2023 karácsonyára az ukránok újra meglepték az orosz flottát, és ezúttal az eddig biztonságosnak hitt Feodosziában lőtték ki a Novocserkaszk partraszálló hajót. Bár elsőre az oroszok csak annyit vallottak be, hogy a hajó „megsérült”, elég hamar előkerültek olyan videók, amelyeken az elsüllyedt hajóból kilátszó részek, illetve akár fél kilométerre vetett hajódarabok voltak láthatóak, így végül az oroszok is elismerték a veszteséget. Látszólag válaszul Ukrajnát jelentős rakétázások és dróntámadások érték, de észben kell tartanunk, hogy ehhez a mértékű támadáshoz több hónapig gyűjtötték az oroszok a drónokat és rakétákat. Az oka ennek az, hogy belátták, a tavalyi, időben elnyúlt támadásokat meglepően sikeresen hatástalanították az ukránok – akkoriban kevesebb légvédelmük volt, de az infrastruktúra javítását nagyon gyorsan végezték. 2023 végére koncentrált támadásokat láthattunk, illetve nem az infrastruktúra degradálása volt a fő cél, hanem a katonai gyártósorokat igyekeztek támadni.
Az, hogy sok civil találatot lehetett látni a médiában, egyrészt az oroszok pontatlansága, egy kisebb részt a szándékos civilek elleni támadások (de ez továbbra is kisebb része az össznek) és végül az ukrán műveleti biztonság következtében történt. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a sikeres vagy sikertelen, katonai gyártást érintő támadásokról nem adnak visszajelzést az ellenfélnek, mert azzal pontosíthat a célzásán az ellenség. A legutóbbi nagyobb támadás 2024. január 8-án zajlott. A nyugati légvédelem kiválóan teljesített, míg 2023 májusában az oroszok próbálták bizonygatni, hogy a Kinzsalt nem tudja kivédeni az amerikai Patriot, addig január másodikán az ukránok 10-ből 10 Kinzsalt lőttek le. Ráadásul minden sikeres vagy sikertelen lövés csak több és több információt ad az ukránoknak és a nyugatiaknak a rakétarendszerről, így a jövőben a Kinzsal még a mostaninál is kevésbé lesz hatékony.
December végén Zelenszkij újra a frontra látogatott,
Avgyijivka határában készített is fotót. Továbbra is kimondottan kockázatos akciók ezek, az orosz vezetés továbbra is sokat adna azért, ha ki tudnák lőni az ukrán vezérkart – többek között azért is, mert még mindig nem tudják elképzelni, hogy más országokban a közakarat is formálja a politikai vezetést, nem csak fentről jönnek az utasítások lefele.
A szárazföldön zajló harcok sem álltak le, annak ellenére, hogy -10 fok alá is süllyed a hőmérséklet a fronton. Avgyijivkát október óta próbálják bevenni az oroszok, mondhatnánk hasonlóan a bahmuti támadásokhoz – csakhogy nem hasonlít a helyzet, ugyanis akkor, lassan bár, de haladtak az oroszok. Most viszont úgy tűnik, belátható időn belül ezt a kis városkát nem fogják tudni elfoglalni. A mindig kiváló Takács Márk írt egy összesítést abból, hogy Mit nem tanultak az oroszok a támadásról? – kimondottan érdekes olvasmány, számba veszi az elkövetett orosz hibákat és azok lehetséges okait. Érdekes módon az oroszok elektronikai hadviselését, amelyet szokás dicsérni, kritizálja, és jogosan – az ukrán drónok továbbra is elég szabadon repülnek ahhoz, hogy jelentős gondokat okozzanak a támadónak. Érdemes a cikket elolvasni, de egy záró gondolatot hadd emeljünk ki. „Látszólag minden feltétel adott hozzá, hogy megteremtsék a támadás sikerének a feltételeit, mégsem képesek rá, így saját feltételezésem szerint a kudarcaiknak nem technika-beli, hanem eljárás-beli okai vannak. Szabatosan fogalmazva, nem képesek a sikeres támadáshoz szükséges hatalmas szervezőmunkát pontosan és idejében elvégezni.”
