szomszédból. Nem lehet tüzelni, mert nincs kémény, fújja a szél éjjel-nappal szembe a füstöt. Annyi bogarak, patkány, vécé sincs, fürdő sincs. Kulcsot se kaptam, mert nem volt ajtó se, ablak se – kacag le, amikor kérdem, hogy így adták-e a kulcsot.

A falakon, mint egy lelki védőbástya, angyalhaj, Jézus és a családtagok képei. Talán a hidegtől és a reménytelenségtől védik az itt lakót. Viorica nagy hálával mesél egyik gyermekéről, akit a szülés után  kórházban kellett hagynia, mert nem tudta volna egyedül nevelni. Hollandiába vették örökbe még a Ceaușescu-rendszerben. Megkereste őt néhány éve a fiú, és időnként pénzzel, csomaggal segíti, ezt a kályhacsőt is ő vette – mutatja büszkén.

– Ő nagygazda, kocsija van, doktor. Én mostanig nem is láttam őt, nem volt lakásom, otthagytam a kórházban, amikor felkeresett, csak akkor láttam. De már nagylegény, huszonvalahány éves. Így jobb volt szegénykének, legalább egy a családból gazdag. Mutattam neki, ekkora a lakás, megértette, sírt. Küldött pénzt, hogy tetessek fogat.

Apám sült magyar volt. Én nem vagyok cigány. Sült román. 

Kilencen laknak itt, amikor a gyermekei is itthon tartózkodnak, de Magyarországon vannak, most nem tudnak hazajönni a vírus miatt. „Mikor a legénykék ferednek, ki kell menjek, s ha itthon vannak, keresztbe kell feküdjenek a kanapén.”

Viorica úgy tudja, havi 50 lejbe kerül, de a számlán havi 80 lej körüli összeg szerepel, amit lakbérként fizet a tanácsnak. Azt mondja, tele volt szarral, szeméttel a szoba a plafonig, amikor megkapta szociális lakásként, ő a gyermekekkel hordta ki, vakoltak, meszeltek. Egy sáv ilyen, egy sáv olyan festék. Ahova nem jutott a mészből, ott képek vannak.

– Én román vagyok, én nem vagyok magyar – mondja tökéletes magyar hangsúllyal. A mi családunk román volt, anyám kőhalmi román, a férjem brassói. Codleán (Feketehalom – a szerk.), Fogarason lakott régebb, azután itt, a központban, Anyám ide ment férjhez, úgy kerültem én ide Udvarhelyre, mert apám idevalósi, sült magyar volt.

– 64 éves vagyok, öreg, már nem tudok dolgozni menni. Idegbeteg is vagyok, már nem visznek úgy. Kapálni, napszámba tudok menni. Inkább dolgozzunk, mint lopjunk. 140 lejem van, abból fizetem a villanyt s a házbért. Dolgozgatok, szedem a csihányt. Nincs nyugdíjam, a kollektívben fejő voltam. Maguk is írják bele az újságba, hogy csökkentsék a bért – tér vissza az egyéni és közösségi képviselethez.

A magyarok szeretnének úgy élni, mint a cigányok

Pascu Toti, 24 éves kétgyermekes édesapa, jövendőbeli YouTube sztár. A szomszéd fiúval sétál az utcán. Engem a roma nap hidegen hagy – veti oda félvállról. Sokat kell neki udvarolni, míg megered a nyelve. Nem akar nyilatkozni, de valahogy örökké az utunkba keveredik.

– Lássa, a cigányoknak az eszükkel nem játszik maga, mondja bölcsen.

Meghívatom magunk vendégségbe, arra blazírozva, hogy ott nem szólnak be a többiek, s nem is harsogják túl a beszélgetést a fényképezőgép miatt a fenyegetések. – Ne kamerázzon. Tartsa fel az égbe – kiált oda valaki, egy másik férfi nagy hévvel érkezik felénk, aztán elkanyarodik.

