Fotó: HODGYAI ISTVÁN/Művelődési Ház
„A második életemet élem”, mondja a finn Jarmo Nieminen, festészeti kiállításának bemutatója előtt a Művelődési Házban. A hatvanas évei végén járó férfi Finnország Udvarhely-méretű, Hämeenlinna városkájából költözött ‘89-ben Budapestre, 1992 óta pedig visszatérő vendég Udvarhelyen is, amit egyik otthonának tart, és ahová nemcsak üzleti és baráti szálak kötik. Ezúttal festőként mutatkozott be a közönségnek, a Művelődési Házban kiállított műveit november 2-ig nézhetik meg Visszatérés hívószó alatt az érdeklődők.
Jarmo egy közvetlen, barátságos úriember,
elsőre semmilyen hasonlóságot nem mutat a finnektől megszokott vagy elvárt introvertsággal, tartózkodással, távolságtartással. Sőt, olykor azt érzem, én vagyok túl visszafogott az ő kitörő életszeretetéhez képest. Azt a fülest kapom, hogy Jarmo egy igazi életművész, aki többször újraértelmezte saját magát és életét, most pedig gyógyító hobbijából, az akrilfestészetből mutat meg egy szeletet Udvarhelyen.
Erdésznek tanult, majd befektető lett, kereskedelemmel foglalkozott (finn termékeket forgalmaztak Magyarországra és Székelyudvarhelyre is, itt később az Infopress nyomda társtulajdonosa is volt), kávézót működtetett Budapesten, volt galériája Finnországban, most pedig órákat tölt el a legnagyobb lelki békességben akrilfestéssel: ez Jarmo Nieminen nagyon rövid szakmai életrajza. Ahogy a pasztelles képei előtt üldögélve elmeséli életének nagy váltását,
Jarmo maga is teljes összhangban van alkotásaival:
„Az életem teljesen megváltozott egy súlyos betegség miatt. A mostani életemet össze sem hasonlíthatom azzal, ahogy azelőtt éltem. Mindenféle munkákat végeztem, de visszatekintve azt gondolom, talán hamarabb neki kellett volna kezdjek a festészetnek. Megtaláltam pár régi rajzomat még iskolás koromból, tízévesen festehettem őket, és egészen jó munkák voltak! De volt egy tanárom, aki szinte kiüldözött az osztályteremből, hogy én nem tudok festeni, nincs ott keresnivalóm.”
Jarmo 2018-ban kezdett festeni a betegségből való kilábalása és édesapja elvesztése után, egyfajta terápiaként. Munkáiban elsősorban természeti elemekhez, emlékekhez nyúlt, majd az absztrakt formákkal kísérletezett. Ami a színeket illeti, periódusai vannak, mondja, és a kiállításon végigpillantva valóban látunk egyfajta színbéli tematikusságot: kék egek, tavak, sárgás-zöldes erdők, aranyozott, maximalista, dekoratív kompozíciók. Mivel elsősorban hobbiművészként tekint magára, Jarmo megengedi magának, hogy pontosan azt és úgy fesse, amit akar: ha épp a naracssárgával akar hónapokon át bíbelődni, kísérletezni, akkor úgy tesz, semmilyen szakmai nyomás nem nehezedik rá. Talán ezért is árad annyi harmónia ezekről a képekről: nincs bennük megfelelési kényszer.
Család II/ Family II, akril, 2023.
„Nem függök a kritikusoktól, a művészettörténészektől. Követek fiatal művészeket, akik Budapesten végeztek. Nehéz szakmát választottak. Mintha mindenkinek a kedvébe kéne járniuk. Galériákat kell találjanak, kiállításokat, műkritikusokat, művészettörténészeket, akik támogatják őket és a karrierjüket. És vannak szomorú történetek is, amikor a fiatal művész egyszerűen nem tudja mindezt csinálni. Ma az alkotó marketinges is kell legyen egyszemélyben. Én mindettől szabad vagyok. Azt festek, amit érzek, amit akarok. Nem kell elérjek semmit már, az életem nem függ ettől. És ez nagyon jó nekem. Ha valakinek van véleménye a munkáimról, az rendben van, joga van hozzá, de ez engem nem érint”, fejti ki Jarmo a terápiás és hivatásos festészet közötti különbségeket.
Jarmo ornitológus is, lelkes madárrajongó és -festő:
tablóin viharmadár, küszvágó csér, énekes hattyú, csigaforgató madár, és egyszerű cinege is megpihen, vagy épp átsuhan, egyedül, párban, rajban. Az égpásztázás, a madárles meditatív hobbi, megnyugtatja a lelket, csillapítja az elmét, helyére rakja az egót. Az érdes felületű akrilfestményekről ez a rácsodálkozás és megilletődés-tapasztalat is átjön: kienged a stressz a szárnycsapkodás, a levegőre felülő, az égen átúszó madarak láttán. Jarmo nyugalma, amivel a természetet szemléli és világát lefesti, kiárad a vászonról, és minket is csillapít.
Énekes hattyúk III/Whooper Swans III, akril, 2023.
„Nagyon feszült ember voltam. Tíz évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy a festőasztal mellett fogok ülni és órákon át dolgozom egy kép részletein. Most már sokkal türelmesebb vagyok. Egyik helyről futottam a másikra, tíz percenként más dolgokat csináltam. Így élünk, ilyen az életünk. Sok ember olyan munkát végez, ami saját szándékainak, akaratának ellentmond. Sok velem egykorú embert látok, hogy teljesen más dolgokba fognak: kézműveskednek, könyvet írnak, és teljesen megtisztulnak, más emberek lesznek.”
