A szerető férjre, az Istennel való napi kapcsolatra, a türelemre és a rendes étkezésre esküszik a Kisgalambfalván élő, Nagysolymosban született Kelemen Márta.
Fotózta és videózta: SZÁSZ ZSUZSI
Karácsony előtt kaptam üzenetet arról, hogy december 28-án felköszöntik a századik születésnapját ünneplő nénit Kisgalambfalván. Azzal hívtak meg a református gyülekezet által szervezett ünnepségre, hogy Márta néni még saját magát ellátja, és nagyon jó beszélgetőtárs. December 27-én, pénteken mentünk el hozzá, hogy otthonában idézzük fel életének néhány részletét.
Hideg szél fújdogál Kisgalambfalván, az utcán nem sok embert látni, nincs akitől érdeklődni. Ezért bemegyek az üzletbe, ahol sorban állnak az ünnep után az emberek a pult előtt.
Rátoni Botond református lelkipásztor adatai alapján Kisgalambfalván 1919-ben Derzsi Endre lelkipásztor tizenkét gyermeket keresztelt, tizenhét ifjú párt adott össze, kilenc személyt temetett el. Hozzávetőleg 667 személyt élt a faluban száz éve.
Elmondják, hogy Márta néni mindjárt a falu elején lakik egy kicsi házban. Rákilincselünk a kapura, de az elsőre nem ad zöld utat nekünk. Bekopogunk a szemközti házba, ahonnan egy sántikáló fiatal szegődik mellénk, hogy bejuttasson minket a nénihez.
Előkerül a kulcs, bent vagyunk az életben. A lábtörlő árulkodik lakójáról, jól sejtettük, hogy Márta néni a házikó hátsó részében tölti mindennapjait. Bemegy a fiatal előre, megölelgeti a nénit, majd bemutat minket.
– Ki volt ez a gyermek? – kérdezi Márta néni, miután távozik a szomszéd a házából.
– Ő a szemközti szomszéd fia, Márta néni – válaszolom neki.
– Amióta eltört a lába, azóta nem láttam, pedig amikor megtörtént a baj, akkor meglátogattam. De hiába, négy esztendeje Erzsikééknél feljebb nem jártam a faluban, magam vagyok – mondja nekünk.
– Mi rokonok vagyunk-e? – kérdezi tőlem, majd megölelget.
Egy jelentéktelen vénasszonyból miért csinálnak ilyen nagy dolgot?
Mostanában elég sokan keresik, hogy köszöntsék fel őt születésnapja alkalmából.
– Egy ilyen jelentéktelen vénasszonyból miért csinálnak ilyen nagy dolgot? Hát egy senki vagyok már. Miért vesznek engem most ennyire igénybe? Nem zavar, csak csodálkozom rajta. Régen, mikor jól tudtam gondolkozni, akkor szerettem a jó beszélgetéseket. Valaki mondja, hogy holnap az egyháztól felkeresnek engem, még a pap is eljön. Vele jóban vagyok, mielőtt a babájuk meg nem született, jókat társalogtunk. Idejönnek tízen, húszan. Elférnek itt, csak leültetni nem tudok mindenkit – sorolja a születésnapja körüli történéseket a néni, majd pálca nélkül az asztal mellett foglal helyet.
Míg elhelyezkedik, a szememet végigfuttatom a szobáján. Az ajtóval szemben régi, fakeretes ágyak támasztják egymást. Az ágyak felett a gyermekek, unokák keretezett képei sorakoznak a falon. A kolléganővel az ajtó melletti ágyon ülünk, velünk szemben zöld, üveges szekrény található, kollázsként a leszármazottak fényképei néznek szembe velünk. A szekrény mellett a tévé hever, hangos zeneszóval szórakoztatják a délebéd után járó embereket.
Tőlünk balra egy kisebb csempekályha meleggel fogad minket, mellette egy fásláda, benne összevágott fa. A szoba közepén az asztal, közepén egy üvegvázában piros és fehér szegfüvek látványa boldogítja a szülinapost.
