Uvarhelyi színészből temesvári színházigazgató. Beszélgetés Balázs Attilával.
A szerző fotói.
Mi a normális? És hol kezdődik az őrület? Egyáltalán ki dönti el ezt? A társadalom? Az orvosok? Esetleg mi? Lehetünk abszolút szabadok? Kibújhatunk minden felelősség alól? – merülhetett fel hasonló kérdések hosszú sora a székelyudvarhelyi nézőben, miközben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház IV. Henrik című előadását nézte a III. Mafeszten.
A főszereplő, IV. Henrik középkori maskarában jelenik meg, fejét korona díszíti, arca fehérre mázolt, orcái és felfele ívelő szája piros. Nem császár, szó sincs róla, csupán egy arisztokrata, aki egy baleset következtében valahol a múltban ragadt.
Néhány nappal később személyesen is találkozom vele, teljesen máshogy fest jelmez és smink nélkül, már nem IV. Henrik áll előttem, hanem Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színésze és igazgatója. Azonban mégis van valami, ami összeköti őket: a szerep. Erről, Székelyudvarhelyről, emlékekről és a IV. Henrikről beszélgetünk vele.
Mi, székelyudvarhelyiek előszeretettel hangoztatjuk, hogy te székelyudvarhelyi vagy, miközben már évek óta nem laksz a városban. Neked mi a véleményed erről?
Én székelyudvarhelyinek mondom magam, még akkor is, ha a személyi igazolványomban nem azt írja, hogy itt születtem. Gyermekkoromtól itt nevelkedtem, és igen, a dolog érdekessége az, hogy többet éltem máshol, mint Udvarhelyen, de én akkor is udvarhelyinek érzem magam, mert a mentalitás, a szellemiség, a gondolkodásmód, ami itt van, meghatározott engem is. Itt vannak az iskolák, amelyeknek a tanulója voltam, és ahol elviseltek engem, mint egy nem igazán reálos beállítottságú tanulót, és akire ma úgy tekintenek, mint aki nem hozott szégyent az iskolájára.
A másik, ami nekem meghatározó volt, az a Székelyudvarhelyi Népszínház, aminek a hőskorszakában ott lehettem mint gyerek és cseperedő felnőtt, már az iskolás éveim alatt jártam ide egész az egyetemi évekig. Lógtam az iskolából a színházba, és a színházból az iskolába, aztán mégis jutottam valamire.
Mit jelentett számodra a legelső szereped?
Pont most találkoztam most valakivel, aki felemlegette ezt, emlékeznek rá néhányan. Egy nagyon kedves emlékem, Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegéről van szó, hetedikes diákként adtam elő. Ez az időszámítás kezdete nálam: annak a szerepnek a megszületése, és az én színészi gondolataimnak a megszületése is.
Akkor mondhatni egy pillanatszerű döntés volt a színészi pálya, mintsem egy hosszú folyamat eredménye?
Hát, azért nem. Utána következett egy folyamat, a Székelyudvarhelyi Népszínház több előadásában szerepeltem, megjelentem itt-ott, színházi körökben azért már ismertebb lettem. És kikristályosodott valamikor már jóval az érettségi előtt, hogy én ezt szeretném csinálni. Persze, abban az időben bátorság volt ezt kimondani is, hiszen egy hely volt a főiskolán. Nem is jutottam be első próbálkozásra, csak a másodikra.
És az egyetem után Temesváron kötöttél ki. Mi az, amiben más Erdély és Temesvár?
A különbség az, hogy itt eléggé monokróm az összeállítás ami a színházi életet illeti, Temesváron meg nagyon sokszínű. Van multikulturalitás, többféle nemzetiség él egymás mellett: németek, szerbek, magyarok, ukránok, bolgárok, és egy csomó más nemzetiség is, és ez teljesen természetes. Van egyfajta összekacsintás közöttünk, egyfajta szolidaritás, érezzük, hogy mind keressük azt a többletet, amit tud hozni ez a sokszínűség. Sőt, a román többség is keresi ezt a többletet, amit a különbféle nemzetiségek adhatnak, mind színházi, mind zenei és mind képzőművészeti téren is. Elsősorban művészetekről beszélek, de a kereskedelemben, bizniszben ugyanúgy megvannak ennek az előnyei, és természetesen a hátrányai is.
A hátrányait nehéz volt megszokni?