Három hónappal az Avgyijivka elleni orosz offenzíva megkezdése után sincs nagyobb haladás 1-2 km-nél, a veszteségek viszont hatalmasak. A katonák és vezérkar két éven át történő degradálódásával, illetve a hadseregnél kreatívabb, rugalmasabb Wagner-csoport felszámolásával az oroszok hullámokban történő támadásai láthatóan kevésbé hatékonyak. Sokszor megismétlik ugyanazokat a hibákat, és ugyanazokat az útvonalakat használják még akkor is, ha azokra röviddel előtte aknákat szórnak a védők. Egy hierarchikus, parancs-központú és alapvetően apatikus társadalom hadserege is elkerülhetetlenül ugyanezeket a jegyeket fogja mutatni, ez a forrása ezeknek a látszólag könnyen kiküszöbölhető problémáknak. Így jelentős veszteségeket szenvednek olyan terepen, amelyet jól ismernek az ukránok, és amely a védőknek kedvez. Az oroszok ennek ellenére még jelentős ember- és fegyveranyaggal jelentkeznek, illetve a tűzerő aránya megint az oroszoknak kedvez, habár nyáron az ukránok egy időre megszerezték a vezetést. Viszont az emberanyag ilyen szintű pazarlása még a választások előtt arra kényszerítheti Putyint, hogy vagy mobilizálja a lakosságot, vagy engedje, hogy a támadások intenzitása jelentősen csökkenjen – egyiket sem szeretné az orosz vezetés, de ismét csak rövidtávon gondolkodnak, mint ahogy az eddig többször történt.
Ezzel szemben 2024 az ukránok számára egy látszólag csendesebb, védekezőbb évnek ígérkezik – de a jövőt alapvetően meghatározó év lehet. Ennek egyik oka az, hogy a védelmi kapacitásokat várhatóan megerősítik – Avgyijivka és a Donbasz amiatt is tartják magukat annyira erősen, hogy ott a lassan 10 éve zajló háború miatt erős védelmi állásaik voltak az ukránoknak. Emellett a nyugati fegyverszállítmányoktól való függést igyekeznek helyi gyártással ellensúlyozni, belföldi és külföldi befektetéssel. Például a Rheinmetall idén már Ukrajnában szeretne gyártani Fuchs páncélozott személyszállítókat, és 2025-ig el olyan típusú Lynx (Hiúz) páncélozott gyalogsági harcjárműveket, amelyeket Zalaegerszegen is gyártanak.
Egy másik fontos ok a lassulásra, legalábbis az eddigi jelentések szerint, a relatív lőszerhiány lesz.
Míg Oroszország megsokszorozta a termelést, és olcsóbban termel többet, addig a nyugat az egyszerű, 155 mm-es lőszert nem tudta ugyanolyan gyors ütemben gyártani – és erre még rájön az, hogy Észak-Koreától is szereztek az oroszok lőszert (hajaj, ha ezt tudnák a szovjetek, hogy ma Oroszország Irántól és Észak-Koreától kuncsorog). Ennek sok oka van, de egyik sem az, hogy ne bírnák meg a nyugati gazdaságok, vagy technikailag kihívás lenne. Inkább a kis kereslet (még mindig nem rendelnek elege az államok) és a kínálat (igazán nagy rendelés nélkül nem éri meg a magánvállalatoknak, a befektetés nagy, a haszonkulcs kicsi) rossz találkozása az ok. Emiatt sok olyan szakértői figyelmeztetést lehetett hallani az elmúlt hónapban, hogy nem lesz elég lőszere az ukránoknak. De érdemes észben tartani, hogy a nyilvánosan megjelenő anyagok többsége nem pusztán helyzetleírásért jelenik meg, hanem a közvélemény és a döntéshozók véleményének alakítása érdekében is, illetve az ilyen jellegű, jól megszellőztetett problémák hamarabb átütik a döntéshozók ingerküszöbét. Az elmúlt két évben is voltak ilyen figyelmeztetések, akkoriban jellemzően máshonnan felszabadított készletekkel és oroszoktól zsákmányolt eszközökkel oldódott meg a probléma. Ma ezek kevésbé elérhető megoldások, de azt is érdemes észben tartani, hogy a nyugat, főleg az Egyesült Államok, nem fogytak ki a készletekből, pusztán a nemzetbiztonságilag fontosnak tartott készleteket közelítik – de nem valószínű, hogy egyhamar bárki lerohanná Dániát vagy Portugáliát, nem minden országnak indokolt ugyanolyan szinten tartania átmenetileg a készleteit.