Abban a percben, hogy vendéggé váltunk, mintegy varázsütésre, az addig félvállról beszélő fiú is szívélyes vendéglátóvá változik. Viszonylag ép állapotban levő lépcsőházban laknak, legalábbis a többi tömbházhoz képest épek a korlátok, tisztaság van.

Az óvodás Jázmin rajzfilmet néz, de kikapcsolják a tévét érkeztünkre. A kisfiú az anyja ölében, egy másik kislány, a beteges unokahúg, mint mindig, a szemközti ágyon üldögél, járni nem tud. Pascu édesanyja és egy lány ismerős kivonulnak, nehogy lefényképezzük őket. A kutya maradhat.

Mikor hallottad először azt a szót, hogy roma? 

Szinte mindenkor. Az utcára, ha kimész, mindenki azt mondja neked, roma. 99 százalék azt, hogy roma. A roma s a cigány egykutya, a magyarok azt mondják, roma, mi pedig azt, hogy cigány.

Tudsz-e cigányul?

Nem tudok cigányul, de szeretnék megtanulni. Mert, ha tudod a cigány nyelvet, elmész Kanadába, akkor tudsz érvényesülni, nem kell feltétlenül angolul tudni. Akárhova mész a világon, kapsz egy cigányt. Tudok roma szavakat, de inkább nem mondom – vigyorodik el.

Te itt születtél, idevalósi vagy?

Itt születtem, apum meghalt most négy éve, anyum felőli rokonság Brassó-Kőhalomból származik, apum Prázsmáron született.

Itt az emberek 99 százaléka munkanélküli. Elmegyek munkát vállalni – lehet nekem érettségim, bármim – minden fasza, míg meg nem látják a lakcímemet: majd értesítjük. Arról kellene írni, hogy Romániában, Hargita megyében, Székelyudvarhelyen cigány származású ember munkát nem talál. Ezért van ez a sok rablás. Van tíz kicsi gyermeke, muszáj valamiből kaját teremtsen. De ez sem nagy megoldás, nem tudom, mit lehetne ezzel kezdeni.

Pascu és élettársa, Andrea külföldi munkára kényszerült. Korábban a fiú egy üzletlánc közeli lerakatánál dolgozott, elvállalta az éjjeli, nehéz munkákat is. Akkor pakolta le a kocsiról a fagyasztott csirkét, amikor megérkezett. De a tulajdonosváltás után úgy érezte, kitúrják, mert cigány. Spanyolországba költöztek, szőlőben dolgoztak, jól éltek, a járvány miatt kényszerültek haza.

Pascu egy kanadai cigány rádiónak dolgozik, szerkesztés, videóvágás, reklámszpotkészítés az Eyoo Rádiónál a feladatköre. Van ez a nyomornegyed – mutat körbe – saját költségileg ki mit tud, összegyűjtenek, elviszik egy szegény családnak és odaadják – meséli, hogy jótékonykodással is foglalkoznak.

Szerinted milyenek a magyarok? 

Minden ember egykutya. Nekem nagyon sok a magyar ismerősöm, van román is, cigány is.

Sok magyar van, aki szeretne úgy élni, mint a cigányok. A cigány minden nap megeszi a húst, a magyar a kéthetes ételt is megeszi. Azért nincs a cigánynak, s van a magyarnak, mert a cigány a kicsiből is megveszi a jót, de a magyar meghúzza magától, megspórolja. Félreteszi, s van. De mi nem szeretünk spórolni. Nem is tudok. Spanyolországban is elköltöttünk 2-300 eurókat édességre, amit kívánok, ha van lehetőségem, megveszem.

Én magyar vagyok. Különbséget nem teszek.

Nem tettem eddig se, nem is fogok tenni – fordulunk Andreához, Pascu élettársához. Akik ez alapján tesznek különbséget, azok… A romák is ugyanolyan népek, mint a magyarok, amiért a bőrük színe más, nem kell különbséget tenni. Vannak olyanok, akik könnyebben megkeresik a pénzt, mondjam úgy, lopnak, s mi hiába megyünk dolgozni, mikor meglátják, hova szól a személyink, mondják, hogy viszontlátásra. Nem számít se tapasztalat, se végzettség, se bőrszín, se nemzetiség, semmi.

