fotó: unsplash.com

Akarok én továbbtanulni? Inkább dolgozzak? Biztosan jó úton indultam el? Értek én ahhoz, amit tanultam? Mit gondolhat rólam a körülöttem lévő világ? Jól végzem a dolgomat? Miért kellene már most elköteleződni? Máris baba? Érezhetek én így? 

A kapuzárási pánikkal ellentétben kevésbé elterjedt fogalom a kapunyitási pánik, pedig rengeteg fiatalt érint. Az érettségit, egyetemi diplomázást követően beköszönt az életünkbe egy légüres tér, amelyet kezelni, átélni sem könnyű, és még a továbblépést is megnehezítheti. Erről a krízis szerű elakadásérzésről Asztalos Ágnes szociálpedagógussal beszélgettem.

Asztalos Ágnes szociálpedagógiai diplomáját 1997-ben szerezte az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, jelenleg a Tompa László Általános Iskola tanácsadó tanáraként is dolgozik. Fiatalon, még a főiskola megkezdése előtt lett édesanya, lánya mára felnőtt nő, így a cikkből nem csupán szakmai, anyai tapasztalatai is visszatükröződnek. Neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen 1999-óta jelen van a médiában.

Mit jelent a kapunyitási pánik fogalma?

Maga a fogalom egy szorongásos állapotot jelent, amikor a fiatal elbizonytalanodik, körülötte ott van a sok választható lehetőség, ott lehet a szülőkkel, közösséggel szembeni megfelelési kényszer, és a félelem a jövőtől, hogy hogyan lesz tovább.

Fontos különválasztani az általad említett két életkori időszakot, mivel az egyik épp a serdülőkor végén lévő középiskolát végzett fiatalokat érinti, a másik meg az egyetemet utáni, pályakezdő fiatal felnőtteket. 

A téma kapcsán először Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete jutott eszembe, aki szerint minden életszakasznak, minden életkornak van egy megoldandó feladata.

Gyakran láthatjuk, hogy a középiskola befejezése után kiüresedett állapotban van a fiatal. Ebben az állapotban létezni nem is olyan könnyű.

A serdülőkornak a feladata az, hogy megtalálja az identitását, a saját önazonosságát az egyén. A serdülők egyrészt tudják, érzékelik, hogy a környezetüknek elvárásai vannak feléjük, hogy tovább tanuljanak vagy munkába álljanak.  lyenkor sokan még maguk sem tudják, mit is akarnak, nagyon meg akarják találni saját magukat. Ezek a konfliktusok, az egymás ellenében ható külső és belső erővonalak vezethetnek oda, hogy a serdülőkor végén lévő fialatok ezt az időszakot ijesztőnek, szorongáskeltőnek érzik, és nem igazán tudják, hogy melyik úton induljanak el.

Felmerülhet a kérdés: tegye-e, amit elvárnak tőle, miközben az sem biztos, hogy egyáltalán érti, pontosan mit várnak el tőle, milyen utat kell bejárnia. Lehet, hogy csak időre van szüksége a döntéshez.

Már a ‘60-70-es évektől nagy divat főleg Európában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában a gap year nevezetű fogalom, ami azt jelenti, hogy az egyén, mielőtt továbblépne, például továbbtanulna, egy évet szabadon tölt el. Utazgat, önkénteskedik, kipróbál olyan tevékenységeket, amit addig nem. Sokan vitatják ennek a hasznosságát, mondván, hogy elpazarol így egy évet. A szakemberek és a saját véleményem szerint sem feltétlenül elpazarolt ez az év, mivel éppen arról szól, hogy ezt a szorongáskeltő állapotot – tovább kell lépni, munkát kell keresni – oldja. Lehetőséget ad a fiatalnak arra, hogy az iskolai feladatok után kapjon egyfajta teret, levegőt ahhoz, hogy megtalálja a saját útját, picit többet megtudjon magáról. Kilépés a megterhelő feladatok közül, a fiatal azt érezheti, hogy szabadon megválaszthatja, mit csináljon, mibe fogjon, mit próbáljon ki. Hatalmas jelentősége van ennek, felszabadító lehet, jobban megismeri magát, megtanul a döntéseiért felelősséget vállalni. Kipróbálhat olyasmit, amire addig az iskola miatt nem volt ideje, és lehet, hogy ekkor sejti meg, hogy mivel szeretne foglalkozni vagy mi az az irány, ami felé el szeretne indulni. Ehhez nyugalom kell, tér, levegő és ami nagyon fontos, leválás a szülőktől. Ez az egy év erre is jó lehet, mivel a leválási folyamat nélkül nehéz olyan döntést hoznia a fiatalnak, ami az övé. A többség benne van a mindennapi taposómalomban, az érettségi eléggé kitolódik, aztán eredményhirdetés, egyetemi felvételi, iratkozás, lakáskeresés. A sok minden között a szorongás háttérbe szorulhat, de attól még sokaknál ott van.