És a nagy, gazdag országokon kívül is van élet,
mára a bolgár fegyveripar minden nap minden órájában gyárt lőszert, mind NATO, mind szovjet kalibereket. A finnek, akiknek a tüzérsége nagyobb, mint a németeké és franciáké együttesen, idén duplázni fogják az amúgy is jelentős lőszergyártásukat. A finnek szomszédai, a svédek, akinek az Archer önjáró lövege bizonyított a fronton, ugyancsak szerződtek a hazai lőszergyáróval (Nammo) a jelentős kapacitásnövelésért. 2025-re pedig várhatóan a német és amerikai gyártók is utolérik a tervezett lőszergyártási kvótát.
Közben az orosz gazdaság és társadalom a katonasághoz hasonlóan működik otthon: látszólag jól van és nincs negatív következménye a háborúnak rájuk, sőt. De közelebbről megnézve furcsa dolgok történnek. Decemberben cikkezett arról az Economist, hogy a felpörgetett orosz katonai kiadások a GDP növekedési statisztikában ugyan ma jól mutatnak papíron, de valójában túlpörög a gazdaság, főleg a szankciók és munkaerőhiány mellett, és a fogyasztói árak már most meredek emelkedést mutatnak, miközben a nyugati infláció sokat simult, a kínai gazdaság pedig egyenesen deflációtól szenved (szenved, ugyanis a fogyasztásnak és a gazdaságnak rosszat tesz). 2024. januárjára pedig Moszkvában még nagyban zajlik a fogyasztás, a nyugati luxuscikkeket kerülőúton hozzák be, de elérhetőek. A katonaságot dicsőítő, illetve toborzó plakátok szinte eltűntek, a buszmegállóban van még toborzóplakát. A gazdagabbak Moszkvában vagy Dubajban buliznak, mintha mi se történt volna, de azért fel-felmerül, hogy nehezen jutnak el a gyerekeikhez Olaszországba és Nagy-Britanniába, és még kevésbé fognak tudni az Alpokban sízni és bulizni évtizedekig. A jövő kapcsán pedig még mindig Nyugatra akarja adni a gyerekeit tanulni, nem Oroszországba vagy Kínába. Egyelőre ez nem hangzik veszélyesnek, de az elitek elégedetlenségéből szokott a diktároroknak baja esni előbb-utóbb. A szegények problémái még érezhetőbbek, a tojás, a legolcsóbb húspótló proteinforrás ára, és vele a lakossági elégedetlenkedés olyan szinten ugrott meg, hogy egy ismert baromfitelep tulajdonosra, Gennadij Sirjaevre lövéseket adtak le (nem esett baja egyébként). A tojást darabra adják több helyen, és importra szorul az ország. Régiónként hatalmas eltérések vannak, jellemzően a nagyobb városokban kevésbé probléma az élelmiszervásárlás, illetve a Kínával határos régiókban rendszeresen átjárnak vásárolni a szomszédos kínai áruházakba. Egyelőre nem fog az élelmiszer miatt lázadás kitörni, ebben szinte biztosak lehetünk, de a Kremlin árgus szemekkel fogja figyelni az ilyen jellegű problémákat – ugyanis ezek azok, amelyek igazán utcára tudnak vinni tömegeket.
Bár a tavaly üzemanyaghiány jórészt megoldódott, azért még lehet videókat látni benzinkúti sorokról – ez viszont nem valószínű, hogy tartósabb problémákra utalna, a Kreml kényesen fog ügyelni arra, hogy az ilyen jellegű, a lakosságot érintő, de az orosz gazdaságnak alapvetően nem kihívást jelentő problémák elviselhető időn belül megoldódjanak. Amivel viszont jobban küszködik,
az az áram- és fűtéshálózat lerothadása.
