Az udvarhelyi diákból lett keleti utazó, a török örökösből lett székely krónikás: Orbán Balázs.
A szerző felvételei.
– Ne úgy gondoljunk rá, mint egy szorgalmas, merev éltanulóra, aki megfelelési vágyból tanul, hanem képzeljünk magunk elé egy jó arcú, magas fiatalembert, akiben van játékosság, elszántság, jókedv, kíváncsiság – vágott bele lelkesen sétavezetőnk, Péter Ildikó a Kossuth-udvar előtt, „fülébe mászva” annak a maréknyi érdeklődőnek, aki pont ráért azon a délutánon, amikor az időjárás is velünk tartott.
Rendhagyó módon emlékezett meg ugyanis a Tourinfo iroda Orbán Balázsról, a legnagyobbnak tartott székelyről, születésének 192. évfordulója alkalmából. Egy nappal előtte, február 2-án délután volt a premierje annak a történelmi sétának, amely a báró életének fő mozzanatait foglalta össze egy szűk, de tartalmas félórában. S közben egy kortársával is összefutottunk a főtéri szobra előtt, akit megkértünk, meséljen még róla: milyennek is látta a Szejkefürdő urát?
Az udvarhelyi diák
A Székelyföld krónikása 1829. február 3-án Lengyelfalván született, Orbán János és Knechtel Eugénia házasságából, második gyermekként az öt közül. „Egész életét a népének szentelte, élete végéig a székely nép felemelkedésén dolgozott”: amíg fiatal korában sokat utazott, nyelveket és szakmát tanult, idősebb korában mindezeket az ismereteket hasznosította.
Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, előbb a katolikus iskolába járt, a jezsuitákhoz (1837-44-ig), de mivel itt nem tanítottak ógörögöt, matematikát és történelmet, ezért a református gimnáziumba iratkozott át, oda járt még két évig. Tanulmányait 1847-ban fejezte be, jobban mondva, szakította meg, amikor az egész családdal elutaznak Törökországba, az anyai örökség átvételére.
A török örökös
Hogy megértsük, mi közük Orbánéknak Törökországhoz, még egyet vissza kell lépnünk az időben. A történet azzal indult, hogy a szultán tizenkét bányamérnököt szerződtetett a felvidéki Selmecbányáról, és az önként jelentkezők között volt Orbán Balázs anyai nagyapja, Knechtel János is, aki később a török kincstári bányák főfelügyelője lett. A „nagyreményű ifjú” Konstantinápolyban feleségül vette Foresti Máriát, egy dúsgazdag, olasz gyökerekkel rendelkező görög család egyetlen leányát. Ebből a házasságból született Knechtel Eugénia, Orbán Balázs édesanyja.
Idővel Knechtel Jánosnak honvágya lett, de felesége hallani sem akart a Magyarországra költözésről, így az apa a kislányával titokban hajóra szállt. Miután Kassán nevelőintézetbe adta Eugéniát, és három évre előre kifizette a tandíjat, ő maga visszament a felesége után, azonban a hajó elsüllyedt. Knechtel János a tengerben lelte halálát, az asszony pedig évekig sikertelenül nyomozott eltűnt családja után.
A magára maradt kislányt a – felvidéki birtokokkal is rendelkező – Orbán család fogadta be, ugyanis a kassai intézetbe járt báró Orbán Pál és gróf Dessewffy Klára három leánya is. Így hozta össze a sors Eugéniát a család fiával, a napóleoni háborúkat megjárt Orbán János huszárkapitánnyal. „A feltűnő szépségű” Eugénia a 31 éves korkülönbség ellenére is hozzámegy a „délceg” Jánoshoz, és öt gyermeket szül, a másodikat „a kor divatjának megfelelően” Balázsnak keresztelik.
