Filmfesztivál. Újrakezdés. Ellenség. Félelem. Lendület – színes program jellemezte az idei Médianapokat.
A kép a szerző felvétele
A múlt hétvégén került sor a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi kar szakmai konferenciájára. A Médianapok nevű eseményt negyedik alkalommal szervezték meg az újságírás szak másodéves hallgatói. A pandémia miatt azonban, a tavalyi évhez hasonlóan, nem az egyetem nagyterme adott helyet az eseménynek, hanem a Zoom szoba és a Facebook élő adás.
Autóstoppal a Cannes-i filmfesztiválra
A programról csak az utolsó napokban hullott le a lepel. Április 23-án, délután három órakor kezdődött az esemény Gyenge Zsolt filmkritikus előadásával. Az újságírás szakma egy ritkán emlegetett területére kalauzolta el az érdeklődőket – autóstoppal. Sajnos a filmfesztiválok is elmaradtak a járvány miatt, de a Médianapok alkalmával megelevenedett a nézők előtt néhány kép.
Összességében azt mondhatnánk, hogy filmkritikusnak lenni és filmfesztiválokra járni irigylésre méltó és vagány munka, de valójában nem olyan egyszerű. Zsolt beszélt a jó dolgokról, de az árnyoldalról is. Költséges, idő- és energiaigényes.
Egy nap alatt 5-6 filmnél többre nem akad idő, és még ezekhez is sok szerencse kell, nem mindegyik vetítésre lehet bejutni. A sajtósok a rangos filmfesztiválokon – mint például a Cannes-i – kasztrendszerek alapján juthatnak be a termekbe. Az újságíró és az általa képviselt médiatermék rangját általában színes akkreditációs kártyák jelzik, a fehér a legmagasabb rendű, a sárga a legalacsonyabb. Csak azután mehet mindig be a következő színcsoport, amikor a felette állóból már mindenki bent van. Így az is megtörténhet, hogy kezdőként órákat állsz sorba, mégsem jutsz be, de egy fehér kártyás, ha az utolsó percben érkezik is, bemehet.
Az „esélyegyenlőtlenségek” nem csak itt érződnek ilyen jelentősen. A különböző színészekkel, rendezőkkel való interjúkészítésre jelentkezni kell, ha pedig sikerül bejutni, akkor is még ott van vagy 8-9 másik újságíró. Azonban nevesebb, nívósabb lapok emberei egyedül is beszélgethetnek a hírességekkel. Ennek a kasztosodásnak az egyik oka, hogy egyre több a tartalomgyártó. Mindezek ellenére mégis egy élmény, „elektrizál, megérkezel oda, kettő perc, és elsodor, elkap a gépszíj, és akkor tíz nap múlva felmerülsz az egészből”.
Zsolt többször is ment autóstoppal fesztiválokra, ahol spórolás gyanánt kempingekben sátorban aludt, bagetten és joghurton élt, mivel a hazai lapok nem tudják fizetni az utazást néhány kritikáért, beszámolóért.
„Iszonyat jó. Fesztiválra járni elképesztően jó dolog. […] Ez egy kiszakadás a világból, és nyilván rengeteget dolgozol, rengeteget állsz sorba, vagy próbálod összerakni a lehetetlen programot, sokkal több film van, amit meg szeretnél nézni, mint amennyi időd, meg amennyire be tudsz jutni […] elképesztően izgalmas dolog, már aki ezt szereti” – mesélte lelkesen Zsolt, arra biztatva a közönség soraiban lévő újságírás hallgatókat, hogy tegyenek próbát a dologgal.
Gyenge Zsolt és Szűcs László történeteit itt hallgathatod meg. De a többi, teljes beszélgetést is belinkeltük neked. Kivéve az Al Ghaoui Hesnával készült interjút, ez csak élőben volt elérhető a Médianapok Facebook-oldalán.
„Hosszú évek óta most érzem magam a legszabadabbnak újságíróként”
A második meghívott Szűcs László volt, erdélyi magyar költő, újságíró, előbb a Várad, majd az Újvárad folyóirat alapító tagja, főszerkesztője. Beszélt nekünk az előbbi igazságtalan és kényszerű megszüntetéséről és az utóbbi újjászületéséről. 2006-ban a Várad folyóirat anyagi biztonságot keresve átment a Bihar megyei tanács felügyelete alá, ami múlt év végén egy igazságtalan huszárvágással beolvasztotta a Váradot és a Familia román nyelvű folyóiratot a Bihar megyei George Șinkai Megyei Könyvtárba, így megszűntek.
