A piros csővázas táskát gurulósra cseréltem, de fejemben a régi emlékekkel keltem útra. Középiskolásként évente legalább négyszer ásítoztam végig az Udvarhely-Budapest vonalat.
Emlékszem az aranyosgyéresi törött kerítésre, a tordai zászlócskákra, a vámházikó szakadt redőnyére, és a szovátai vasút mellett a pirossal áthúzott Hargita megye táblára, ahol végérvényessé vált, hogy lassan elhagyjuk az otthonnak nevezett helyet.
A feleségem mindig azt mondja,
annak a nehezebb, aki marad. Ezzel nem tudok mit kezdeni, mert általában én hagytam itt a szülőföldemet, nem tudom, milyen maradni.
Igaz, hogy csak három napra utaztam el, de a búcsúzásnak megadtam a módját. Utazás előtti napokban dupla puszikat adtam a gyermekeimnek, erősebben szorítottam meg az emberek kezét. Mondták is a kollégáim: ne búcsúzkodj annyit, te, nem meghalni mész!
Egy kisfiú búcsúzik édesanyjától a busz mellett. Ölelgetés, puszi. Aztán az édesanya eltávolodik tőlünk. Az anyádtól való búcsú minden, csak nem édes, mert ilyenkor ott van a szemében a szomorúság, esetleg sír is. Jó tíz méterre van az anyuka, de ilyenkor a távolság már száz kilométer.
Én sosem futottam utána, hogy mégegyszer elbúcsúzzak. Lehet, hogy most megtenném.
Tizenéve a raffia neccek világában
oda kellett figyelni, hogy hova kerül a csomag a raktérben, nehogy valaki rádobjon valamit, s összetörjön a zakuszkás borkán. Vagy az ingeket ne gyűrje össze egy nagyobb rakomány.
Most nincs semmi ilyen izgalom bennem, a gurulósban lapjára lehet rakni a ruhákat, a kompótokat sem fenyegeti semmi. Mert nincs benne semmi ehető. A fejem fölött a zacskóban margarinos kenyér zakatolt, amikor kifordultunk az állomásról. Most szendvicsek, chipsek, szénsavas mesék várnak rám minden megállóhelyen.
Nyomulnak az emberek, ez örök.
Titokban felszaladni a buszra, egy lájbival vagy szvetterrel helyet foglalni, ez még mindig módi. Az utasok többsége két helyet igényel, így nagy eséllyel valahova be kell kéredzkedni társnak. Régen az volt a legfontosabb kérdés a hol vagytok mellett, hogy kivel utazol, vagy az itthoniak honnan ismerhetik az illetőt. Mert mindenki tudta: akkor jó az utazás, ha a szomszéddal elütitek jó témákkal az időt.
Beszélgetős típus vagyok, érdekelnek a mellettem ülő emberek. Ez maradt régről, s most félek attól is, hogy a telefonom idejekorán le fog merülni. Többen nyomkodják a telefont a környezetemben, kéklik a busz a fényüktől. Az előttem ülő kislány szelfiket készít a mellette ülő nénivel, Kolozsvárra megy a nagyszüleihez. Próbálok úgy fordulni, a fejem ne essen bele a képbe, de nagy is, a mellettem ülőtől lehetőségem sincs elhúzódni, ezért inkább mosolygok, lássák, milyen vagány utazótársai voltak a leánykának.
Mert, ugye nagyjából háromnegyede foglalt az üléseknek,
mindenki nyugatnak tart.
Elmerengek azon, hogy a helyemen, az ülésemen hányféle ember ülhetett már, boldogságot keresve az életében, Budapest felé. Felidézem azoknak a férfiaknak az életét, akik korábban az építőiparban próbáltak szerencsét Magyarországon, két-három hónapos ciklusokban jártak haza, majd onnan vissza. Azt feltételeztem, hogy most nyugatabbra járnak a földiek, pár országgal odébb, nagyobb bérekért dolgoznak. De nem így van. Ha nem is olyan sokan, de még mindig mennek a napi három járat valamelyikével építeni az “erős és fejlődő” Magyarországot.
