Szinte két hónap tervezés és gondolkodás után rávettük magunk, hogy bejárjuk a térség legmeredekebb hegyormait, és felfedezzük, mit rejt a Békás-szoros azoknak, akik nem restek kiszállni az autóból és megszenvedni a csodás látványért.
Egy kedd délben indultunk útnak Udvarhelyről, majd körülbelül négy-öt óra kocsikázás – a főúton másfél lenne, de kellett nekünk máshol menni – után megérkeztünk a Gyergyói-medencét a Békással összekötő Pongrác-tetőre, ahol már éreztük a közelgő eső illatát, és láttuk, ahogy a szemközti hegyek kezdenek eltűnni az esőfelhőben.
Nem maradt sok időnk, kivettük a hátizsákokat a kocsiból, és két-három kilométer gyaloglás után megérkeztünk a kiszemelt táborhelyhez. A tisztáshoz az Oxygen Restro-tól, a főút baloldaláról induló erdei út vezetett. Gyorsan felhúztuk a sátrat az első lehetséges helyen, s ahogy bepócoltunk a sátorba, egyből elkezdett zuhogni az eső, aztán egy kis idő múlva elállt.
Egy gyors vacsora után még gyönyörködtünk a tájban, amíg lement a nap, majd vissza a sátorba, és aludni próbáltunk, ami nem volt annyira könnyű, egyrészt a közelben lévő esztenáról áthallatszott a kutyák ugatása és a pásztorok kiabálása, másrészt meg a szél miatt, ami egyszer-egyszer úgy fújt, hogy azt hittem, elviszi a sátrat.
Reggelre minden vizes és ködös volt, az az igazi rossz idő, mikor az embernek minden porcikája fáj és semmi kedve kimozdulni a „házból”. Csakhogy a házban általában nem szokott 3 fokos időjárás lenni, amilyen a sátorban volt. Még fel se keltünk rendesen, már össze volt pakolva minden és sétáltunk vissza az autóhoz megfagyva, azon töprengve, hogy jobb lenne haza menni.
Gyergyóban igen fagyos és búskomor volt a hangulat, de a nagy adag kávé és az időjárás-előrejelzés kicsit visszaöntötte belénk a lelket, így újult erővel indultunk meghódítani a Békás-szoros talán egyik legszebb csúcsát, a Mária-kőt, ami további 20 percre van a Pongrác-tetőtől, Karácsonkő (Piatra Neamț) irányába.
Útközben megálltunk a Gyilkos-tónál, ami több dolgot is rejt magában, vagyis maga körül, mint a kirakodóvásárok meg a kisvasút. A tavat körbesétálva rájöttünk, hogy az igazi Gyilkos-tó a tó szélén van, ahová csónakkal nem szabad bemenni, és a turisták is csak ritkán járnak arrafelé. Tuti tipp: ha szembeállsz a tóval, a jobb oldalán haladj, így kiérsz egy épített kilátóhoz, onnan pedig körbe is járhatod a tavat.
Lassan elindultunk az aznap esti szállásunkra, ami a Mária-kőn lévő, a nyár elején átadott panorámakabin volt. A kocsit Almásmezőn hagytuk, a gyilkosvölgyi telep kijáratánál, ahonnan csak párkilométeres gyaloglás várt ránk, de a 20-30 kilós hátizsákok igencsak húztak vissza a kocsihoz minket. A Cifra-nyerget elérve már látszott is a Mária-kő, de az új menedékház még nem.
Egy jó kaptató után végre kiértünk a kabinhoz, ahol megint esőfelhő fogadott, így nem volt sok időnk gyönyörködni abban, hogy honnan is másztunk ide fel.
Ahogy az ajtót becsuktuk magunk után, egyből eleredt az eső. Emiatt a nap hátralévő részét főleg teázással és a táj nézésével töltöttük, két jó nagy ablak állt rendelkezésünkre.
Az egyik ablakból Erőss Zsolt alpinista nagy kedvence, az Oltár-kő tűnt el, majd bukkant fel a ködben, másik felől meg a Békás-szoros pompázott.
Reggelre kezdett kitisztulni az idő, és a látvány, ami fogadott, minden szenvedést megért. A tériszonyom is elmúlt egészen addig, amíg rá nem jöttem megint arra, hogy a levegőben vagyunk, és ha lenézek, akkor csak a szurdokot látom, ami – finoman szólva – egy kicsit mélyen van.
Miután kinézelődtük magunkat, összepakoltunk és elindultunk az autó felé, hogy visszatérjünk a kényelmes, ám közel sem olyan izgalmas életünkhöz, mint amilyen ott fent, a Székely Alpokban.
Aminek lábainál csak úgy elsétál egy szarvas az út mellett.