Jarmo nem illeszti be munkáit semmilyen művészeti vonulatba, de beismeri, hogy az absztrakt háttér a figuratív képein is visszaköszön. 2018-as kezdése óta munkái nagyobbak és bátrabbak lettek, magabiztosabban, boldogabban fest. A kiállításon 2020-as, 2021-es és 2022-es munkákat is láthatunk, de a legtöbb akril 2023-ban készült, egy látványos kék periódusban. „Valamiért a kék szín áll hozzám a legközelebb, de nem határolom be magam, minden színnel dolgozom. Mostanában akril spray-vel is dolgozom az ecset és a kaparókés mellett.”
Fotó: FÜLÖP ATTILA/Művelődési Ház
Kérdésemre, hogy művésznek tartja-e magát, Jarmo elmondja, hogy akkor érezte először magát igazi képzőművésznek, amikor a Helsinki Liszt Intézetben megnyitották Életöröm című kiállítását. „Nem tanultam egyetemen, nem vagyok igazi festő, hobbiművész vagyok, ezeket mondtam magamról másoknak. De amikor ott álltam Helsinkiben a pódiumon, és bemutatták a munkáimat a közönség előtt, azt éreztem, hogy igen, mostantól művész vagyok, és már nem számít, hogy nincs szakmai előképzettségem. Magamért festek, az emberekért festek. Szeretném megosztani velük azokat a jó érzéseket, amelyeket festés közben átélek. Nem követek semmilyen stílust, van egy saját stílusom, és nagyon boldog vagyok, amikor azok az emberek, akik pár éve követnek, elmondják, hogy felismerték a munkáimat. »Ez csakis a te munkád lehet«!, mondják.”
És hogy hogy magyarázható az Udvarhely-szerelem?
A kilencvenes évek elején pontosan abban a teremben mutatkozott be termékforgalmazóként, ahol 31 évre rá festményei lógnak a falon. „Terem”, mondja Jarmo, aki mellesleg magyarul is jól beszél, bár mi angolul diskurálunk. Elérzékenyül, és ez érthető is. Generációkat látott már felnőni Székelyudvarhelyen is, mind az Infopress nyomdában, mind a baráti közösségben. Olyan is volt, hogy 15 év után egy pincér felismerte a vendéglőben. Leginkább az szimpatikus Jarmoban, hogy nem titkolja az érzéseit. Nem leplezi, hogy meghatódott, hogy ezek a találkozások, barátságok fontosak számára, hogy Udvarhely a szívéhez nőtt finnországi és budapesti otthonai mellett. Nemcsak az itt kötött kapcsolatok, hanem természetesen az erdélyi táj is ide köti: „Mindig izgatott vagyok, amikor Korond felől érkezem Udvarhelyre. Az ereszkedőnél, ha én vezetek, ha más, mindig elfog egy jó érzés. Meg akarok állni és nézni a várost. Elképzelheted, hogy finnként mennyire élvezem itt az erdőket, a madarakat, a természeket.”
Faggatom még kicsit Jarmot, hogy milyennek látja a magyarokat, az udvarhelyieket.
„Számomra a magyarok nagyon eleven, könnyen megközelíthető emberek. Magyarország és Finnország szoros kapcsolatot ápol, amikor azt mondod egy magyarnak, hogy Finnországból jöttél, tárt karokkal fogad. Ez egy igen kellemes érzés volt akkor is, amikor először érkeztem Magyaroszágra. Akkor az emberek sokkal nyitottabbak voltak, de ez mára már megváltozott a fővárosban is. Az embereknek nincs ideje. Szinte egyáltalán nem fordul már elő az, hogy valakit megismersz és másnap meghív vacsorára. Székelyudvarhelyen az emberek egy kicsit másak. Zárkózottabbak. Nem adják ki egyből magukat, óvatosabbak. De nagyon jó barátokra tehetsz szert, amikor már közel engedtek. Ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Magyaroszágon, mégis félszavakból is megértik egymást”, mondja Jarmo, majd elhümmögi, hogy hogyan beszélnek a székelyek egymás között. Nagyon pontos és megkapó.
Erdőkép/Forest view, akril, 2022.
Visszakanyarodunk a festményekhez, hiszen félóra múlva kiállításmegnyító, amelyen a Palló diákjai zenélnek-énekelnek magyarpalatkai muzsikát. „A kiállításokban az a jó, hogy a művek kapcsolódnak az emberekkel. Ez boldoggá tesz”, mondja Jarmo. „Elmondhatom a látogatóknak, hogy hogyan dolgozom, hogy mi áll egy munka mögött, és ez extra adag boldogsággal tölt el.” (A festő Udvarhelyen is körbevezetett kiállításán egy csoport művészetkedvelő kamaszt.) „Életem legjobb időszakát élem most. Ilyen szintű harmóniát eddig nem éreztem. Békés vagyok és boldog, és ezért folytatom a festést. Ez nem egy egyéves terápiás projekt volt: ezt szeretném csinálni életem végéig. És azoknak, akik hasonló módon elkezdtek alkotni és még az elején járnak, azt tudom tanácsolni, hogy folytassák, ne adják fel. Az elején mindenféle vegyes érzések kavarognak bennünk, hogy ez nem fog működni, nem fog hatni, de ezeket ki kell zárni és folytatni a munkát.
Ne adjátok fel!”, mondja el Jarmo.
Jó is lenne ezeket az énekes hattyúkat el-elnézegetni valamelyik kávézóban Udvarhelyen, s bámulni közben az eget.