Jórészt még a toldozott-foltozott szovjet rendszer jelenti a hálózat alapját, de az eddigiektől eltérően a pénz jó része háborúra kell, a szakemberek sokkal több pénzt kapnak a fronton vagy a hadiipari gyárakban, és a korrupció szintje sem esik – így jelentős problémák adódnak a rendszerben, és sokáig nem javítják őket. Így például amikor elromlik a távfűtés (az orosz városokban mai napig ez a legfontosabb fűtési forma), és elfagynak a mínusz húsz-huszonvalahány fokban a csövek, akkor gyakran valamivel muszáj pótolni, mert elviselhetetlen a hideg. Fura módon a gázhálózat nagyon fejletlen ebben a jelentős gázexportőr országban, így az elektromos hálózat marad. Viszont az is még a szovjet igényekre volt méretezve, így nem csoda, hogy a több száz vagy ezer nagy teljesítményű elektromos eszköz hatalmas nyomást helyez a rendszerre.
Egy izzó kábel Oroszországban. A kép forrása itt található.
Idén az orosz vezetés azt fogja próbálni sugallni otthon, hogy a gazdaságnak kutya baja – tehát felhagynak a háborús narratívával, ami azt sugallja, hogy a lakosság nem vevő arra, hogy a nadrágszíjat meg kell húzni a fegyveres konfliktus érdekében. Ennek ellenére nehéz lesz fenntartani ezt a képet, amint ez a kiváló Foreign Policy cikk Alexandra Prokopenko tollából kifejti: bár papíron 3,5 százalékos növekedés várható 2023-ra, a világátlag (3 százalék) felett, valójában a számok mögött növekvő problémák sorakoznak. Putyin egyszerre kell költsön a háborúra, a lakosság életszínvonalának fenntartására és ezekkel egyszerre a makroökonómiai stabilitást is fenn kellene tartania. Az első kettő még megoldhatónak tűnik rövid távon, rengeteg költéssel, de ez közvetlenül a harmadik pont ellen hat. A háború és a munkaerőhiány felverte a fizetéseket, de nyomást helyez fontos gazdasági ágakra, mint az élelmiszeripar (és a tojások) meg az infrastruktúra (fűtés, áram, de előbb-utóbb az utak, vasutak) fenntartására.
A hatalmas állami költések és fizetések gyakorlatilag új középosztály kiemelkedését jelentik, amely főleg erőszakszervezetekből áll
– de ez az állam számára is függést jelent, az ő fizetésüket akkor sem csökkenthetik később, ha leesik a bevétel. Sőt, ellenkezőleg, az infláció növekedésével ők is el fogják várni a fizetésük emelkedését. Az infláció pedig növekszik, részben bizonyos javak hiánya miatt, részben a gazdaságba pumpált hatalmas pénzek miatt. A hiányt gyorsan kell pótolni importból, hogy a lakosság elégedett maradjon, ez viszont bizonyos piacokon aláássa az orosz gyártást – Kína, Törökország, de akár Irán is pedig nem fog habozni, hogy elöntse az orosz piacot a saját exportjával.
Az orosz büdzsé 2024-re 70 dolláros Ural hordónkénti árral számol, ez azt jelenti, hogy a piac többi része 85 dollár körül kell mozogjon (mivel az oroszok a szankciók miatt csak nyomott áron tudnak Kínának, Indiának és másoknak eladni). Január közepén ez egy optimista forgatóknöyv, a Brent hordója 76 dollár körül, a West Texas Intermediate pedig 70 (utóbbi mindig olcsóbb a Brentnél). Hacsak nem fog Kína gazdasága hatalmas nőni a semmiből (ennek zéró jele van, épp ellenkezőleg, gyengélkedik), akkor nem igazán valószínű, hogy sokáig 85 dollár fölött járna a hordónkénti ár. Az olajár emelkedését okozó kockázatot az OPEC hatalmas termelés visszavágása (ami valószínűleg megtörténik, csak nem olyan mértékben), vagy a közel-keleti konfliktus drasztikus elfajulása jelentene. Az orosz költségvetés azzal sem számol, hogy a nyugat szigorítana a szankciókon vagy a betartatásukon – ugyancsak túl optimistának tűnik, tekintve, hogy a török bankok már január közepén kezdenek számolni az amerikai szankciókkal, és szigorítanak az orosz tranzakciókon. Kína sem fog nagy segítséget jelenteni, az apró orosz gazdaságért nem fogják a nyugati zsíros üzleteket kockáztatni (ne feledjük, az orosz gazdaság nagyjából Olaszországgal, Texas vagy New York államokkal egyenlő nagyságú – és kb. fele a kaliforniainak).