Mi más jövedelmet nem kapunk, a gyermekpénz, s ami bejön a YouTube-tól, Pascunak a PASCU STUDIO ProductionTM csatornájára feltöltött videók után. Én dolgoztam a Május 1-ben is, a Norádánál is, százalék után kaptuk a fizetést, aki jól meg tudta csinálni, az nagy fizetést kapott, s aki nem, az keveset. Erősen nehéz.

Interneten ismerkedett meg a párjával: – Magyarországon voltam. Amikor hazakerültem, találkoztunk, ideköltöztem. Miután apósom elhunyt, anyósommal és a sógornőm leányával maradtunk itt, akinek veleszületett betegsége van.

Jázmin és a legényke Spanyolországban születtek, kettős állampolgárok. Vannak már kint élő rokonok, megtanultuk a nyelvet, vissza akarunk menni – büszkélkedik a 23 éves anyuka.

– Kérdezhetek valamit? Nem félnek tőlünk? Mindenki fél a cigányoktól, hogy vírusosak. – kérdezi a kutyáért visszatérő rokon lány.

Hova költözzek innen? A polgármester házába?

Káli Ilonka egykori szépségkirálynő, cigánytáncos lány, a Caritas munkatársainak egyik reménysége. Úgy tűnt, el fogja végezni a középiskolát, aztán férjhez ment. Láthatóan nem áll rosszul, ami az anyagiakat illeti: márkás, drága autók parkolnak a ház előtt, ahova a család ki van ülve beszélgetni. A szép Ilonka már nem táncol a roma napon, mert asszony, le van komolyodva. Most a kishúga, Laura is táncol, szépségversenyt nyert, énekel.

Mi cigánynak valljuk magunkat, romának. Olyan mindegy nekünk. Mi cigányok vagyunk, le se lehet tagadni. Mikor munkát keresünk, meglátják a címet, betelt a létszám. Csak napszámra tudunk elmenni. Sokan mennek külföldre, egyebüve nincs, hova menjenek – áll szóba velünk kissé vonakodva a lányok édesapja.

– Nem törődnek velünk. A gyerekek az úton kell játsszanak, mert nincs udvar, egy játszótér sincsen. A polgármester ide se dugja az orrát – bátorodik meg a férfi, aki 1988 óta lakik itt.

– Hova költözzünk? A polgármester bethlenfalvi házába? Mindjárt a városba se engednek fel, ha csoportosan indulunk el. Pedig nem loptunk mi, csak egy szöget, benne van a cigány himnuszban, kacag nagyot.

– Lehozták ezeket a konténereket, – a helyiek azt mondják, vizesblokkok vannak bennük: közvécé, mosdó, amiket a járvány miatt hoztak ide – azóta se működnek. Ide még senki se ment bé, erről kellene írni. Nem kellett volna ennyi cigányt egy helyre rakjanak.

Miért baj, hogy egy helyen vannak?

A cigányságot nemhogy kicsit felosztották volna, hanem egybetették, s várják, hogy legyen rend. Nincs rend, le vagyunk nézve. Maga szerint hogy néz ki ez a negyed? Gettó negyed. A cigány gyermekeknek is külön iskolát csináltak, nem tették őket egy helyre a többivel, hogy kicsit ők is fejlődjenek. Egymástól mit tudnak tanulni? Csak a rosszat?

Úgyhogy elköltöznék, ha volna hova. Alig élünk egyik napról a másikra. Ha lenne pénzünk, vennénk lakást, nem laknánk egyáltalán itt. Adnak a magyaroknak házat, blokkot, de egy cigánynak azt mondják, nem, pedig a cigány is úgy meg tudja tartani, mint a magyar – elmélkedik a férfi, aki a vizeseknél dolgozik.