A Konstantinápolyban maradt nagymama csak hosszú évek múlva kapott hírt lányáról, és egy napon betoppant hozzájuk a lengyelfalvi Orbán-kúriába, ahol akkor éltek – a birtok egyébként 1606 óta volt a családé. Sikerült is rábeszélnie lányát, hogy családostól költözzenek Konstantinápolyba, ő maga előre utazott, az Orbán család pedig 1846 tavaszán indult is utána. A sors azonban ismét közbeszólt: Galacon értesültek egy hajóskapitánytól, hogy Foresti Mária hirtelen meghalt. A hír hallatára a szülők vissza akartak térni, de végül engedtek gyermekeik kívánságának, és tovább utaztak. Időközben a nagymama vagyonára a helyi muzulmán vallási vezetők rátették a kezüket, az Orbán család pedig pert indított a vagyon visszaszerzésére, amely tizenkét évig tartott. A sok kiadás mellett az örökségnek csak egy részét kapták vissza, miután tűzvész is pusztított a városban.
A keleti utazó
Innen, Törökországból kezdődtek az akkor 19 éves Orbán Balázs közel-keleti utazásai, aki 1847-48-ban bejárta Palesztinát, Szíriát, Arábiát, Egyiptomot és Görögországot, amiről később útikönyvet is írt Utazások keleten címmel. „A hazájáért lelkesülő fiatalember” későn, 1849-ben az újságból értesült a magyar szabadságharcról, amikor éppen Athénban élt. Innen nyomban Törökországba utazott, ahol menekült magyarokból szabadcsapatot szervezett a forradalom támogatására, de csak Drinápolyig jutottak, amikor értesültek a világosi fegyverletételről. Később a forradalmárokon úgy próbált segíteni anyagilag, hogy a nagyanyai örökségként kapott egyik házban kaszinót működtetett. S miután hírül vette, hogy a császári titkos ügynökök meg akarják mérgezni Kossuth Lajost, azt is vállalta, hogy ellenőrizni fogja a szabadságharc volt vezetőjének ételét-italát, s így Kossuth csak azt fogyaszthatja, amit Orbán lepecsételt csomagban küld neki.
Mielőtt még hazatért volna, 23 évesen Londonba utazott, gyakran látogatta a British Museumot, ahol rendszerezni tanult, majd Jersey szigetére utazott, és sok időt töltött a francia író, Victor Hugo társaságában, az ő gyerekeitől tanulta meg a fényképezés technikáját. Ebben az időszakban sok történelmi és innovatív személyiséggel találkozott, nyelveket tanult, technikákat sajátított el, amiket később tudott is hasznosítani.
A székely krónikás, a nők bálványa
Mivel az osztrák hatóságok száműzik őt, végül elég későn, 1859-ben, harmincévesen tudott hazaköltözni. Miután annyi földrészt, annyi országot összejárt, még mindig nem tudta, hogy mi veszi körül, így hát elkezdte gyűjteni az anyagot a nagy művéhez: a Székelyföld leírásához. Az elkövetkező években sokat utazott és fényképezett.
Mindenhová magával cipelte a nehéz fényképezőgépet, a még ma is nehezen megközelíthető várromokat, várhelyeket, mindent a saját szemével akart látni. 1862 és 1868 között gyalog, szekéren, lóháton bejárta a Székelyföldet, több mint ötszáz faluban fordult meg. Meghallgatta a mondákat, legendákat, leírta, amit látott, hallott, tapasztalt, így lassan elkészült a nagy mű, ami ma is nélkülözhetetlen forrása a néprajznak, történettudománynak. „Az első munka, amit elővesz az ember, ha Székelyföldet akarja kutatni”. Később megírta a Torda város és környéke munkáját is.
Kortársai szerint ez idő alatt nagyon beosztva élt, „szinte a fukarság szintjén”, egy kis pénzért a vásárosokat fotózta, ahányszor volt lehetősége, akkor is inkább a nőket, akik állítólag odavoltak érte. Utazásai során főleg magánházaknál szállt meg, a lányos családoknál szívesen is fogadták, remélve, hátha férjhez adhatják Orbán báróhoz, de nem volt szerencséjük. „Élete nagy szerelme” a Székelyföld volt, neki szentelte életét.