Visszautalva az Eriksoni fejlődéselméletre, az az ideális, hogyha az egyén úgy lép ki a serdülőkorból, hogy nagyjából megtalálta az identitását, és nem úgy, hogy azt érzi, szerepkonfliktusokban, szerepzavarban van, nem tudja ki ő, kinek kell megfelelnie, mit kell csináljon, mit vár tőle az élet, neki mit kell tennie ahhoz, hogy jó legyen, szerethető legyen.

Minden életforduló – egészen attól kezdve, hogy a kiskölyök napközibe megy, aztán iskolába, iskolaváltások, majd érettségi, egyetemi felvételi, egyetem elvégzése – konfliktusos helyzetet teremthet. Erikson az elsők között beszélt az identitás krízisről, amikor az egyén annyira nem leli a saját identitását, a saját hangját, a saját elképzelését saját magáról, hogy azt már egyfajta krízisként éli meg. Aki ilyen állapotban van, az egyértelműen még nehezebben, még szorongatóbban éli meg azt az egyetem előtti, továbbtanulási időszakot, és adott esetben felerősödhetnek a depresszív hangulatok: elhatalmasodott szorongás, akár pánikzavaros tünetek is felbukkanhatnak.

Ez a váltási folyamat az egyetem elvégzése után lévő fiatal felnőttek esetében hogyan néz ki?

Minden nagyobb váltás fokozott stresszel jár, de ez még nem krízis, tulajdonképpen természetes: végeztem az egyetemmel és tudom, hogy új szakasza következik az életemnek, egy új lépcsőfok, amit meg kell lépnem. Az egyén azt érzi, hogy ez nehéz, ez neki túl terhes, elakadásként éli meg, vagy szorong. Fél attól, hogy mit hoz a jövő, mi lesz ezután. Ez egy teljesen természetes állapot. Gyakran félünk az ismeretlentől… Nem tudjuk, nem tapasztaltuk, hogy milyen munkahelyet keresni, elmenni állásinterjúkra, munkahelyet találni, beszokni, beilleszkedni.

Itt az a fontos, hogy az előző időszakait ki hogyan élte meg, hogyan oldotta meg. Aki az előző ilyen fordulópontokat jól oldotta meg,megerősödve jött ki belőlük és elégedett, annak  könnyebb. Azoknak nehezebb, akik egyetem után jönnek rá, hogy tulajdonképpen nem is azt akarják csinálni, amibe kezdtek, még mindig nem biztosak abban, hogy jó úton vannak-e, fogják-e tudni csinálni, esetleg ki kéne-e valami újat próbálniuk. Nekik természetesen nehezebb ez az időszak.

Mikor jön már a baba?

Erikson szerint a fiatal felnőttkorba lépő egyént az a konfliktus várja, hogy sikerül-e bensőséges, intim kapcsolatokat kiépítenie, működtetnie vagy elszigetelődik. Jó esetben a fiatal ilyenkor már képes arra, hogy tartós kapcsolatot kialakítson, bensőséges, szoros pár- és baráti kapcsolatai legyenek. De előfordul, hogy ezt nem sikerül megoldani, ilyenkor nagy a veszélye annak, hogy elszigetelődik, magányossá válik az egyén, nem igazán találja az emberek közt a helyét, nem találja a párját. Minderre rájön a közösségi elvárás – a mi kultúránkban főleg –, hogy azért már illene, hogy legyen tartós kapcsolat, idővel eljegyzés, házasság. 