Egyébként, mint Szűcs László beszámolójából kiderült, Nagyváradnak a folyóiratok terén kissé hányattatott múltja van. Az első próbálkozás 1908-1909-ben volt, ez volt a holnaposoknak a színrelépése, amelyből végül két antológia lett. Ezután az 1920-as években volt még két, néhány számot megélt lap: a Tavasz és a Magyar szó, de utána egészen a ‘90-es évekig nem akadt Nagyváradnak magyar nyelvű, kulturális folyóirata. A Kelet–Nyugat volt az első igazi lap, ez 1990 februárjában előbb heti, majd kétheti, végül pedig havi rendszerességgel jelent meg. S bár nagy sikere volt, ‘96-ban megszüntették.
- január 1-jén, egy utószilveszteri bulin fogalmazódott meg a Várad gondolata, az ott jelenlévőkből került ki a szervező, később szerkesztő bizottság, majd ezt
- átvette a Nagyváradi Ady Társaság, ami elindította a folyóiratot.
A történelmi áttekintés, felvezető után, betekintést kaptunk az Újvárad kulisszái mögé, mely főnixként emelkedett ki a Várad hamvaiból (hamvai alatt értem a szerkesztőség tagjait).
A márciusban először megjelent Újvárad folyóirat szerkesztőségének tagjai: Kemenes Henriette (print) és Tasnádi-Sáhy Péter (online) vezető szerkesztők; Újvárosi László, aki a képzőművészet rovatot vezeti; Bíró Árpád Levente, aki a nagyváradi Szigligeti Színház munkatársa is, a kulturális tartalomért felel; esszé, kritika: Simó Ildikó; a tördelőszerkesztő Darabont Éva; Traian Ștef, román költő, esszéista, a múlt év decemberében ugyancsak megszüntetett Familie folyóirat főszerkesztője, most a Párbeszéd/Dialog címmel irányít egy rovatot, ahol havonta egyszer egy román író írását közlik magyar fordításban, az interneten eredetiben is; Boka László, irodalomtörténész az Országos Széchenyi Könyvtár volt tudományos igazgatója; Magyari Sára nyelvész, régi szerzője az új és a régi Váradnak is; Kőrössi P. József költő, a Noran Kiadó vezetője.
A lap egyébként online formában is elérhető az előfizetők számára. A virtuális Újvárad azonban teljesen más, bár vannak azonos tartalmak nyomtatott testvérével, itt sokkal hosszabb verzióban találhatóak meg az írások, adott esetben eredeti nyelven is, „majdhogynem két lappal van dolgunk”.
Arról is szó esett, hogy egy ilyen kulturális folyóirat ma a legszabadabb, „…azzal tudok foglalkozni, amit szeretek csinálni, nyilván az anyagi bizonytalansággal vannak gondok, de pályázni fogunk” – számolt be Szűcs László. Az anyagi nehézségek ellenére is igyekeznek fenntartani függetlenségüket. „Jelen pillanatban, egy ilyen kulturális folyóirat a legszabadabb […] hosszú évek óta most érzem magam a legszabadabbnak újságíróként, bár én alapvetően napilapos újságírónak tartom magam” – tette hozzá.
Arról is szó esett, hogy mi a probléma jelenleg a romániai magyar sajtóval – „a társadalmi elismertség hiánya és az alulfizetettség” – és az is kiderült, mi lenne a legideálisabb, „lehet, hogy kevesebb lapra lenne szükség, de az adott lapnál megfelelő számú, jól megfizetett kollégára, akik folyamatosan képezik magukat”.
Közellenség, majd áldozat
A pénteki napot Parászka Boróka újságíró, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, műsorvezetője zárta. Előadásának témája az volt, hogyan válik az újságíró public enemy-vé, azaz közellenséggé. Nem mondhatnám, hogy éppenséggel táncra perdülni támadt kedvem az előadás után, letaglóztak az adatok. Különös, hogy bár általában tisztában vagyunk a dolgokkal, mégis milyen rosszul ér, amikor valaki ki is mondja a tényeket. Boróka ezt tette, beszámolt róla, hogyan lesz az újságíróból közellenség, majd áldozat.
Egészen az 1920-as évek óta jelen van van a public enemy jelensége, melyet kezdetben a totalitárius rendszerek, majd az illiberális demokráciák működtettek. Egy ideig közellenséggé olyan csoportok váltak, melyek rasszukban, vallásukban, nemi identitásban vagy bármi másban különböztek a társadalom nagy egészétől. Például a ‘20-as évek Amerikájában a különböző maffia-bandák képezték a közellenség tárgyát.