A húszéves útitársam csak a haver lagzija miatt érkezett haza. Nem volt megelégedve az itthoni körülményekkel, keveset fizettek, azt sem időben. Inkább külföldi munkával alapozza meg a jövőjét, irtózik egy bankkölcsöntől. Mondjuk, még azt sem tudja biztosan, hogy itthon, vagy otthon marad. Nem egyedül van kint, barátok, ismerősök keresik kenyerüket vele együtt.
Mikor már elkönyveltem, milyen nehéz az élet egyeseknek,
megáll a busz Vásárhely előtt az egyik községben.
Az ablakon kinézve egy sírdogáló tizenéves leánykát látok, aki látszólag búcsúzik egy szintén fiatal férfitól. Ölében egy kisbaba, akit takargat egy szürke ruhácskával. Rövid egyezkedés elöl, majd felszáll a férfi a buszra. Nagy meglepetésemre jön a család többi tagja is. Elöl az anyuka a gyermekével, hátul az apuka, kezében a babahordozóval araszol a busz hátulja felé. Közben suttognak az utasok, egymástól kérdik, hogy vajon van-e baba a hordozóban, kettőt egy áráért utaztatnak-e.
Van egy adag esetlenség a fiatal pár viselkedésében. Friss szülőknek tűnnek, nem igazán találják a fogást a gyermeken, tétován vigasztalgatják, kézről-kézre jár a baba. Közben arra gondolok, hogy valahogy a nagyszüleim is felnőttek, biztos nem lesz semmi baj, nem is fog emlékezni a gyermek erre a kirándulásra.
Eszembe jut, hogy még a lépteinkre is vigyáztunk pár éve, nehogy a kislányunkat felverjük álmából. Legnagyobb gondom az volt, hogy nem fogom jól a kezemben, valami bajt csinálok vele. Ehhez képest itt megy a légkondi, zötykölődik a busz, alapzaj van, mennek a témák az utazás alatt.
Nézzük a munkagépeket az út mellett,
szóba kerül, mennyit trehánykodnak az autópálya építéssel. Legalább három órával rövidebb lenne az út – mondja a koma mellettem. Valaki bedob egy közösségi oldalról ismert kamuhírt, miszerint a románok gondolkodnak, hogy visszaadják Erdélyt a magyaroknak, majd visszaveszik, miután megépítették az autópályákat. Mosolygok vissza, de úgy látom, ő komolyan gondolta. Hirtelen úgy érzem, hogy ez itt a valóság, mert nem sokan mosolygunk rajta. Mondjuk, négyzetméterekben számolva biztos jobban állunk zászlóból, mint autópályából.
Régebben Tordán csak kicsi zászlók jelezték, hol járunk. Most van egy óriási a központban. Mellette egy kicsi pályaudvar, a kicsi pályaudvaron egy fehér pad. A padon három részeg vitatkozik, flakonos sörrel a kezükben. Néhány percig tart ez az színpadi előadás. Nekünk menni kell tovább, a busz nem vár.
Édeském, melyik nápolyiból kérsz?
– kérdezi egy középkorú nő a fiától, miközben kivesz egy marék nasit a táskájából. A gyermek alig tud dönteni, végül rábök az egyikre. Elkezdi majszolni az édességet, miközben az édesanyja bokazoknit cserél. Úgy nyújtogatja a lábát, mint gyakorlott kiránduló, aki nem először veszi be Budapestet. Valószínűleg látogatóba mennek, mint ahogy a jármű elején ülő emberek.
A szelfiző kislány hamarosan megérkezik, a telefonba leadja aktuális helyzetünket, az egyetem előtti körforgalomnál járunk. Ujjongva felkiált, hogy nem csak a nagyszülei várják, hanem a keresztapja is ott lesz. Legfiatalabb társunk utazása végéhez közeledik, nagyszülei nyakába ugrik, indul a nyári vakáció!
Szólnak hátulról, hogy felszabadultak a helyek,
menjek hátra, kényelmesebb lesz a továbbiakban. Elköszönök a társamtól, beülök a “motor fölé”. Fesztiválozó fiatalok szállnak fel, ki a Vibe, ki a Double Rise fáradalmait hordozza arcán. Beülnek elém, mögém, még csendesek, fel kell, hogy vegyék a ritmust.
A baba nyöszörögni, majd sírni kezd.
Éppen tisztába teszik a fiatalok az alkalmi pelenkázón. Egymást vádolják.