Az iskola se olyan itt

Laura, a nyolcadikos leánya is megerősíti, hogy itt nem olyan az iskola sem, amilyen kellene legyen. Épp aznap volt a nyolcadikos próbavizsgája, nem a negyedben tartották, hanem a Tompa László iskola főépületében. „Hát nem olyan volt, mint ez. A terem is más volt. Más. Különböző. Inkább járnék oda. Jobban fel van szerelve, nagyobb is” – mondja a kislány halkan, magába fordult tekintettel.

Hát magyarnak, magyarul beszélünk. 

Én nem sok mindent tudok a cigányokról, nemigen jövök-megyek, hogy tudjak róluk. Így, mikor roma nap van, elmegyek, mert a fiam is szokott táncolni, a lányom is részt vett, meg is nyerte a szépségversenyt. Szeretjük a roma napot, hogy találkozunk ilyenkor magyarokkal, ne húzódjanak úgy a cigányoktól – mondja vonakodva Vera, akit nagy kérlelések után lehetett rávenni, hogy nyilatkozzon, s akinek olyan tiszta a lakása, hogy elpirulok, ha a sajátunkra gondolok.

– Szociális segélyen vagyunk, közmunkán vagyunk. Akinek nincs állami munkahelye, kell csinálja, a nyolc órát le kell dolgozza. Nekem 27 órám van. Attól függ, hány családtag van segélyen.

Vera Szentegyházáról származik, férjével meg vannak esküdve, ez fontos neki. Az apja magyar volt, anyja cigány. Hat gyermekük született, a nagyok kerültek az apjához, őket a nagyanyjuk magyarnak nevelte, a három kicsi az anyával maradt, köztük Vera is. Vera és a férje három gyermeket neveltek: a két nagy leány külföldön él, a kisebb fiú még iskolás.

Szokták-e magukra mondani, hogy cigányok? Romák?

Többször halljuk, hogy mondják a buszon, hogy a cigányok ilyenek vagy olyanok, amikor nem veszik észre, hogy én is az vagyok. Csúnyákat is mondanak. Én ilyenkor oda szoktam mondani azt, hogy nem éppen olyanok vagyunk, vannak köztünk is jók és rosszak is. Pont úgy, mint a magyarok között. Nem tudom, hogy igaz-e, hogy szeretünk táncolni, zenélni, s jól élünk. Mi jól élünk, nincs veszekedés.

Nem szeretek itt lakni. A zajtól kaptam azt a nagy agresszív betegséget is, idegbeteg vagyok, pajzsmirigy, nyakcsigolya-porckopás. Ha meglátok valamit akár a tévében is, felidegesítem tőle magam nagyon. A gyermeknek is van baja emiatt. Én kint az erdő alatt is ellaknék, csak legyek csendben. Megpróbáltam, kértem a tanácstól más, szociális lakást, de nem adtak, mert kicsi szociális segélyt kapunk, nem jogosulhatunk. Ez, ahol lakunk, ruhaszárító volt, apósom elfalaztatta, ezért fizetünk 30 lejt. Fürdő, vécé nincs, víz van a lakásban.

A szilveszter a cigányok ünnepe

Vakáció van, de csak összegyűlnek a Caritasnál a délutáni oktatásban résztvevő gyerekek. Dani, Levente, Lóri, Bandi. Van, aki már tizedikes a Bányaiban, van, aki a Tompába jár még és autószerelőnek készül, és olyan is, aki nem jár már iskolába, pedig még az életkora szerint kellene. Nem akarnak fényképet ők sem, de a roma napot szeretik, „mert ez a cigányoknak van. Mi cigányok vagyunk és jólesik, amikor van egy nap a cigányoknak”.

Ők már ismerik, mert tanulták a cigány zászló színeit, jelképeit: kerék van középen, ami a vándorlást, a piros szín a vért, a kék az eget, a zöld a füvet jelképezi, sorolják szerre. Csilla tanító néni bátorítja őket. A cigány himnuszt nem éneklik el, ki van függesztve a folyosóra, mutatják.