Itt ismét az egyén önismerete a fontos, a saját személyiségfejlődése. Ha olyan állapotban jött ki a serdülőkorból, hogy tudja, ki ő, mit szeretne az élettől, hogyan képzeli el a kapcsolatrendszerét, identitásában megerősödve képes bensőséges kapcsolatokat működtetni, fenntartani, akkor adott esetben meg is tudja védeni ezt az álláspontját a szüleivel, a környezettel szemben: „mi most így jól vagyunk”, „én még most jól vagyok”, „most azt gondolom, hogy nekem ezek és ezek a prioritásaim, nem az és az”. Ez az énerő nagyon fontos, hogyha ez időben kialakult, akkor az elvárások és szorongások közepette is tudja, hogy neki milyen utat kell követnie.

Van recept az „énerő” megtalálására, fejlesztésére?

Nagyon mély és bonyolult téma, az egészet meghatározza a családi háttér. A családi minta alapvetően befolyással van arra, hogy ki hol tart a személyiségfejlődése útján, sikerült-e a saját szempontjából jól megoldania a fejlődési szakaszok konfliktusait. Megtörtént-e a valós elengedés a szülők részéről? Tud-e fiatal felnőttként úgy belépni a munka világába, hogy nagyjából tudja, mit akar? Tud kapcsolódni másokhoz? 

Konkrétan: abból a fiatalból lesz igazán felnőtt, akinek sikerül leválni a szüleiről. A leválás alatt nem elválást és minden szálnak a drasztikus elvágását gondolom, hanem azt, hogy meg tudja határozni önmagát, autonóm, független, saját elképzelésekkel, vágyakkal, tervekkel és saját döntéseket hozni tudó ember. Ez az ember ismeri, legalább nagyjából tudja, hogy ő mit akar, merre akar elindulni, és tud ezek alapján döntéseket hozni a szüleitől függetlenül. Ez az ideális, ez lenne a természetes, de sok családban ez eléggé nehezített folyamat. Nehezen engedik el a gyerekeket, egyetem után is beleszólnak a döntésekbe. Nem feltétlenül durván és agresszíven, lehet ezt finoman is csinálni. Jó tanácsokat adnak a fiatalnak, de úgy hogy a fiatal azt érzi, muszáj megfogadnia, mert hanem megbántja anyut, aput, nagymamát. A pozitív ellenpélda ez lenne: a fiatal mögött olyan család van, amelyik bátorító, támogató, de nem beleszóló, nem korlátozó, nem visszaszorító, visszahúzó. Ebben az esetben valószínűleg könnyebben, kevesebb szorongással, stresszel oldja meg és viszi végig ezeket a konfliktusokat.

Mi van, ha nem érezzük jogosnak az elakadást, mert másnak rosszabb?

Nem lehet a problémákat mérlegre tenni. Az én problémám, elakadásom nekem akkor és ott probléma. Ebből kell kiindulni, erre bíztatnék mindenkit, hogy ne hasonlítsuk össze a problémáinkat másokéival, mert nem lehet, ezek annyira szubjektív dolgok. Ez az enyém, ez nekem fontos, az én életemben elakadás, és az nem mindegy, hogy az életemben való saját elakadásomat hogyan oldom meg, akkor sem, ha tudom, hogy másnak rosszabb.

Fontos, hogy itt és most én hogy érzem magam, milyen döntéseket tudok hozni, ki és mi segíthet benne. Fel kell mérni az erőt adó pontokat, ki az, akire támaszkodhatok, aki segítséget nyújthat, ki az, aki tényleg őszintén nyitottan figyel rám. Minden embernek joga van arra, hogy a saját elakadásaihoz segítséget kapjon, és a saját elakadásait a saját maga szempontjából a lehető legjobban oldja meg. Akkor tud, bár rosszul hangzik, a társadalom hasznos tagjává válni. Akkor tudok én jól működni az első állásinterjúkon, egy új munkahelyen, akkor tudom a beilleszkedést egy adott élethelyzetben jobban megoldani, ha én nagyjából rendben vagyok.

Vannak olyan dolgok, amelyekre érdemes odafigyelni, és szaksegítségért fordulni miattuk?