Különben, a szemtanúk leírása szerint, szabályos vonású arca volt, kortársainál magasabb, szép szál ember. „Arca, termete és tartásából látni lehetett, arisztokrata”. Remek humora volt, társaságban sokat viccelt. Nem csoda, hogy a nők bálványozták, és ő sem vetette meg a szebbik nemet, bár sosem házasodott meg, mert az életviteléhez nem tartotta valónak. Úgy érezte viszont, hogy a környezetében lévő lányokat, fiatal asszonyokat meg kell ölelgesse, táncoltassa, mert különben rossz néven vennék, ha nem törődne velük. Sokszor elmondta, hogy bár a nők nem szavazhatnak, nagy befolyásuk van a politikai élet alakulásában. Úgy gondolta, a nőket méltatlanul zárják ki a társadalmi döntéseket hozók csoportjából, pedig nekik is ugyanolyan Isten adta joguk van ehhez, mint a férfiaknak.
A Szejkefürdő ura
A szejkei birtokot édesanyja, Orbán (Knechtel) Eugénia vásárolta meg, akitől 1871-ben kapta meg Balázs, és haláláig birtokolta. A birtokon volt egy háza, egy nyári lak, ahol sokat dolgozott a Székelyföld leírásán. A kis házról Spanyár Pál rajztanár készített egy rajzot, innen tudjuk, hogy nézett ki, mert a házat az 1940-es években, az új út építésénél lebontották. A ház előtt állt az a székely kapu, ami most a sírjához vezető ösvényen van.
Jelentős tőkét fektetett a fürdő fejlesztésébe: a fő forrást, az Attila-forrást kőmedencébe vezette, meleg fürdőket építtetett, több villát építettek a vendégek fogadására, aminek nagy magyarok neveit adta: Zrínyi Ilona-, Béldi Pál-, Bercsényi-, Rákóczi-, Thököly-, Mikes-, Kossuth-lak. A vendégek szórakoztatását kávézó, kuglipálya, térzene és a Nagymál oldalába vágott erdei sétányok szolgálták. Székelyudvarhelyről nyáron rendszeres omnibuszjárat szállította a fürdőzőket. 1876-ban már fürdőorvosa is van a telepnek, és a fürdőt mint a „székely Gasstein”-t ajánlják a közönségnek – ekkor már 340 férőhelyes a teljes kapacitása.
A beruházások nyomán híre megy a fürdőnek, de nem mindenki van elájulva tőle: „Az épületek az ő rossz ízlésére vallanak. Kényelemre nem is gondolt. A lépcsők alig lennének padláslépcsőnek alkalmasak” – írta emlékirataiban vargyasi Daniel Gábor főispán, aki azonban elismerte, hogy önző nem volt, hiszen „személyére alig költött valamit”, képviselői napidíját mind erre fordította. Őt hallhattuk kortársáról, Orbán Balázsról mesélni a főtéri szobor előtt:
Báróból a nép képviselője
1871-ben lett országgyűlési képviselő, ellenzéki volt és demokratikus – olyan, mint az életvitele: egyszerű, puritán. Olyannyira, hogy a bárói címet soha nem használta, állítólag az egyik keleti utazása alkalmával öt krajcárért eladta Vámbéry Árminnak. Demokratikus gondolkodását, a polgári szabadságeszmébe vetett hitét kifejezi választott jelmondata is: „A néppel és a népért!”.
Végrendeletében teljes vagyonát az anyagi gondokkal küzdő székelykeresztúri unitárius gimnáziumra hagyta (amely a mai napig viseli nevét), pedig éppen itt nem szavazták meg képviselőnek. A szabadelvű gondolkodás híveként lett maga is unitárius. 1890-ben halt meg Budapesten, 61 éves korában, utód nélkül.
Spanyár Pál rajza Orbán Balázs villájáról 1924-ben készült.
„Ha most itt élne köztünk, vajon meglátnánk az ő nagyságát?” – Péter Ildikó
A cikket Péter Ildikó előadása alapján szerkesztettük, szakmai hátterét Gidó Csaba helytörténész nyújtotta. Daniel Gábort Tóth Árpád színművész alakította, a szöveget a történelmi tényekre támaszkodva Gidó írta, dramatizálta.