Összességében tehát az orosz gazdaság nem omlik össze idén, de jövőre sem
– de a kihívások egyre nagyobbak lesznek, és a problémák megoldása egyre több pénzt fog felemészteni. Ugyan még nagy tartalékokkal rendelkezik az orosz állam, de közel sem végtelenekkel – és a bevétel is csak egyre csökkenni fog, hiszen még a kínai gazdaság sem fogja olyan ütemben felvásárolni a nyersanyagot, mint régebb (részben mert épp nehézségeken megy át, részben mert a fosszilis üzemanyagok lassan ott is csökkenő tendenciát mutatnak az energiamixben). Eközben viszont az emberek se éhezni, se fázni, sem a fronton meghalni nem szeretnek, és bár most csend van, a felhők gyülekeznek a Kremlin fölött is.
Szentpétervár fölött szó szerint is, ugyanis az orosz Amazon-koppintás, a Wildberries egyik hatalmas raktárában tűz ütött ki, és egészen apokaliptikus képek készültek. Néhány korai beszámoló szerint ahhoz lehetett köze, hogy a cég segített az államnak a katonák toborzásában, de utólag úgy tűnik, inkább csak nézeteltérés volt egy tádzsik és egy azeri dolgozó között. Az orosz nagyvárosokban eddig is sok ideiglenes és állandó bevándorló dolgozó volt, főleg a volt szovjet tagköztársaságokból, de a munkaerőhiány miatt még több lesz, miközben sok rendfenntartó a fronton harcol. Szinte elkerülhetetlen, hogy ne növekedjenek a társadalmi feszültségek, illetve a bűnbandáknak bevételi és terjeszkedési lehetőséget fog adni a csempészet – amely még több erőszakhoz vezethet, ha ezek a bandák harcolni kezdenek egymás piacáért.
Miközben az EU és az USA nem egyezett még ki a saját 50 és 60 milliárd dolláros segélycsomagjairól, aközben Ukrajnának új reményforrása lehet: az orosz állami pénztartalék fele, 300 milliárd dollár Nyugaton, annak is nagy része Európában van. A kezdeti fenntartások ellenére valójában a nemzetközi jog teljes mértékben lehetővé teszi, hogy a nemzetközi szabályokat megszegő országtól lefoglaljanak ilyen pénzeket kártérítésért (például a Katart megtámadó Irak is így járt) – akit mélyebben érdekel a téma, az a War on the Rocks podcastnak ebben az epizódjában juthat minőségi és mélyreható elemzéshez (angolul). A felszín alatt folyik a munka, de úgy tűnik,
a háború második évfordulójára, azaz idén február 24-re, előállnak a nyugatiak egy tervvel.
És ha belegondolunk, így is lenne helyes, miért fizessen a nyugati adófizető azért a kárért, amit az orosz állam okoz, ha megfizettethetjük az orosz állammal.
Energetikailag az EU egésze pedig folyamatosan csökkenti függését az orosz gáztól, és az orosz LNG egyáltalán nem vette át a vezetékes orosz gáz helyét az energiamixben. Nemhogy nem függ az EU az orosz gáztól, de az elvárásokhoz képest meglepően könnyen le is tudott szokni róla. És miközben a magas (bár csökkenő!) árak nem kellemesek sem nekünk, lakosoknak, sem az iparnak, de ironikus módon mégsem Európában van élelmiszer-ellátási probléma, vagy jég a lépcsőházakban – amit az oroszok nemrég még számunkra jósoltak.