Itt is fontos szétválasztani a serdülőkori, érettségi utáni elakadást az egyetem utánitól, mivel ekkor még a fiatal jobb esetben a szülők látóterében van. Tényleg fontos figyelni, ha úgy látják, hogy nagyon elakadt a fiatal, erős szorongásai vannak, nagyon megváltozott az életstílusa, életritmusa, akár depresszióra utaló jeleket is mutat, nem igazán tud elindulni, nem akar kimozdulni, nem akar semmit sem csinálni, és ilyenkor cselekedni kell. A függőségek kialakulásának, a szerhasználatnak is nagy ilyenkor a veszélye, ami egyáltalán nem segít abban, hogy a konfliktusokat jól oldja meg a fiatal.

Nem ördögtől való a megtorpanás, az sem baj, ha a fiatal azt mondja az egyetem első féléve után, mégsem ezt akarta, és váltana, ahogyan az sem, hogyha egy évet kihagy, elmegy külföldre dolgozni és utána dönt. A legtöbb fiatal nagyon kevés szakszerű segítséget, támogatást kap ebben.

Gyakran olyan döntéseket várunk el a 18-19 éves fiataloktól, amelyek számukra nehézséget okoznak. A kortárs kutatások szerint már tudjuk, hogy az emberi agy fejlődése valamikor a húszas éveink elején fejeződik be, miközben a fiataloknak ennél jóval korábban kell fontos döntéseket meghozniuk. Olyankor, amikor a kockázatok felméréséért, a racionális mérlegelésért, a döntésekért felelős agyterületek még éppen fejlődésben vannak!

A serdülőkor végi, a fiatal felnőttkorba való átlépés időszakának egy másik véglete az – hogyha túl erősek a közösség, a család, a társadalom részéről érkező elvárások –, amikor a fiatal túl korán férjhez megy, családot alapít, munkába áll, mert egyszerűen nem kapta meg azt a teret, lehetőséget, levegőt, esélyt, hogy jobban megnézze, ő mit is szeretne csinálni. A korai zárás a fiatal felnőttkorban vagy később olyan érzéshez vezethet, hogy nem vagyok jó helyen, ami szorongásos állapot, depresszió, függőségek kialakulásához is vezethet. Pedig ma már nem szokatlan a pályamódosítás, önmagunk jóllétéért bármikor kézbe vehetjük a saját életünket.

Te nagy vagy már, figyelj kicsit magadra

Ideális esetben egy fiatal felnőtt van olyan viszonyban magával, hogy felismeri, ha valami nincs rendben vele. Ez persze csak akkor tud kialakulni, ha a fiatal felnőttnek úgy nőtt fel, hogy tudja: fontos ezekre a dolgokra figyelnie. Nem kell elbagatellizálni a problémákat, ma már számos podcast, előadás, könyv, Facebook-csoport figyelmeztet arra, hogy nem mindegy, hogy pszichésen jól vagyunk-e. Ha valaki pszichésen nem érzi jól magát, az nem azt jelenti, hogy bolond vagy nem működik jól. Azt jelenti, hogy most éppen elakadt, most valami nincs rendben. Ezt kellene, hogy tudatosítsák a fiatalok magukban, hogy teljesen természetes, hogy minden életforduló, új lépcsőfokra való fellépés járhat szorongással. Van, amikor annyi mindenre kéne figyelni egy-egy döntés, továbblépés meghozatalakor, megtételekor, hogy a saját hangjukat is alig hallják meg. 

Minden életfordulóban teljesen természetes, hogy az egyén szorong, tépelődik, töpreng, hogy ezek az időszakok mélypontokkal, hangulatingadozásokkal járnak. 

Attól függetlenül, hogy milyen család van az adott fiatal mögött, ma már rengeteg lehetőség van elindulni egyfajta önismereti utazáson. Lehet önismereti csoportokban részt venni, és akár el lehet menni egyéni tanácsadásra is. Teljesen természetes, hogy ha fáj a fogunk, akkor fogorvoshoz megyünk, az elakadásainkat se hanyagoljuk el, ha nem érezzük jól magunkat, kérjük szakember segítségét. Olyan támpontokat nyújthat egy külső szem, egy szakképzett személy, amik alapján megerősödve, önmagunkról, működésünkről, igényeinkről többet megtudva tudunk továbblépni. 

Ezek azok a helyzetek, amikor – erős támogató kapcsolatok hiányában – érdemes szaksegítséget igénybe venni.

A cikk az uh.ro 2022-es nyári gyakornoki programjának keretében jelent meg Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának támogatásával.