h
Miben áll egy király hatalma? Alkothat kormányt? Vethet ki adót? Indíthat háborút? Szabadon dönthet sorsa felől? Mennyire különbözik tőlünk, közemberektől? Június 26-án, 19 órától a Tomcsa Sándor Színházban hasonló kérdésekkel találhattuk szembe magunkat a kecskeméti Katona József Színház vendégelőadásán.
A király beszéde című előadás
az azonos című 2010-ben bemutatott film alapján készült. A filmet Tom Hooper rendezte, Colin Firth, Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter főszereplésével. A forgatókönyvet David Seidler írta, aki ugyancsak dadogással küszködött, mint az angol király. Ez olyan mértékű inspirációként szolgált számára, hogy eldöntötte, felnőttként róla fog írni. Munkáját több neves jelöléssel, négy Oscar-díjjal és egy Golden Globe-díjjal jutalmazták.
A kecskeméti társulat által színre vitt feldolgozásban még a cselekmény előtt, a színpad minimalista, letisztult, fehér-szürke színei vonják magukra a figyelmünket. A filmbeli 1920-30-as évek lakberendezési divatjára jellemző színes mintákat, díszes kiegészítőket hófehér kanapé, néhány szék és kisasztal, vetítővászon váltják fel az előadásban – mondhatni, egy pillanatra sem igyekszik a díszlet a film eredeti korhangulatát idézni. Emellé társul a minimális hanganyag használata is, alig-alig tűnik fel zene a két főszereplő terápiában alkalmazott dúdolgatásán kívül.
Az udvarhelyi színház terme
szép lassan telik meg, és némi késéssel kezdetét is veszi az előadás. Az előadásbeli helyszínek és időpontok változását a már említett vászonra vetített írógép-szerű kiírások jelzik: először a Wembley Stadion jelenik meg, a középpontban Bertievel, York hercegével, aki éppen beszédet mond – azaz csak mondana, mert a dadogása miatt a helyzet igencsak kínossá válik.
Ezzel szépen be is vezetik a cselekmény fő szálát, melynek központi alakja a majdani trónörökös, VI. György (a csíkszeredai származású Zayzon Zsolt), aki beszédzavarral küszködik. Felesége (Bognár Gyöngyvér) közbenjárására jut el az ausztrál Lionel Loguehoz (Kőszegi Ákos), aki szokatlan és sajátos módszerekkel próbálkozik segíteni a királyon. Mindenekelőtt a Freud nevéhez kapcsolható pszichoanalízis módszereit igyekszik alkalmazni, és a dolgok mélyére ásni, de emellett éneklésre, káromkodásra, keringőre biztatja páciensét, a herceget, mely jelenetek mind humoros szituációk forrásaként szolgálnak.
Közben történelmileg többé-kevésbé hiteles szálak is feltűnnek:
Bertie apja, V. György (Körtvélyessy Zsolt, a Barátok közt Hoffer Józsija) meghal. Őt a szokások szerint elsőszülött fia, David, walesi herceg kellene kövessen a trónon, de ő inkább a szerelmet választja egy kétszeresen elvált amerikai nő személyében. Döntése miatt kénytelen lesz lemondani a trónról, így száll Bertie-re az általa cseppet sem óhajtott feladat: hogy király legyen. A beszéd innentől még fontosabb szerepet játszik az életében, ami az eddigieknél is több gyakorlást igényel újdonsült és egyetlen barátjával, Lionellel.
A főszál mondhatni eseménytelenségét a mellékszálak egészítik ki. Lionel Logue karakterének köszönhetően találkozhatunk a vívódó színész figurájával. A királyi sorsot jelentősen újszerű megvilágításban látjuk: egy tökéletlen uralkodót kapunk, korántsem eszményi, hibákkal teli, akárcsak bármely más, köznapi ember, több, mégis néhol kevesebb nálunk.
A karrier és a szerelem kettőse
is megjelenik David személyében, a beszédtanár és Bertie kapcsolatában pedig a barátkozás lehetőségei is megmutatkoznak, mindeközben az egyén harca párhuzamba állítható a nemzet harcával, a közelgő háborúval.
A kecskeméti adaptáció nagymértékben követi a film eseményeit, alig hagy ki vagy tesz hozzá, viszont néhány változtatással találkozhatunk itt-ott. Előfordul, hogy események cserélődnek fel vagy tűnnek el, olykor egy-egy szereplő kimarad vagy személyisége kisebb-nagyobb átalakulásokon megy keresztül.
Bertie az előadásban például néha egy kisgyerekre emlékeztet, aki alig lép ki felesége vagy tanítója árnyékából – a filmbeli erőteljesebb fellépésével ellentétben. A felesége pedig kevésbé nyitott a náluk alacsonyabb rétegből valókkal szemben a színpadon, bár azt meg kell hagyni, itt Lionel és a felesége is kevésbé művelt egyénekként tűnnek fel. Lionel veszít a filmbeli jó kiállásából, csak a magabiztossága marad, ami így teljesen más fényben tűnik fel, beszéde, humora is kevésbé kifinomult. Helyzetét pedig a királyi pár előtt helyesen meghajolni képtelen felesége is csak nevetségesebbé teszi, aki maradék étellel kínálja az előkelő vendégeket. Ezek a módosítások mind a humor mértékének növelését szolgálják,
Bár, ha már itt tartunk,
meg kell jegyezni, a közönség tetszését mégis leginkább a szexuális utalást vagy az obszcén szavakat tartalmazó mondatok nyerték el.
Az előadás keretes szerkezettel zárul: újra Bertiet látjuk a mikrofon előtt, ez a beszéd a színpadon lényegesen jobban sikerül, mint a mozivásznon. S bár Lionel megjelenése óta megfigyelhető a főszereplő által eljátszott fokozatos, alig észrevehető, lépésről lépésre csupán árnyalatnyit javuló fejlődés, az igazi áttörés az utolsó jelenetben történik meg a beszéd második felétől. Onnantól a király már tisztán és tökéletesen formált mondatokat használ.
Az előadás végén a hátsó sorokból egy hangot hallunk, ami kétszer is elismétli: „Ez nekünk szól! Ez nekünk szól!”. Ez alighanem csakis azt bizonyíthatja, hogy a kívánt hatás nem maradt el. A felszólaló néző katartikus élménye annyira erőteljes volt, hogy el is vonta a hátsó fertály figyelmét a színpad végső eseményeiről.