A nagy kút mellett, a Cibre utcából
– Én nem idevalósi vagyok, ugye tudod? – kérdezi tőlem, majd csalódottan tudomásul veszi, hogy nem ismerem a történetét.
Ülök szemben vele, mint aki a dédnagyanyját hallgatja. Én zöldfülűként hallgatnám az életét, de néha elbizonytalanodik abban, hogy valaha megérthetem, ami vele száz év alatt történt.
– Nagysolymosi születésű vagyok. Jártál-e már ott, tudod-e merre van a nagy kút? – kérdezi egyből tőlem, hogy közös pontot találjon.
– Azt a nagy kutat biztos láttam már, mert biciklivel jártam ott, csak akkor még nem tudtam, hogy olyan nagy – mondom neki, hogy bátorságot kapjon.
– A kúttól felfelé van egy utca, Cibre utcának hívják. Van ott három lakrész, ami azon felül van, az mind a családomé volt. De más világ volt az, nem olyan mint ez. Mezítláb jártunk, annak ellenére, hogy nagybirtokosok voltunk. Akkor ez volt módi, s jó volt, nem volt semmi baj vele. Akkora csűrünk volt, hogy búzaaratáskor két szekér egymás mellé be tudott állni a csűrünkbe. Négy tehenünk volt, külön bejáró volt, ahol enni adtunk az állatoknak – kezd bele gyermekkori élményei felelevenítésébe Márta néni.
– Ismersz-e olyan embert, akit Sorosánnak hívnak? – kérdez egyet hirtelen tőlem.
– Sajnos nem, még nem találkoztam ilyennel – mondom neki félve attól, hogy nem mondja tovább a történetét.
Sóhajt egy nagyot, legyint egyet a kezével, majd megkérdezi másodjára, hogy honnan szereztünk tudomást róla. Mikor újból elmondom neki, akkor jövök rá, hogy nem mindenre emlékszik abból, amit korábban már elbeszéltünk. Olyan érzésem van, mintha abban a filmben lennénk, amiben a nő minden éjszaka után elfelejti az előző nap történéseit, az udvarlójának minden áldott nap meg kell küzdjön a bizalmáért. Nekem is sikerült, újra.
Tudtam beszélni az urakkal
– Sorosán Péter volt az édesapám, Engi Ágnesnek hívták édesanyámat. Én voltam az elsőszülött, még három fiútestvérem van: Péter, Dénes és János. Én egy nagyon jól öltözött, bátor és bőbeszédű leány voltam. Ennek is köszönhetem, hogy alig tizenhat éves koromban már munkát találtam Segesváron, Martini György úr cukrászdájában. Akkor nem olyan világ volt, mint most. Az urak jártak kávézni, szórakozni, volt egy nekik elkülönített rész a cukrászdában, egy másik helyen voltak a köznépek – kezd bele segesvári élményeinek felelevenítésébe.
Egyet seper a kezével az abroszon, nem beszél egy kevés ideig, úgy tűnik, hogy csendesen idézi fel a cukrászdában átélt élményeit. Aztán újra mesélni kezd.
– Egyik alkalommal bejött egy doktor hozzánk. Hallottam, ahogy mondja Martini úrnak, hogy a kávét velem szeretné felszolgáltatni. Én bátor, talpraesett leány voltam, tudtam, hogy kell beszélni az ilyen emberekkel. Magamra csavartam a fekete ruhát, felraktam a pártát a fejemre, aztán odavittem neki a feketét. Tessék parancsolni doktor úr, itt a kávéja – mondtam neki.
– Úgy megszerettek engem az úri részlegen, hogy azután csak engem fogadtak el. Az más világ volt, a vendégek nagy része szász volt, s román. Kitanultam ezeket a nyelveket, akárhová vinnének, én németül ma is akárkivel szóba tudok állni – mondja büszkén Márta néni, aki két cukrászdában két évet dolgozott Segesváron, aztán Brassóban is kipróbálta magát.
Kelemen legénybe szeretett bele
Akkoriban a kicsi galambról elnevezett faluból sokat jártak a legények a nagy sólyomról elkeresztelt településre bálba. Így történt az első találkozás is a galambjával, Kelemen Istvánnal.
