Fotó: MÁTÉ EMŐKE
A tavaszi karantén után az iskolakezdés izgalma tapintható volt a levegőben. Aztán jött a következő hullám hidegzuhanya, és visszazavarták a diákokat a virtuális térbe. Bár kiforrottabb megoldásokkal, de így is maradtak olyan tárgyak, amelyeknek közel lehetetlen az online kivitelezése, mint a torna, a képzőművészet vagy a zene. Ez általánosan tekintve nem jelent túl sok óraszámnyi gondot, kivéve a művészeti iskolákban, ahol az órarend bőven tele van ilyen „problémás rubrikákkal”. A Dr. Palló Imre Művészeti Líceum tanárait és diákjait kérdeztem a művészetek online tanításának és tanulásának árnyoldalairól. Az a forma,
ami élőben működik, virtuálisan közel áll a lehetetlenhez.
Kizárásos alapon csak azt lehet tanítani, ami így is átadható. A probléma a gyakorlatias tárgyakat érinti, sok minden más mellett a hangszeres-, ének-, szobrászat és festészet órákat. A legelső és legnagyobb nehézség a fizikai kontaktus hiánya. Enyhén szólva, körülményes a kamerán keresztül megmagyarázni a diáknak, hogy hogyan tartsa a hangszert, az ecsetet, mennyi víz kerüljön a festékbe, hogyan kell jól „megtámasztani a hangot“. Még élőben sem lehetne könnyen elmagyarázni, meg kellene mutatni.
Az eszközhiány is egy általános akadály. Számos olyan kelléket, amelyet az iskola biztosít, otthon vagy csak nagyon minimálisan lehet helyettesíteni, vagy sehogyan. A zenészek számára ilyen a zongora. Szerencsésebb helyzetben áll egy a nappaliban a kandalló előtt, csak a bársony leplet kellett levenni róla és a Ming vázát. Kevésbé szerencsés helyzetben, akad egy pianínó, saját vagy kölcsönkért szintetizátor. Bencze Szilárd, tizenegyedik osztályos tanuló azt mesélte, hogy vidéki társai néha a helyi templom orgonáját is igénybe veszik egy-egy zongora óra keretében, de legvégső esetben egy hang megadására a zongora app is megteszi.
A képzőművészeti szakon is nagyok a gondok
Kolumbán-Antal Ilonka, művészettörténelem és festészet szakos tanárnő arról számolt be, hogy a festőállványtól a szobrászathoz szükséges agyagon át, a grafikusok felszereléséig (nyomda, nyomdafesték) mindent az iskola biztosított. „Tizenegyedik osztálytól kezdünk portrékat festeni, az emberi modellt eddig úgy oldottuk meg, hogy minden órán más diák állt ki, hogy társai megfesthessék őt, de most nem várhatom el tőlük, hogy otthon modellt találjanak.” A szobrászat óra szintén kényes téma: a legfőbb alapanyag híján csak azzal lehet dolgozni, ami akad (kő, hulladék, gyurma, drótok), esetleg szobortervek rajzolása helyettesíti valamennyire a tevékenységet.
„A többszólamúság lehetetlen”,
számolt be Máthé Katalin, magánénekszakos tanárnő. Ha külön felvételről megosztja a diák az előre felvett zongorakíséretet és vele együtt énekel, úgy sem jut el pontosan a tanárhoz, torzul, elcsúszik. Így a kórus órák már csak elméleti oktatásban tudnak működni.
„Az órák folyamatukban ugyanolyanok maradtak, a fontossági sorrend és módszer változott. Én fülhallgatóval szoktam belépni, hogy a szomszéd bár a diákokat ne hallja, csak azt, ha én mutatok meg nekik valamit. Így is volt már, hogy hallottam, hogy leutánoznak. De én is hallom a szomszéd óráit, ha odafigyelnék, tudnék érettségizni matekból”. Míg a tanároknak a szemfüles szomszédok, a folyton kikapcsolt kamerák és az újragondolásra szoruló tantárgyak okozzák a mindennapi gondokat, addig a diákok a családjuk előtti gyakorlás lámpalázával és az ingerszegény környezettel küzdenek.
Bár mindenki arra törekszik, hogy kihozza a maximumot a helyzetből, a bezártság és a magány égbekiáltó problémává nőtte ki magát. Mindegyik interjúalanyom ezt nevezte meg a legnehezebb tényezőként. Pál Dániel, tizenkettedik osztályos tanuló szerint „az a legnehezebb, hogy egyedül maradtam a munkáimmal. Látom a többiekét is, de nem folyamatában. Most tűnik csak fel, hogy milyen volt egymás mellett alkotni, hogy az miért lehet jó, miért lehet inspiráló. Ha nem sikerül jól a munkám, akkor nincs, ami felemeljen. Olyan, mintha ugyanazt csinálnánk, csak két lépéssel hátrébb. Kiabálunk és meghalljuk egymást, de mégsem úgy, ahogy eddig, nem jó ez a helyzet, ez a kényszer szülte akármi.”
A vírus abba is belerondított, ami eddig motivációs erőként hajtotta a diákságot. Elmaradnak a kiállítások, osztályprodukciók, kórusfellépések, versenyek. „Ennyire egyedül még nem voltunk alkotókként a világban. Olyan mintha nem lenne tere jelenleg a művészetnek. Passzív időszak ez, minden egy fokkal komorabb lett” – vélekedett Dani.