– Neked a pénz számít, nem mi. Miért akartad, hogy eljöjjünk? – kérdezi a nő.
– Miért nem hagyod nyugton a gyermeket, miért idegesíted? – válaszol kérdéssel a férfi.
Ebben a pillanatban előbújt belőlem az apuka, nem a sírás miatti elalvásomon aggódom, hanem azon, hogy milyen lesz a kicsi útja Pestig. Aztán váratlanul elalszik.
Más emberek hangja, élete bontakozik ki lassacskán mögöttem. Pedig aludni akarok, nem fülelni, de annyi minden összefut ezen a kicsi helyen, hogy nem tudom lehunyni a szemem.
Az előbb még előítélettel voltam a fiatalok iránt, akikről azt hittem, hogy a legnagyobb gondjuk most a fesztivál kipihenése. Hátam mögött egy lány és egy magas fiú. Ismerősök, az édesapjuk betegsége foglalkoztatja őket, ugyanis mindketten rákosak. Néhány percig elképzeltem, hogy hasonló helyzetben vagyok, s hogy meg fogok halni. Aztán hős lettem, aki élteti az édesapját a bajban. Ahogy ott képzelődtem, hangosabb lett a hang mögöttem: kimerültségről, elfogadásról zajlott a vita. Mi van akkor, ha már nem akar tovább élni? Olyan kicsi még a testvérem, szüksége lenne még rá – mondja a lány. Tudod milyen fájdalmai lehetnek? Képzeld el azt, amikor fáj a fogad, bármit megtennél, hogy elmúljon. Muszáj elfogadni a döntésüket – mondja a fiú higgadtan.
Az előbb még a legfeljebb két hónapos életről beszéltünk, de mögém lopódzott a halál is. Nem sokáig, mert mindketten a munkáról kezdenek beszélni, ahol sikereket értek el az elmúlt időszakban.
Felszusszanunk egy kis időre. Elnyomja az álom a társaságot, kevesen beszélnek.
Egyedül a szajrés srác löki a dumát a telefonba,
aki reggel négyre várja magát Pestre, meg az alkatrészt, amit izgalommal kísér. Én pedig azon pörgök, hogy vajon a kicsikének van-e útlevele, vagy nagy drámával lepakolják a családot a buszról.
Nyöszörgés újra, felkapcsolják a villanyt. Királyhágón vagyunk. Mindenki didereg a busz mellett, bent megy a csorba a miccsel, kint takargatják a kicsit a ruhával. Kétségbe vannak esve a szülők, csatlakoznak hozzájuk a busz első felében ülő kirándulók, akik görcsöt diagnosztizálnak a babánál. Egy férfi még fontosnak tartja elmondani, hogy felelőtlenség ekkora gyermeket ilyen útra hozni. Az apuka felugrik a buszba, plikkes köménymag teával érkezik vissza az aggódó társasághoz.
Kézzel, lábbal mutogatja a Vegasban, hogy forró vízre van szüksége. Megkapja.
Visszakerülünk a melegbe, folytatjuk utunkat a határ felé. Nincs szerencsénk, mindenkit leszállítanak a buszról. Kivéve a gyermeket és édesanyját. Nagy megkönnyebbülés, ennél többet nem is kívánhattam volna. Mondjuk, nehezen alakul az útlevél-ellenőrzés, a születési bizonyítvány nehezen került elő a Lidl-s zacskóból.
Minden, és mindenki a helyére kerül, a busz robog a cél felé. Így, több órája kókadozva, olyan mintha egy furcsa álmot láttam volna.
Reggel felé már halványodik
bennem a babáért aggódó apa, már annyira nem félek a ráktól sem, inkább a kirándulós néni arcát látom, aki fáradt szemeivel nézegeti a külváros fényeit.
Kevéssel négy után befut az álombusz a végállomásra, szinte utolsóként szállok le. Feloldódnak a nagyvárosban az utazás alatti történetek, alig látok már raffia neccet a Népligetben, a rakott szoknyákat a szaggatott farmer váltja fel.
Az aluljáróban ember fekszik a betonon. Párszor körbejárom, lám valami baja van-e az illetőnek. Furcsán néznek rám emiatt. Továbbállok én is. Budapest bérletem van, indul a villamosom.