– Megmondom őszintén, nekem olyan komoly udvarlóm volt Nagysolymosban, aki egyetemet végzett. Csak egy dolog hiányzott a kettőnk dolgából: nem tudtam szeretni. István pedig jövögetett a mulatságba, egy áldott jó ember volt. Addig sétálgattunk a Lokon mezítlábasan, míg össze nem ismerkedtünk. Tartottunk egy kicsi lakodalmat édesanyáméknál, aztán idehozott Kisgalambfalvára – mondja, miközben kezével hegedűlni kezd, utalva a korabeli szegénységre és szerénységre. Egy helyi zenész húzta a talpalávalót végig.
A Kelemen, Szappanyos, Vékás család tagjai többségében baptisták voltak, a kisgalambfalvi baptista gyülekezetet 1908-ban alapították. A gyülekezet lelkésze volt Kelemen István testvére, Sámuel is, aki a környék baptista gyülekezeteiben is ellátta a papi teendőket. A gyülekezet imaháza a Kovács utcában található. Vékás József szerint jelenleg tizenöt baptista él Kisgalambfalván, de az 1950-es évektől húsz-harminc tagot is számlált a gyülekezet.
Kisgalambfalván egy kicsi házba költöztek be, aminek az állapota hagyott kívánnivalót maga után.
– Akkora lyuk volt az oldalán, hogy láttam a szülőfalumat, olyan rozoga lak volt. De a férjem becsületére legyen mondva, a két keze munkája által mindent meg tudott csinálni a kapun belül. Ejsze ilyen ember nem volt több a világon! Az engem úgy megbecsült, s én sem kellett idegeskedjek miatta, nem járt el mulatozni, italozni – mondja férjéről, akiért láthatólag rajongott.
Kérdezem tőle, hogy a hosszú élethez akkor mindenképpen kell egy szerető férj?
– Az kell, hogy a Jóistennel napi jó kapcsolatba legyél, de úgy van, ahogy mondod. Én amúgy is egy türelmes ember vagyok, ráhagyom az Istenre, tegyen úgy, ahogy szeretne velem – mondja, majd elkezdi dicsérni a szomszédait.
Kisgalambfalván és Nagysolymoson is őrsöt hoztak létre 1940-től, mindkét település az akkori román-magyar határ magyar oldalán helyezkedett el. A hősi emlékművek szerint Kisgalambfalván 24, míg Nagysolymosban 23 személy vesztette életét a második világháborúban.
– Amikor a háború eljött, úgy elvitték szegény férjemet, hogy azt sem tudtam, hol van. Nem olyan világ volt, mint most, hogy leveleződünk. A szomszédaim olyan drágák voltak, hogy nem engedték azt, hogy itthon aludjak, még a szekrényeinket, ruháimat is átvitték, hogy megóvjanak engem a katonáktól. Már mind meghaltak, de áldott emberek voltak. Most sokféle ember lakik a faluban, egészen megváltozott a világ, de jók még mindig vannak. Három év múlva felszabadult valahonnan a férjem, hazajött. Akkor folytatódott az életünk – idézi fel a háborús éveket a száz éves néni.
Nem volt ő olyan beteg, hogy meghaljon!
Három gyermekük született házasságukból, akikről mind úgy tartja, hogy “a Jóisten jóindulattal áldotta meg őket”. Legnagyobb fájdalma férje elvesztése volt, életének legszomorúbb napjának történetére így emlékszik vissza:
– Ő feküdt az egyik ágyban, én a másikban. Le voltam gyengülve a hasnyálmirigy-gyulladás miatt, ezért megkértem Emma lányomat, hogy aludjon itt velünk. Éjszaka ültem a férjem mellett, lám mi lesz vele. Egyszer felemelte a kezét, ujjával hívogatott engem. Abban a percben meghalt. Én úgy felháborodtam, hogy nem tudtam kikelni az ágyból, még ruhát sem tudtam adni neki, hogy felöltöztessék. Hát, nem volt ő olyan beteg, hogy meghaljon! Még a temetésre is szekérrel vittek ki, annyi erőm nem volt, hogy saját lábamon menjek – mondja Márta néni, akit nagyon megviselt férje elvesztése.