Az egész public enemy gyártás alapja, hogy „sztereotipizál, általánosít és megalapozatlan előítéletek révén jelöl ki egy csoportot, tehát majdnem bárkiből lehet közellenség”. Mindez a „társadalom polarizációját segíti. Ha van egy ellenség, akivel szemben motiválni lehet az embereket, társadalmi agressziót lehet kiváltani, akkor az mindig hatékonyabb irányítást tesz lehetővé”. A hidegháború alatt ez szubjektivizálódott, továbbra is egy csoport volt megbélyegezve, de tagjait egyénenként hurcolják meg.
A hidegháború után kicsit visszaszorul a közellenség gyártás, a liberális demokráciáknak vagy a neoliberalizmus csírázásának a korszaka beköszönt egy rövid időre, amikor az emberi jogok, az esélyegyenlőség, a társadalmi konfliktusok oldása válik egy mondhatni, közösen elfogadott céllá. Az 1990-es években az ellenségképzés és a társadalmi csoportok elleni felbujtás reneszánszát éli, és az is felsejlik, hogy ebben a médiának nagyon nagy szerepe van. Arra viszont nem számított senki, hogy a konfliktuskeltés, konfliktusgerjesztés eszközeiből, a sajtó munkatársai az áldozataivá válnak, a média, mint struktúra, szerepet játszhat, eszközt adhat.
A 2000-es évek folyamán megjelennek az illiberális demokráciák vagy azok csírái világszerte, amelyek felismerik, hogy a társadalom megosztottsága, a társadalmon belüli ellenség képzés mobilizációs erővel hat: ha meg tudják találni a saját ellenségeiket, legitimálni tudják a saját hatalmukat.
Oroszországban váltak először közellenséggé az újságírók és maga a sajtó. Ott fordult meg a viszony, hogy nem a politikai leszámolás eszköze a sajtó, hanem a erődemonstrációé, és a sajtón végrehajtott erőszak a társadalmi fegyelmezés egyik fontos eszköze lett. Aminek több hozadéka is van, egyrészt alá lehet ásni az információáramlást, másrészt kontrollálni lehet. Harmadrészt, talál magának a sajtóban egy olyan ellenséget, akivel szemben a tartalomfogyasztó és a társadalom egésze ellenszenvet táplál, félelmet kelt és ellenséget lát bennük.
Előbb közellenséggé vált az újságíró, majd áldozattá. Az utóbbi 20 évben összesen 1400 újságírót gyilkoltak meg világszerte, 896 volt ebből célzott gyilkosság. Az előadás további részében Boróka statisztikákat, elborzasztó történeteket osztott meg velünk, olyanokat, melyek elérhetőek a nyilvánosság számára is a Committee to Protect Journalists oldalán.
Kihívások, félelem, kitartás
A szombat délelőtt ígérkezett a legizgalmasabbnak, ugyanis Al Ghaoui Hesna, magyar riporter, külpolitikai újságíró, író volt a következő vendég a virtuális térben. Kíváncsiságunk nem maradt kielégítetlen, bátran kijelenthetem, hogy még így online is érződött a feszültség a levegőben.
Először szó volt arról, hogy jogi végzettségével, hogyan lett újságíró. Hesna bevitte egy novelláját a Népszabadság irodalmi rovatához, amit megjelentettek, „ekkor már tudtam, fél lábbal bent vagyok”. A másik fél a külpolitikai rovatba pottyant, ahol Hesna évekig tevékenykedett, majd – mint kiderült, szerencsés fordulat folytán – egy vezetőségváltás miatt, menesztették. Ekkor tanulta meg, hogy ne azonosuljon teljesen a munkahelyével és a szakmájával.
A következő megálló a Magyar Televízió volt, ahol már volt keret az utazgatásokra, véget ért a már meglévő hírek szerkesztgetése. Hesna első konfliktuszónás tudósítása azonban nem egy ilyen út során jött létre. Félig szír származása révén gyakran látogatták meg rokonaikat Szíriában, egy ilyen látogatás ideje alatt halt meg Jasszer Arafat híres palesztin vezető. Édesapja biztatására szereztek egy operatőrt, és lencsevégre kapták a felbolydult tömeget.
Konfliktuszónákban készített tudósításairól is mesélt nekünk néhány történetet. Belestünk a tizenkét percnyi anyag kulisszái mögé. Kihívások, félelem, kitartás – ezzel a három szóval tudnám a leginkább jellemezni Hesna életének ezt az időszakát. Bevallotta, sok mindent látott már, és sok mindent tapasztalt, ami rosszabb, de a mai napig fél a sötéttől. Szemmel láthatóan a döbbenet, lenyűgözöttség és csodálat érzései váltakoztak a nézők arcán, főleg, amikor mosolyogva mesélt el egy történetet, amikor egész éjszakára elment az áram a hotelben és nem tudták, megérik-e a reggelt.