Golyót neki?

Majd erre a cikkre is odaírják a hozzászólók, hogy golyót neki – mondja az egyik gyerek, mikor próbáljuk győzködni, hogy engedjenek meg egy közös fotót, legalább hátulról. Egy csinál egy hülyeséget, s aztán mindenkibe golyót eresztenének.

– Múltkor az egyik megvert részegen valakit, kitették a rendőrség oldalára, s odaírták, golyót neki. Te voltál, neked írták – mutat a másikra. Igen, mert megverték a barátomat – válaszol a másik.

Nem tudnak cigányul, a negyedben egy-két sátoros származású ember tud, de ők is külföldön vannak. Nem divat a cigányzene, a román és az angol zenét szeretik hallgatni. Van, aki szeret táncolni, és tud is, de van, aki teljesen elutasítja a cigányzenét és táncokat.

Fekete nadrág, piros ing, félcipő. Az asszonyoknak szoknya, ez a cigány viselet – sorolják. Itt a negyedben nem hordják, a sátorosok tartják a viseletet. A kislányok akkor kezdenek szoknyát venni a sátorosoknál, ha férjhez lehet adni őket, miután nagyleányok lettek. Ez egy jelzés, hogy már ezt a kislányt is feleségül lehet venni, emlékezteti őket Bodó Csilla tanító néni a tanultakra. Itt sem nagyon más a menet, szoknyát nem húznak, de úgyis mennek 12-13 évesen férjhez, van már gyermekük – mondják a fiúk.

Szerintük az összes közül a sátorosok a legnagyobb cigányok, ők nem olyanok, mint mások, ők gazdagok. A cigányok Indiából indultak, s mindenhol laknak. S különben már a magyarok s a románok is vándorolnak, s mindenhol vannak – teszik hozzá.

Nóra, negyedikes a Tompa László Általános Iskolában, Diána elsős, az utcán kérdezzük őket, s szépen, egész mondatokban válaszolnak. Megtudjuk, hogy ők nem szokták megtartani a roma napot a családban, de a délutáni iskolában igen. Aki többet járt iskolába, az mehetett először vásárolni az iskolai vásárba. A cigányok vándoroltak. Szoknyába öltöznek a római cigányok, sátorosok – mindenről beszéltünk, kirakóst játszottunk, mondják az élményeiket.

Úgy élünk, ahogy engedik

Az egyik fáskamra előtt kisebb csoportosulás, fát vágnak. – 50 lejért nyilatkozunk. Nem nyilatkozunk, me felkerülünk a Facsebukra – mondják.

– Én nem itt lakok. Hátul lakok, nemigen tárgyalok ezekkel. Én cigány vagyok, nem roma. Én cigány vagyok. Miért mondjam, hogy roma? Nagyon jó cigánynak lenni. Úgy élünk, ahogy szeressük. Ahogy engedik. Van, amikor jó, van, amikor nem. Így megvagyunk magunkban – mondja végül egy férfi, aki „én már 46-tal” felel arra, hogy hány éves.

Van-e olyan, hogy bántják emiatt?

Igazából nem nagyon. De lenne jobb helyzet is, amit meg tudnának engedni.

Milyen lenne?

Jobb lenne, ha nem lennénk ide összezsúfolva. Ebben nincs semmi nagy vásziszdász. Mi megvagyunk. Van, mikor engednek, hogy jobban éljünk, van, mikor nem engednek. Vagy igen, vagy nem, vagy szabad, vagy nem. S akkor jobb, ha így megvagyunk.

Azt akarja mondani, hogy ez így jó? 

Ön is látja, ugye, hogy mi van itt. Nagyigényűek nem vagyunk. De nekünk is jobb állapot úgy, mint a magyar embereknek, jobb lenne. Nem kellett volna a cigányokat így összesűríteni. Most már ez van. Most már nem lehet elköltöztetni. Mit lehet csinálni ennyi emberrel? Kirakják az utcára? Mit lehet csinálni?