Három nagy műtétet vészelt át, legutóbb férje elvesztése után került olyan helyzetbe, amikor akár meg is halhatott volna.
Napi kapcsolatban az Istennel
– Azt mondta Huszár doktor a szemembe, hogy nem fogom kibírni ezt az operációt. De itt vagyok, a Jóistennek még terve volt velem. Szerintem mindenki meggyógyul, aki a Jóistennel napi kapcsolatban van, ki tud egyezni magával. Ma még nem jutott arra időm, de minden nap olvasom a bibliát – mutat a polcon található rongyosra olvasott szentírásra.
A 2000-ben kiadott szentírás megsárgult lapjai tanúskodnak Márta néni lelki étvágyáról.
– Templomba már nem járok, nincs semmi bajom, csak gyenge vagyok. Miért is menne egy olyan vénasszony a templomba, aki nem hallja a pap prédikációját? – kérdezi tőlem.
– Ma reggel már öt órakor a negyvenbanis kávét megittam, nem tudok jól aludni, gondolkozok az ágyban csak. Felkeltem, meggyújtottam a tüzet, leültem a melegítő mellé, bekapcsoltam a tévét. Nem szoktam napközben lefeküdni, a kapun belül kisétálom magam, s utána üldögélek. Képzeljétek el, milyen az, amikor ritkán járnak hozzátok, nincs akivel megosszátok a gondolataitokat! Senki sincs itt, csak az a négy tyúk, akiket a róka életben hagyott – számol be a mai napjáról.
Módjával együnk, rendszeresen
Kíváncsivá tett engem, hogy milyen rendszerességgel étkezik, mi a kedvenc étele.
– Ami van, mindig az a kedvencem, nem válogatok. Tíz órakor ma például egy darabka kolbászt ettem kenyérrel, s ennek az almának felét. Két éve nem engedik, hogy főzzek, annyi ételt hoz a fiam, hogy egész hétre elegendő. Fontos, hogy minden nap egyen meleg ételt is az ember, de a legfontosabb az, hogy legyünk rendszeresek az étkezésben, módjával együnk mindig – ad újabb tanácsot a néni, aki kezébe veszi a váza mellett lévő almát, hogy szavának hitelt adjon.
Este nyolc, fél kilenc körül fekszik le, éjszaka két óráig tud aludni egyhuzamban. Álmodni nem szokott, de imádkozni sokat az ágyban. Közben látszik, hogy elfáradt, tekintettel vagyunk erre, nem faggatjuk tovább.
– Aki sokat él, sok fájdalmat is kell elviseljen,
sok mindenkit kell kikísérjen a temetőbe. Mindegyik testvérem meghalt, pedig fiatalabbak voltak nálam. A nyáron történt egy olyan velem, hogy az udvaron sétálva vettem észre, hogy valaki integet az útról, be szeretett volna jönni. Kiáltom oda neki, hogy eressze be magát. Amikor bejött, láttam, hogy egy úriembernek öltözött valaki volt, meg is szégyelltem magam a közönséges beszédért. Odajött, megölelt engem és elkezdett sírni. Kérdeztem tőle, hogy ezt miért teszi. Én vagyok a maga testvérének a fia, azért jöttem haza Németországból, hogy még egyszer utoljára élve lássam meg Márta nénémet – mondja a szomorú, de kedves találkozásról.
Indulásban vagyunk, éppen egy pillantást vetek az üvegesben lévő fotókra, hátha ismerek valakit. A sok színes kép között találtam egy fekete-fehéret is, egy fiatal nőről, aki nyakláncot visel, népviseletben van. Első ránézésre olyan, mintha Lara Croft lenne a Tomb Raider című filmből. Egyet mosolyog rajta, hogy az biztos nem az, mert az ő személyesen.
– Nézd meg, milyen szép leány voltam fiatal koromban! Ilyen volt abban a világban minden nagysolymosi leány!