Retorzióval meg ilyesmivel egyáltalán nem találkoztam. Igazából az tud lenni a hátránya, hogy kevésbé tudja az ember követni a trendeket: ha beragad a maga kis közösségébe, akkor lemarad az általános trendről. Körülbelül ennyi tud csak a hátránya lenni, ami például Udvarhelyen nem annyira jellemző.
Egyszerre vagy színész és színházigazgató is Temesváron. Mit jelent ez? Elválasztható a kettő egymástól? Vagy ha már valaki igazgató lett, soha többé nem lesz csak színész?
Nagyon fontos, hogy az ember a szerepére fel tudjon készülni. Minden szerep hosszas munkát igényel: gyakorolni kell, hozzá kell olvasni, a szerep mögé kell látni, és meg kell tölteni. Ugyanez van az igazgatással is, fel kell rá készülni minden nap, és minden nap készenlétben kell lenni ahhoz, hogy ez a szerep jól menjen. De ez is csak egy szerep. Ha az ember komolyan csinálja a színházat, akkor meg komolyan veszi a szerepeket is.
Muszáj elválasztani a színészi és az igazgatói szerepet egymástól, másképp nem lehet. Nem lehet színpadon igazgató lenni, és nézni a próba közben, hogy csöpög a plafon, hogy repedés van a falon, hogy azt meg kellene javítani, hogy ez beszakadt és hasonló apróságok, mert ha ezeket észreveszem, kizökkentenek.
Melyik szerep áll közelebb a szívedhez?
Egyértelműen a színészi, az igazgatói szerep olyan, mint bármelyik másik szerep: lehetnek az embernek kedves szerepei, de egy idő után elmúlnak, ugyanúgy el fog múlni ez az igazgatói szerep is.
Meg sok időt is elrabol, elrabolja az embert attól, amit szívesen csinál, a szakmától, a mesterségétől. Ugyanakkor nagyon magányos munka, bármennyire is úgy tűnik, hogy munkatársakkal van körülvéve egy igazgató, ettől függetlenül nagyon magányos és nagy felelősséggel is jár, hiszen senki sem teszi oda a kézjegyét helyettem sehova. És nem lehet a végtelenségig halogatni ezeket a dolgokat, meg kell hozni a döntéseket, és ezt mindig egyedül kell, hogy megtegye az ember, ez nyomasztó tud lenni.
Mégsem hagyod abba. Miért?
Az igazgatói szerep is igényel egyfajta kreativitást, meg lehet benne találni a kreatív részt: kapcsolatokat hoz létre az ember, technikai felújításokból létrehozhat sok jó mindent, beleszólhat, hogy egy társulat összetétele hogyan alakul. Ezek mind a kreatív részei, amit az ember kigondol, szabadon enged, és majd meglátja, hogyan alakulnak.
Melyek voltak a legmeghatározóbb szerepeid a színészi pályád során?
Alfred de Musset Lorenzaccio (Lorenzo de Medici), William Shakespeare Hamlet (Hamlet), Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott (Guildenstern), Luigi Pirandello IV. Henrik ( IV. Henrik) című műveiben játszott szerepeim azok, amikre emlékszik a szakma, és ezek a személyes kedvenceim is.
Henrik az előadásban ép elmével dönt arról, hogy őrült lesz, ezáltal kilép a világból, és egyfajta szabadságot kap. Ez emberként mennyire tűnik vonzónak?
Az a jó a színészek munkájában, hogy ki tudják próbálni a dolgokat, amikre másoknak nem mindig van lehetőségük, van rá papírjuk, hogy kísérletezhessenek. Ez nem mindig takar egy vonzó opciót, de legalább megvan az esélye, hogy arra a két órára megpróbálja, és természetesen közben eljátszik a gondolattal is, hogy mi lenne ha… És ez nagyon jó, mert így nem marad fusztráció az emberben, tudja, hogy ez így néz ki, ekkora felelősséggel jár, és természetesen nem vezethet jóra, csak tragédiába, ha valaki kilép a világából, és így akar szabadságot szerezni magának. Ha bejárja ezt az utat valaki színészileg, akkor nem érez késztetést, hogy a civil életben is ki akarja ezt próbálni.
Én még akár szerencsésnek is mondhatom magam, mert néha a megfelelő időben a megfelelő helyen tudtam lenni, és tudtam élni a lehetőséggel. Természetesen ezek a szerepek akár az élet bizonyos szakaszait is megfelelőképpen képesek pontozni. Volt, hogy egy szerepet eljátszva beértem mint felnőtt, mint apa,és hozzásegített ahhoz, hogy érettebb és kiforrottabb legyek mint színész, és akár mindennapi ember.