Az ilyen országokba még bejutni is nehéz, nemhogy alapvető kényelemre vagy higiéniára számítson az ember. Kérdésünkre, hogy mindezt milyen volt nőként megélni, azt felelte, hogy szerinte nőként sokkal egyszerűbb, a fizikai teherbírást leszámítva, mert a nők jobban bírják azt a helyzetet, amikor nincs náluk a kontroll, és alkalmazkodni kell a körülményekhez. „Szerintem a nők, legalábbis én, sokkal rugalmasabb voltam, abszolút nem zavart, ha nem ettem két hétig húst vagy kevesebbet ettünk, vagy kevesebbet pihentem […] ezt a panaszkodás, sóhajtozás dolgot el kell néhány hétre felejteni, és abba tolni az energiát, ami túlélést szolgálja.”
A lebilincselő történetek után áttértünk a félelem és bátorság témakörére, amiről már több könyvet is írt. A háborús tudósítások során átélt érzelmek, tapasztalatok biztosítottak alapot a művekhez, amelyekből a legújabb egy mesekönyv. Kérdésünkre, hogy honnan jött az indíttatás hozzá, azt felelte, hogy a nagyobbik lánya kérdései, érzései a félelemmel kapcsolatban hozták létre a gondolatot, „és rájöttem, hogy a gyerekek ugyanazoktól félnek mint a felnőttek, csak a körítést kell megváltoztatni.”
A beszélgetést fogyni nem akaró közönségkérdésekkel zártuk, amelyekre Hesna készségesen válaszolt. Megtudhattuk még, hogy a szüleire néz fel a legjobban, számára az erőforrás, bizonytalanság és perspektívaváltás kifejezések foglalják a legjobban össze a félelmet. Végezetül pedig azt tanácsolta a pályakezdő újságíróknak, hogy olyan területet válasszanak, ami tényleg érdekli őket, és amire tényleg kíváncsiak, mert a „kíváncsiság a legjobb katalizáló erő, ami miatt el is utaznál a világ végére. Ha az nincs meg, semmi értelme az egésznek”.
Lendület és kreativitás
A Médianapok utolsó vendége Labancz Dávid volt, az Erdély Tv Mozaik című műsorának szerkesztője, műsorvezetője. Dávid mesélt nekünk arról, hogy már középiskolás korában vonzotta a műsorvezetés és a média világa. Mindig ő volt az iskolai rendezvényeken a bemondó, ő olvasta fel a szövegeket. Éppen ezért a továbbtanulást is ilyen irányba szerette volna vinni, így a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Audiovizuális kommunikáció és Multimédia szakán végezte tanulmányait.
„Alap és mesterképzés között két évet nem tartózkodtam az országban, amikor hazajöttem, valami véletlen egybeesés folytán egy művészeti egyetemes banketten találkoztam egy műsorvezetővel, aki mind a mai napig az Erdély Tv-nél dolgozik, és akkor ő kérdezte, hogy nem-e szeretném megpróbálni, és én mondtam, hogy persze, igen, és másnap találkoztunk.” A televíziónál fokozatosan lépkedett fel a ranglétrán, ami elmondása szerint nagyon jó volt arra, hogy megtanulja miként épül fel egy műsor, melyek azok a lépések, amelyeket meg kell tenni ahhoz, hogy tényleg összeálljon az egész, és hogy „nem csak annyiról szól, hogy beülünk a stúdióba és beszélgetünk, hanem ezt egy folyamat előzi meg”.
Beszámolt róla, hogy igazi kihívás volt a pandémia alatt anyagot készíteni a Mozaik műsorába, „fel kellett találjam magam, hogy az udvar különböző pontjaiban hogyan tudjak felvételt készíteni, kiket szólaltassak meg az online interjúk során, de ne csak online interjú legyen, hanem valami látványosabb is. Volt, hogy levideóztam a kutyám, és megkérdeztem tőle, hogy: te mit gondolsz róla Tedy? Vagy metaforikusan vettem a problémát, és felvettem egy nagy rönköt a hátamra és elvittem, és az volt a videónak a vége.”
Azt is megtudhattuk, hogy az „emberi” témákat szereti a legjobban, mert szerinte jól esik az embereknek, ha meghívják őket, hogy beszéljenek arról, amit csinálnak, mert az egy elismerést, löketet ad. A beszélgetés utolsó harmadában a Líraigény nevű kezdeményezésükről eset szó, amelyet egy barátjával közösen álmodtak meg. Ez az „álom” egy olyan platform Facebookon és Instagramon, ami lehetőséget próbál nyújtani olyan embereknek, akik szeretnek verset írni és olvasni.
Dávid zárta a kétnapos szakmai konferenciát, melyet a szervezők reményei szerint jövőre már az egyetemen, személyes jelenléttel, nem pedig Facebook élő adásban követhetnek végig.